Az 1260-as években felgyorsult a birtokkoncentráció, mert a király és örököse, István herceg megosztották a hatalmat és az országot, ezáltal szinte egymással versengve szórták az adományokat. Alig pár évtized elteltével az előkelők egyes tagjaiból tartományurak lettek, akik egy-egy egybefüggő országrészt tartottak a kezükben. Azáltal, hogy ebben az időszakban szembe mertek és tudtak szállni a királyi hatalommal, tulajdonképpen megszülettek az oligarchák. A következő évtized a királyi hatalom teljes hanyatlását hozta el. A politika igazi irányítói az oligarchák lettek, az Amadék, a Borsák, a Csákok és még egy sor nagy hatalmú család. A négy legnagyobb família együtt több várral, erőforrással és katonával rendelkezett, mint a törvényes király. Ilyen körülmények között halt meg 1301-ben váratlanul III. András, az utolsó Árpád-házi király. A következő dinasztia, az Anjouk csak több évtizedes kitartó harccal törték le az oligarchák uralmát. A közemlékezet nem tartja nyilván azt az igen fontos gazdaságtörténeti tényt, hogy a tatárjárás néven rögzült háború, történelmi léptékkel mérve, nagyon rövid ideig tartott. Bármiféle külföldi segítség szempontjából a támadás a lehető legrosszabbkor érte az országot. A keresztény világ két legnagyobb hatalma, II. Frigyes német-római császár és IX. Gergely pápa ekkor már három évtizede (!) egymás elleni konfliktusaikkal voltak elfoglalva. 1241. április 12-én fejeződött be a muhi csata, ahol a magyar seregek totális vereséget szenvedtek, ám ennek ellenére – máig jól nem megmagyarázható okokból – a tatárok 1242 márciusában mégis minden katonai erejüket kivitték az országból. Kísérletet sem tettek arra, hogy beillesszék a Magyarországot a mongol világbirodalomba.3 Szerencsés véletlenek összejátszása nyomán az uralkodó, IV. Béla el tudott menekülni a csata színhelyéről és még 28 évig ült a trónon.

Ám az így is katasztrofális emberveszteséget4 követelő háború egyik logikus következménye új kővárak építése volt. IV. Béla engedélyezte a földesúri magánvárak építését. Elsőként a tatárok miatt elnéptelenedett vidékeket osztotta ki adományként. A pusztítás az Alföldön volt igen jelentős, volt ahol a népesség 80-100 százaléka elpusztult, a Dunántúl érintettsége sokkal kisebb volt.

Az új politika jegyében alig 30 év alatt 60 százalék fölé emelkedett a magánvárak aránya. Az újsütetű vártulajdonosok ugyanis hamar rájöttek, hogy erősségeik nemcsak az országnak nyújthatnak védelmet, hanem hatalmukat is segítenek megőrizni; a várba zárkózva a király uralmával is dacolni lehetett. A legnagyobb birtokosok egymással versengve építették a várakat, lemaradni pedig életveszélyes volt, mert aki nem tudott lépest tartani, az könnyen elveszíthette relatív önállóságát, és egy nála hatalmasabb úr szolgálatába kellett állnia.

Az egyre hatalmasabb uradalmaknak egyre több megbízható emberre lett szükségük, olyanokra, akikre rá lehetett bízni egy-egy vár és a hozzá tartozó birtokok irányítását is. Ebből a szükségletből szökkent szárba a familiaritás intézménye, amely a nyugat-európai hűbériséghez hasonló, de mégiscsak sajátosan magyar rendszerré vált. A familiárisok körébe nemesek és nemtelenek egyaránt tartoztak. A nemesek elveszítették személyi szabadságuk egy részét, a nemtelenek pedig a személyükre nézve szintén adómentesek lettek. Vagyis megindult a két jogállású réteg egymás felé közeledése.

Az 1260-as években felgyorsult a birtokkoncentráció, mert a király és örököse, István herceg megosztották a hatalmat és az országot, ezáltal szinte egymással versengve szórták az adományokat. Alig pár évtized elteltével az előkelők egyes tagjaiból tartományurak lettek, akik egy-egy egybefüggő országrészt tartottak a kezükben. Azáltal, hogy ebben az időszakban szembe mertek és tudtak szállni a királyi hatalommal, tulajdonképpen megszülettek az oligarchák. A következő évtized a királyi hatalom teljes hanyatlását hozta el. A politika igazi irányítói az oligarchák lettek, az Amadék, a Borsák, a Csákok és még egy sor nagyhatalmú család. A négy legnagyobb família együtt több várral, erőforrással és katonával rendelkezett, mint a törvényes király. Ilyen körülmények között halt meg 1301-ben, váratlanul III. András, az utolsó Árpád-házi király. A következő dinasztia, az Anjouk csak több évtizedes kitartó harccal törték le az oligarchák uralmát.