A tatárjárást követő újjáépítés egyik központi eleme a kővárak építése volt. IV. Béla ezért engedélyezte a földesúri magánvárak építését, és elsőként a tatárok miatt elnéptelenedett vidékeket osztották ki adományként.1 (Sajnos a bekövetkezett emberveszteségről nincs komolyan értékelhető demográfiai adat.2) Az viszont jól ismer tény, hogy az új politika jegyében alig 30 év alatt 60 százalék fölé emelkedett a magánvárak aránya. Igen hamar rájöttek az újsütetű vártulajdonosok, hogy erősségeik nemcsak az országnak nyújthatnak védelmet, hanem hatalmukat is segítenek megőrizni; a várba zárkózva a király uralmával is dacolni lehetett. A legnagyobb birtokosok egymással versengve építették a várakat, lemaradni pedig életveszélyes volt, mert aki nem tudott lépest tartani, az könnyen elveszíthette relatív önállóságát, és egy nála hatalmasabb úr szolgálatába kellett állnia. Az egyre hatalmasabb uradalmaknak egyre több megbízható emberre lett szükségük, olyanokra, akikre rá lehetett bízni egy-egy vár és a hozzá tartozó birtokok irányítását is. Ebből a szükségletből szökkent szárba a familiaritás intézménye, amely a nyugat-európai hűbériséghez hasonló, de mégiscsak sajátosan magyar rendszerré vált. A familiárisok körébe nemesek és nemtelenek egyaránt tartoztak. A nemesek elveszítették személyi szabadságuk egy részét, a nemtelenek pedig a személyükre nézve szintén adómentesek lettek. Vagyis megindult a két jogállású réteg egymás felé közeledése.