A szó mai értelmében vett „privatizáció” témakörében 1990-ben kezdtem meg a szisztematikus adatgyűjtést. Ekkor már világos volt, hogy nemcsak Magyarországon, de a szocialista világrendszer minden országában recseg-ropog a régi társadalmi berendezkedés. Számomra egy percig sem volt kérdéses, hogy mi fog történni: kisebb vagy nagyobb megrázkódtatások árán újjászerveződik a kapitalista piacgazdaság. Az is kézenfekvő volt, hogy ennek a folyamatnak a központjában a tulajdonváltás, a privatizáció áll, meg az is, hogy itt egy olyan világtörténelmi léptékű változás zajlik, amire még nem volt – és remélhetően nem is lesz – példa.

Ezekben az években nem éltem Magyarországon, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága genfi székhelyű kutatóosztályán dolgoztam, melynek fő feladata a kelet-európai szocialista országok, illetve a Szovjetunió gazdaságának elemzése volt. Így viszonylag könnyű volt meglátnom és megértenem, hogy az egyes országok számára mennyire szűk a mozgástér. Néhány év időkülönbséggel, egyes módszertani és intézményi eltéréseket nem számítva, mindenütt nagyon hasonló volt a privatizációs folyamat. A szocialista tervgazdaságot egy kaptafára, a szovjet minta szerint hozták létre. Genfből nézve erős érvek szóltak amellett, hogy ennek a rendszernek a lebontása is nagyjából azonos módon megy majd végbe, még ha az önmaguk problémáival elfoglalt országok politikusai, kutatói és állampolgárai az azonosságokat és hasonlóságokat nemigen vették észre. Genfből azt is jól lehetett látni, hogy a Nyugat egységes blokként kezel bennünket – minden országgal szemben azonosak az elvárások. Nincsenek „éltanulók”, nincs „legvidámabb barakk” és nincs kivételezés sem. Hiába gondolta 1990–1992 táján a magyar kormány, meg tőle függetlenül a csehszlovák és a lengyel kormány is, hogy ők majd különleges elbánásban részesülnek – kapnak Marshall-segélyt vagy elsőként veszik őket fel az Európai Unióba. Nem ez történt.

1993-ban tértem vissza Magyarországra. Azóta kutatóként, egyetemi oktatóként, köztisztviselőként, privatizációs vezetőként, állami és önkormányzati tulajdonú társaságok igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjaként szinte egyetlen napra sem távolodtam el 2010-ig az állami vagyon és a privatizáció témakörétől. Magyarán szólva elég közel voltam a tűzhöz, sokkal közelebb, mint a magyar és a külföldi kutatóközgazdászok túlnyomó többsége. Persze, nem láthattam mindent, mert a privatizációs folyamat közvetlen szereplőinek mindig is érdekükben állt a rejtőzködés, sőt esetenként valótlanságok terjesztése is. Csakhogy a tűzhöz legközelebb álló, közvetlen szereplők tudása is korlátozott. Akik vevőként voltak részesei a történéseknek, azok maguk csak egy-két vagy legfeljebb tíz tranzakciót láttak közelről. Az eladói oldalon folyamatosan cserélődtek a privatizációs apparátusok – a vagyonkezelő intézmények és a minisztériumok – munkatársai is. Ezért közülük is csak keveseknek lehet átfogó képük a teljes történetről.

Én viszont – mint már említettem – folyamatosan nyomon követtem az eseményeket, viszonylag közelről ismertem számos főszereplőt és mindvégig módszeresen gyűjtöttem az adatokat, a sajtóban megjelent privatizációs tárgyú híreket és információmorzsákat. Erről a szenvedélyemről akkor sem mondtam le, amikor a 2010-es választások után jóval távolabb kerültem a döntéshozóktól.

Fontosnak vélem Vitányi Ivánnak (2012) azt a felismerését, hogy a 20. század utolsó két évtizedében és a 21. század első két évtizedében is még mindig fontos szerepet játszottak a magyar feudalizmus továbbélő hagyományai. Egyebek között ezek gátolták és gátolják a tulajdonviszonyok és a jogállamiság megszilárdulását, a liberális elveken nyugvó képviseleti demokrácia stabilitását és végső soron ezek a szellemi erők buktatták meg a III. Magyar Köztársaságot is. A mából visszatekintve igazat kell adnunk Spiró Györgynek, aki az 1990 és 2010 közötti időszakot csak úgy említi, mint „húsz tűrhető évet”, amit Kelet-Európa és Magyarország két diktatórikus korszak között élvezhetett.

A mából visszatekintve az is jól látszik, hogy Kelet-Európát és benne Magyarországot ebben az időszakban kivételesen kedvező világgazdasági környezet vette körül. Ha egy kicsit szakszerűbben fogalmazunk, akkor azt kell mondanunk, hogy 1992 és 2007 között egyfajta régen nem látott stabilitás jellemezte a világgazdaság számunkra fontos országait, Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat. Nőtt a GDP, alacsony volt a munkanélküliség és az infláció, hitel formájában bőségesen állt rendelkezésre a befektetési célpontokat kereső pénztőke – mindez nagyon kedvező volt a felzárkózni akaró posztkommunista országoknak. A világgazdasági környezet 2007 után általánosságban kedvezőtlenebbé vált, de éppen Magyarország számára ez egyáltalán nem volt érezhető, mert az Európai Unióból hozzánk áramló ingyenpénz minden egyéb külső hatást túlkompenzált.