Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.1. A királyok és a nagybirtokos elit rivalizálása

A magyar nemesi birtok, ellentétben a nyugat-európai hűbérbirtokkal, adománybirtok volt. A különbség az, hogy a hűbéres magántermészetű szolgálatokat volt köteles teljesíteni hűbérurának, és birtokát alhűbérül továbbadhatta.1 Ezzel szemben a birtokadományozás nem eredményezett határozott szolgálati viszonyt, hanem egyfajta jövőbeni készenlét díj és biztosíték volt előre meg nem nevezett feladatokra (pl. hadba vonulásra).2 A birtokadományozás jogát a rendek a koronázással ruházták a királyra, szimbolikusan szólva ezt a jogot a Szent Korona joghatósága alá helyezték. A hagyományos jogértelmezés szerint minden földbirtok (feudum) adományozója a király vagy annak helyettese, a nádor,3 Erdélyben pedig a fejedelem volt.4 Alapesetben a család kihalása után a nemesi birtok az adományozóra szállt vissza. Adománybirtokot eladni, arról végrendelkezni csak királyi engedély alapján lehetett. Ennek hiányában a Korona ügyésze utólag is visszaperelhette az eladott, eladományozott birtokot.

Mindezeken túlmenően a magyar jogrend széles körben használta a honor és a beneficium intézményét is. Ezek úgy keletkeztek, hogy az uralkodó hadiszolgálat fejében egy előre meghatározott időre adta át a birtokot valamely számára fontos személynek (ehhez nem kellett nemesnek lenni), de ez az adomány az idő múltával visszavonható volt. Ez a rendszer nemcsak a királyi hatalmat biztosította, hanem ez volt az Anjou-kori hadszervezet alapja is. A főuraknak (báróknak) szolgálati birtokaik alapján kellett kiállítaniuk az Anjou-haderő, a banderiális hadsereg alapegységeit képező bandériumokat.

A nemesi földbirtok (uradalom) hagyományosan két elkülönült jogi konstrukcióból állt. Egyfelől az ún. majorsági birtokból, amelyet a földesúr saját kezelésében hasznosított, másfelől a jobbágytelkekből,5 amelyet meghatározott szolgáltatásokért (pl. robot) cserébe a jobbágyok kaptak meg művelésre. Ezeket a szolgáltatásokat nevezték úrbérnek.6 A Magyar Korona országaiban kb. 75 ezer nemesi család létezett, akik közül mindössze 10%-ot tettek ki azok a családok, amelyek úrbéres földekkel és jobbágyokkal bírtak. Ez a pár ezer család rendelkezett az úrbéres földek 46%-ával, és őket szolgálta a jobbágyok 49%-a. A többiek vagy maguk művelték földjeiket, vagy katonaként, kézművesként vagy értelmiségként keresték kenyerüket.7

A jobbágytelkekre vonatkozóan a földesúr és jobbágyai között a modern haszonbérlethez hasonló jogviszony jött létre. Az úrbéri földek után a jobbágyok adót is fizettek. A jobbágyok földhasználati joga kevéssé volt korlátozva: a jobbágytelket utódaiknak örökbe hagyhatták és el is adhatták. A földesúr viszont a jobbágytelkeket akkor sem csatolhatta majorsági birtokához, ha a jobbágy örökös nélkül halt meg. Ilyenkor köteles volt egy másik jobbágyot telepíteni a telekre. Az ókori rabszolgákkal ellentétben a középkori jobbágy szabadon mozoghatott, ha kifizette adókötelezettségeit, ingóságaival együtt átköltözhetett egy másik földesúr birtokára vagy a városban próbálhatott szerencsét.

Mindvégig fontos kérdés volt a földbirtok területén található bányák – és ezen belül a nemesércbányák – hasznosítása. Alapesetben az összes haszon királyokat illette, de már a 14. században Károly Róbert is felismerte, hogy ő is jobban jár, ha a kibányászott ércet a király megbízottjai vásárolják meg a királyi pénzverők által vert pénzzel, és a bevétel 1/3-át átengedi annak a földesúrnak, akinek a birtokán a bánya található. Ez biztosította a nemesércbeváltási monopólium legitimitását évszázadokon keresztül. Korábban ugyanis az volt a bevett gyakorlat, hogy amennyiben valahol nemesércet találtak, a király a teljes földterületet elkobozta; ez viszont a földesurakat arra ösztönözte, hogy eltitkolják a lehetséges lelőhelyeket.

A földbirtokláson alapuló magyar hatalmi struktúrában a katonai és közhivatali pályákat betöltő nemesek munkájukért – főszabály szerint – nem kaptak rendszeres fizetést, hanem az öröklött vagy szerzett földvagyon hozadékából kellett megélniük, illetve feladataikat finanszírozniuk. Igaz, adót sem kellett fizetniük, sőt vámot vagy illetéket sem. A királyi család tagjai sem kaptak fizetést és ők sem adóztak. Elvileg – és gyakorlatilag is – a nemesség és a királyi család tulajdonképpen egyenrangú volt. Egy nemesi – vagy nemesinek hazudott – család sarja szerencsés körülmények összejátszása esetén akár király is lehetett Magyarországon, akkor is, ha felmenői között egyetlen király sem volt (például Hunyadi Mátyás). A soknemzetiségű Magyar Királyságban az is természetes volt, hogy az etnikai-nyelvi értelemben nem magyar nemesi családok leszármazottait a jog, az udvar és a közvélemény magyarnak tekintse. Közismert példa erre gróf Zrínyi Miklós (1508–1566) pályája. A legendás emlékű várkapitány Horvátországból származott, és I. Ferdinánd magyar király, hozzá való hűségének elismeréseként, 1542-ben horvát–szlavón–dalmát bánná nevezte ki, 1566-ban pedig dunántúli főkapitánnyá léptette elő.

Ámde egészen az 1848-as forradalomig valóságos földmagántulajdonnal senki sem rendelkezett! A Korona vagyona sem volt egyértelműen lehatárolva. Felmenőitől örökölt birtokaiból is ajándékozhatott az uralkodó, de – igen tág jogi határok között – alattvalói birtokaira is rátehette a kezét. A magyar „földbirtokos” – miként a megnevezés is pontosan jelzi – nem tulajdonosa, hanem csak birtokosa volt a termőföldnek. A (föld)vagyont mind az uralkodó, mind alattvalói állandó nagyságúnak tekintették, azt bővíteni nem eredményes vállalkozással lehetett, hanem hadi érdemekkel. Ebből adódóan általános vélekedés volt, hogy meggazdagodni csak mások rovására lehet (ideértve az idegen országok elleni háborúkat is). Ez az a vélekedés, amit a modern közgazdaságtan „nulla összegű játék”-nak nevez.

Ami a király és a nemesség viszonyát illeti, minden bizonnyal igaza van Szelényi Ivánnak, aki – Max Weber fogalmi rendszerét alkalmazva – ennek a sajátos feudális örökségnek a legfőbb, máig ható elemének a prebendalizmust tekinti. Ahogy írja, „a prebendális rendszerekben a tulajdonviszonyok képlékenyek, a tulajdont szolgálat és hűség fejében juttatják a tulajdonosoknak, akik azt el is veszíthetik […], ha nem kellőképpen hűségesek.”8 S valóban, a 19. század első feléig bezárólag az alattvalók adománybirtokaikat csak addig tarthatták meg, amíg hűségesek voltak vagy legalábbis hűségüket az uralkodó nem kérdőjelezte meg. Ha ez történt, akkor következett a fő- és jószágvesztés, ami egyáltalán nem volt kivételes eljárás: ez történt például a Katona József drámájából közismert Bánk bánnal is – élete végén, 15 (!) évvel Gertrudis királyné meggyilkolása után.9

2: Amikor Werbőczyn ültek törvényt…

Werbőczy István (kb. 1458–1541), aki Ady Endre tűpontos meghatározása szerint „az első magyar politikus volt […] ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet”,10 szegény köznemesi szintről indulva meredeken emelkedett a magasba.11 Tanult jogászként különféle közhivatalokat töltött be, amiért II. Ulászló 1502 és 1515 között több tucat falut és pusztát, jelentős birtoktesteket adományozott neki. Ezen túlmenően peres ügyek viteléért is, meg bíróként vesztegetésként jelentős tiszteletdíjakat kapott. Politikai helyzetét és jogi ismereteit is felhasználva, a koronára visszaháramlott jószágok leggyakoribb kérvényezőjeként tűnt ki az udvarnál. Tekintélyét kihasználva ő maga is nyújtott hiteleket, adott és vett különféle birtokokat. Amikor 1525-ben a Hatvanban tartott országgyűlés nádorrá választotta, már meglehetősen gazdag volt. Egy évvel később azonban a politikai erőviszonyok megváltoztak és a Rákoson összegyűlt rendek – pontosabban a főnemesek – hűtlenség vádjával leváltották, teljes jószágvesztésre ítélték, és – apósával, Szobi Mihállyal együtt – ki is közösítették. Így a mohácsi csatát a felső-magyarországi Dobronyára visszavonulva vészelhette át. Nagy szerencséjére a három részre szakadt ország egyik királya, Szapolyai János elfogadta szolgálatait, és nem hajtotta végre az országgyűlés egyébként az uralkodóra is kötelező határozatát. Buda eleste után, túl a 80. életévén Werbőczy Szulejmán szultán szolgálatába állt: kinevezték a meghódolt keresztények bírójává – 10 forint napidíjjal. A történelmi hagyomány szerint a törökök hamar megharagudtak rá, ezért egy „tiszteletére” rendezett lakomán, 1541-ben Budán megmérgezték.

Bár a magyar rendek hosszú országgyűlési harcok után elérték, hogy 1598-ban törvény tiltotta meg a földek elkobzását, s kimondták, hogy nemes embert csak bírósági ítélettel lehet birtokától megfosztani,12 ez nem bizonyult valódi akadálynak. Az udvarnak erre is volt „törvényes” megoldása: egymás után indították az ún. fiskális pereket, amelyek azután ugyancsak fő- és/vagy jószágvesztéssel (esetleg száműzetéssel is) végződtek.13

Az elkobzott birtok sokszor nem került sem eladásra – amit akár privatizációnak is nevezhetünk –, sem továbbadományozásra, hanem zálogosítás útján szerzett értük az udvar hitelt (vagyis készpénzt). Kevéssé közismert, hogy a közítélet szerint még a gazdasági teljesítménye alapján is sikeresnek minősített Mátyás király is erre az útra lépett – jóllehet már trónra kerülésekor, 1458-ban a Hunyadi család Magyarország legnagyobb birtokosa volt. Mégis Mátyás halálakor, három évtizeddel később, 1490-ben az ősi Hunyadi-javak legértékesebb birtokai mind zálogban voltak.14 Mindeközben a laki Túzok, a Perényiek és az Alsólendvai Bánfi Miklós lett királyi per áldozata: birtokaikat Mátyás lefoglaltatta, és rövid úton törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak adományozta.15 Ezt a gyakorlatot az első három Habsburg-király is folytatta. I. Ferdinánd, I. Miksa és II. Rudolf a 16. század végére 60-70 nagy koronauradalmat zálogosított vagy adományozott el az azokhoz tartozó ezernél több faluval együtt – s ebből 8-9 millió forintra tehettek szert.16

Miután a királyok az elkobzott vagy örökös híján visszavett főúri birtokokat évszázadokon át pénzért árusították, ezt az országgyűlés 1608-ban megtiltotta, és elrendelte, hogy „az erény méltó tekintetben részesülésének fölismeréséül, ne pénzért (a miképp eddig történt), hanem az ország régi végzéseihez képest, jól érdemesült személyeknek ingyen adja és adományozza.”17 Ilyen esetben viszont az udvar abban vált érdekeltté, hogy később, visszamenőleges hatállyal az elzálogosítást az „uzsorások haszonlesésének” minősítse, a zálogba adott birtokot erővel visszavegye és a felvett hiteleket ne fizesse vissza. Ehhez a nemesi országgyűlés kiváló partnernek bizonyult, mint azt éppen egy másik 1608. évi törvény megszavazása bizonyította. Már a törvény címében is leplezetlenül benne volt a jogalkotói (rossz)szándék: az uzsorásokkal való leszámolás.18

*****

A jelenből visszatekintve jól látható, hogy – tulajdonképpen paradox módon – a (föld)vagyon koncentrációja évszázadokon át egyenes arányban állt az állam redisztribúciós szándékú rajtaütéseinek gyakoriságával. Minél nagyobbak voltak a birtokok, annál kevesebb családot érintett az erőszak; s ha az elkobzott javakat új tulajdonosok kapták, akkor az uralkodó párthíveinek száma is változatlan maradt. Ahogy csökkent a nagybirtokok átlagos mérete, úgy tudott megerősödni a jog, a törvények uralma is. Mint Ágoston (1913) írja, az Árpád-házi királyok korában egy nagybirtokos uralkodott az ország tized-, sőt nagyobb része felett, de uralma rövid ideig tartott. A portális összeírások szerint 300 évvel később, a 16. század közepén a királyi Magyarország területén már 1248 birtokos (jobbággyal rendelkező) nemesi családról tudunk, de ezen belül a jobbágybirtok közel fele 16 család kezén volt. Ezekben az évtizedekben a nagybirtokos főurak száma általában nem érte el a 100-at.19 A 20. század elején a 10-15 legnagyobb család már csak az ország tizedrészét bírta. A birtokok elaprózódásának megakadályozását nemcsak a jogi szabályozás, hanem a társadalmi szokások is támogatták. Erre szolgált az endogámia intézménye: az unokatestvérek házassága meglehetősen gyakori volt a főnemesi családokban is.

Az államalapítást követő első öt évszázad során a katolikus egyház intézményeinek és főpapjainak kezén is jelentős birtokok halmozódtak fel, ezért a királyok tiltó törvények (leges amortisationis20) sorával próbálták megfékezni az elaprózódásukat. A magyarázat egyszerű. Egyfelől a hierarchikus felépítésű magyar katolikus egyház vezetői – a hercegprímástól a püspökökig – jórészt maguk is főnemesi és nemesi családok sarjai voltak21 (vagyis jelentős örökölt magánvagyonuk is volt), másfelől viszont a cölibátus intézménye miatt praktikusan nem volt mód az ellenkező irányú változás, a birtokaprózódás bekövetkezésére. Az első tiltó-korlátozó törvényt Ulászló király hozta (1498),22 amely már a címében is jelezte, hogy mi volt az uralkodó célja: „a püspökök egyházaik számára világi fekvő jószágokat (értsd: ingatlanokat – M. P.) föl ne kérjenek, ne vásároljanak, se zálogba ne vegyenek”. Bármilyen furcsán hangzik is, az egyházakat sújtó efféle korlátozások – ideértve az ingóságok megszerzésére vonatkozó megszorításokat is – egészen 1869-ig voltak érvényben.23 A királyi hatalomnak szintén fontos eszköze volt, hogy az erősebb magyar uralkodók a püspöki székekbe saját rokonaikat és a hozzájuk hű családok fiait helyezték el.

1	Athenaeum Közgazdasági enciklopédia, I, 31. hasáb.
2	Egyáltalán nem véletlen, hogy milyen szöveget adtak a forgatókönyvírók a korai szocializmus anti-kultuszilmjében a hatalom legfőbb reprezentánsa szájába: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.” Lásd Bacsó 1969-ben készült filmjét, A tanút.
3	A nádor adományozási joga mennyiségi értelemben korlátozott volt, mint arról még később szó lesz (1.1.5.).
4	Az erdélyi fejedelmek is éltek a nemesítés jogával, sőt – ha ritkábban is –, de bárói és grófi címeket is adományoztak (Romsics (2017: 60).
5	A jobbágytelek kifejezés nem csupán házhelyet és/vagy gyümölcsöskertet jelentett, hanem egy jelentősebb gazdasági egységet: falun belüli és azon kívüli parcellákat – szántót, rétet, közös birtoklású erdőt, nádast, halászó vizet stb. A jobbágytelek nagysága vidékenként 24–40 hold között változott, miként maga a „hold” területmérték is, amely a föld minősége szerint 1100–1300 négyszögöl nagyságú földdarabot jelentett. A Mária Terézia-féle urbárium szerint egy telkes jobbágy heti egynapi igás vagy két nap kézi robottal tartozott földesurának. A korabeli vélekedés szerint még az 1/8-ad telkes jobbágy is akkora föld birtokában volt, hogy abból el tudta tartani a családját és teljesíteni tudta úrbéri kötelezettségeit. A cenzushoz kötött országgyűlési választásokon a 19. és 20. század fordulóján a nagy- és kisközségekben élők számára az ¼ úrbéri értelemben vett telek után fizetett földadó jelentette a földcenzust.
6	Etimológiai értelemben a kifejezésnek sem az „úr”, sem a „bér” szóhoz nincs köze. Valójában a kifejezés az ófelnémet erbëran és a német urbar (termést beszállítani) szóból származik.
7	Romsics (2018).
8	Szelényi (2013: 90).
9	Homoki-Nagy Mária (2019).
10	Lásd „Werbőczi és az ő népe”, Budapesti Napló, 1907. okt. 8.
11	Pályájáról lásd Barta (1989), Mezey (2019).
12	1598. évi XXXIX. tvc. hogy a kamara a nemesek fekvőjószágait el ne foglalja.
13	Homoki-Nagy (2015).
14	Ágoston (1913: 106).
15	https://qubit.hu/2022/05/01/ki-a-legnagyobb-kiraly-a-2-helyen-i-matyas
16	Oborni (2019: 29).
17	1608. évi XV. tvc. hogy a királyi felség, a királyi fiscusra háramlott fekvőjószágokat, a jól érdemesült személyeknek ne pénzért, hanem ingyen adományozza.
18	1608. évi XXII. tvc. az uzsorások, a kik nyereségvágyból a fiscus fekvőjószágaira és az érczbányákra pénzt adtak, ezt elveszitsék és azon felül a jövedelmek becsüjén maradjanak.
19	Gyimesi (1971: 126).
20	Használatos volt a „holtkézi törvények” (manus mortua) megnevezés is. Ezen törvények célja a birtokképesség korlátozása volt, amely a főpapokat, egyházakat és monostorokat az új birtok szerzésétől eltiltotta, hacsak az uralkodó ez alól felmentést nem adott. Mivel az érintett birtok nem kerülhetett forgalomba, tulajdonosa olyan volt, mint egy halott – innen az elnevezés. Lásd 1498. évi LV. törvénycikk a püspökök egyházaik számára világi fekvő jószágokat föl ne kérjenek, ne vásároljanak, se zálogba ne vegyenek, és a világiak se bitorolják a maguk számára az egyházak javait. A vonatkozó törvényeket a Királyi Kúria 1896-ban, elavulás címén semmisítette meg (Athenaeum Közgazdasági enciklopédia, II, 785. hasáb).
21	Csorba (2021).
22	1498. évi LV. tvc. a püspökök egyházaik számára világi fekvő jószágokat föl ne kérjenek, ne vásároljanak, se zálogba ne vegyenek, és a világiak se bitorolják a maguk számára az egyházak javait.
23	Athenaeum Közgazdasági enciklopédia, II, 23–27. hasáb.