Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.3.2. A Neoacquistica Commissio

Két évvel Buda visszafoglalása után, 1688 végén I. Lipót rendeleti úton hozta létre a Neoacquistica Commissiót (rövid magyar nevén az Újszerzeményi Bizottságot, rövidítve: NC-t1), amely de jure több mint fél évszázadon át, egészen 1741-ig Bécsben, a bécsi Udvari Kamarán belül, mint az uralkodó egyik tanácsadó szerve funkcionált.2 A neoacquistica területek kivonásának a pozsonyi székhelyű Magyar Királyi Kamara illetékessége alól elsősorban pénzügyi oka volt. E területek mindenféle kincstári bevételét az uralkodó nem Magyarországon, hanem a Birodalom igényei szerint kívánta felhasználni. Ezt könnyebb volt az Udvari Kamarával beszedetni, mint a Magyar Kamarával, amelynek jövedelmeit általában Magyarországon használták fel.3

Az NC működéséhez szükséges hatalmi és jogi alapokat a bécsi udvar az ezt megelőző két év során teremtette meg. 1687 őszén a pozsonyi országgyűlés – a török legyőzését meghálálandó – kimondta a Habsburgok örökös jogát a Szent Korona birtokaira – beleértve Erdélyt is.4 A lojális főnemesség szolgálatainak elismeréseként viszont a két hónapos ülésezés során törvénybe iktatták a hitbizomány intézményét, ismét kimondták a protestáns vallásgyakorlat szabadságát5 és megszüntették az eperjesi vésztörvényszéket, amelyet a Thökölyvel rokonszenvezők leszámolása érdekében állítottak fel.

Mindezzel párhuzamosan Lotaringiai Károly 40 ezer katonájával bevonult Erdélybe, október 27-én pedig kikényszerítette az ún. Balázsfalvi egyezmény aláírását, amely Béccsel szemben a mindenkori német császárnak biztosított előjogokat Erdélyben. 1688 májusában azonban az erdélyi rendek és I. Apafi Mihály fejedelem az ún. Fogarasi nyilatkozatban – annak fejében, hogy Lipót elismerte a még kiskorú II. Apafi Mihály örökösödési jogát – érvénytelennek mondták ki a Balázsfalvi egyezményt, azaz elfogadták a fentebb említett pozsonyi országgyűlés nyilatkozatait, és így Bécs javára mondtak le Erdély függetlenségéről. Erdélyre éppen ezért az NC tevékenysége nem terjedt ki – ott elvileg a régi tulajdonosok könnyen visszakaphatták birtokaikat, mert az ún. Diploma Leopoldium egyik rendelkezése kimondta, hogy „a fegyverrel visszafoglalt jószágokat ingyen kapják vissza régebbi birtokosaik, s a megszakadás címén a kincstárra szálló javak egyedül érdemes belföldieknek fognak adományoztatni”.6

Az NC működésének alapját az szüntette meg, hogy az 1740-es évekre a Török Hódoltság területének töredéke, lényegében csak a Határőrvidék7 maradt meg a bécsi Hofkriegsrat kezelésében. A politikai alku szintjén ez összekapcsolódott Mária Terézia trónra lépésével is.

A rendezés alapelvei. A földosztás jogi kiindulási alapja az volt, hogy az uralkodó a „fegyver jogán” (de jure belli) vagy más megfogalmazásban karddal kivívott jog (jure gladii) szerint szabadon rendelkezhetett minden visszafoglalt területtel. Főszabályként minden töröktől visszaszerzett földterület új szerzeménynek számított (innen a Bizottság neve), s ha ebből az uralkodó bármit is visszaadott a korábbi magyar tulajdonosoknak, azt csupán „királyi jóságból és kegyességből” tette.8 Az uralkodó nyilván azt sem felejtette el, hogy Buda visszafoglalásakor a hadsereg fő erői nem magyar, hanem nagyobb részben osztrák, részben más európai népek katonáiból álltak.9 Márpedig ezek a katonák nem ingyen sereglettek Buda alá I. Lipót hívására. Az osztrák uralkodó, mint a Német-római Birodalom kevés tényleges hatalommal rendelkező császára, az ún. szubszidium intézményén keresztül valójában bérleti díjat fizetett a birodalom több tucatnyi választófejedelmének, őrgrófjának (bajoroknak, frankoknak, sváboknak, brandenburgiaknak stb.) – már ti. azoknak, akik egyáltalán hajlandók voltak a császár kérésére beszállni a hadviselésbe és „bérbe adni” katonáikat.10 A bérleti díj fedezetét pedig hitelből kellett előteremteni.

Mint látjuk, jogi és rövid távú pénzügyi megfontolások alapján az uralkodó, ha akarta volna, akár meg is tarthatta volna az összes területet a koronajavak állományába sorolva. Ámde hosszú távon vizsgálva a helyzetet könnyű belátni, hogy az udvar folyamatos készpénzhiánya miatt ez kontraproduktív lett volna, mivel ebben az esetben a kincstárnak kellett volna előteremteni a földterületek termővé tételéhez szükséges hatalmas munkálatok (mocsarak lecsapolása, jobbágyok telepítése stb.) pénzügyi fedezetét. Sokkal egyszerűbb és célszerűbb volt mindezt az „új földesurak”-ra bízni. Ebből következően az 1690 augusztusában kiadott, e tárgyban második uralkodói pátens már világosan megfogalmazta, hogy az állami tulajdonba vétel csak időleges. Modern szóhasználattal mondhatjuk úgy is, hogy egyfelől reprivatizáció történt: a földet vissza kellett adni az egykori földesurak leszármazottainak (ha nem is ingyen, de semmiképpen sem piaci áron).11 Másfelől tranzitállamosítás történt: a töröktől visszafoglalt birtokokat a kincstár eladta, hogy bevételre tegyen szert.

4: Az Oszmán Birodalom jogrendszere

Egyszerűsítette a jogi alaphelyzetet, hogy az Oszmán Birodalom szultánjai a 15. század második felétől kezdve nem tűrték a föld magántulajdonát, így azzal nem kellett számolni, hogy a visszahódított területeken lakó török népesség jogot formál majd a földre. Minden földbirtok az Isztambulban székelő szultán tulajdonában volt.12 A jogrendszer alapja a patrimonializmus volt, vagyis az uralkodóház a birodalom egész területét a maga családi tulajdonának tekintette. A legértékesebb részét az állam közvetlenül kezelte – ezek voltak az ún. hász birtokok –, kisebb részét tetszés szerint osztogatta használatra a birtokokat alattvalói között, akik természetesen jobbára az Oszmán Birodalomból ideküldött-idetelepített potentátok voltak.

A hazai köztudatban kevéssé ismert az ún. tímárbirtok és az iktarendszer intézménye. Az első annyit jelentett, hogy az uralkodónak jogában állt, hogy a hozzá hű nemesi rétegnek a földet haszonbérletbe, és nem örökös birtokként adományozza. Ezeket kezdetben a szpáhik kapták, de később kisebb rangú tisztségviselőknek is kiutalták. Mivel ez a birtoktípus volt többségben, az egész birtokelosztási rendszert tímárrendszernek nevezték. Az iktarendszer az államapparátus és a hadsereg finanszírozási megoldása volt: a hivatali állásokhoz kisebb javadalombirtok tartozott, amelyből a hivatalnok ellátta magát. Más elnevezéssel ezt a két rendszert összefoglalóan prebendalizmusnak is szokták nevezni (1.1.1.).

Ilyen értelemben tehát a hódoltsági terület felszabadítása egyben totális rendszerváltás is volt – az Oszmán Birodalom jogrendjét a Habsburg Monarchia jogrendje váltotta fel. Más kérdés, hogy a törökök által kiürített területeken rémisztő közállapotok uralkodtak. Mint R. Várkonyi Ágnes írja: „a felszabadított terület gyakorlatilag senki földje lett: farkascsordák, rablóbandák, kóborló katonák szabad vadászterülete”.13 Az I. Szulejmánt halálát (1566) követő 120 évben 11 szultán követte egymást az Oszmán Birodalom trónján. Nyilván ez az instabilitás is hozzájárult ahhoz, hogy a megszállt országrészen sok jó nem történhetett.

Az új helyzetben a rendszerváltás koncepciójának fő forrása a császár megrendelésre készült elaborátum volt, amit Kollonich Lipót bíboros egy bizottsággal készíttetett a visszahódított területek működésének lehetséges elveiről (Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn).14 Ezzel párhuzamosan az uralkodó Esterházy nádorral15 is készíttetett egy hasonló elaborátumot, ami a magyar arisztokraták álláspontját tükrözte.16 A Katolikus Lexikon értékelése szerint Kollonich az „apostoli királyság” eszméjének ápolója és fejlesztője volt.17 Ebben az államberendezkedés, a vallásgyakorlás,18 a népesedésügy, az adózás stb. számtalan részletére kiterjedő, 445 oldalas dokumentumban már szerepelt az az elgondolás, hogy az eredeti földbirtokos késői leszármazottja csak akkor kaphatja vissza a töröktől visszafoglalt területeken fekvő birtokait, ha előzetesen

(i) hitelt érdemlően, dokumentumokkal tudja igazolni birtokjogát;

(ii) vállalja a közterhek (pl. a katonaság elszállásolásából adódó terheket) és mindenféle egyéb adók megfizetését;

(iii) külön hűségesküt tesz az uralkodóra; továbbá

(iv)vállalja, hogy fegyverváltság (jus armorum) címén a birtok értékének 10%-át befizeti az államkincstárba.19

A későbbi uralkodói rendeletekbe ezek a feltételek mind be is épültek. Persze ez nem úgy értendő, hogy minden részletszabály Kollonich érsek fejéből pattant ki. A jus armorum intézményét – például – már a korábbi évtizedekben is alkalmazták, amikor először került sor olyan nagybirtok visszaadására, amelyet a töröktől vettek vissza a Habsburgok.20 A mából visszatekintve nyilvánvaló, hogy az egész „újraberendezkedési” folyamat egyfelől a területi gyarapodás logikus következménye volt, másfelől viszont a korábbi elit – a főrendek, főurak – cseréjét szolgálta.

1	Teljes hivatalos nevén Commissio Subdelegata Caesarea Regia Neoacquistica.
2	A fontosabb események összefoglalását lásd Mihályi (2016).
3	Ember (1983: 25).
4	1687. évi II. tvc. a mostani császári és királyi szent felség fenséges finemü örököseinek elsőszülötteit Magyarország s az ahhoz csatolt részek természetes és örökös királyainak nyilvánitják.
5	Ennek előzményei drámaiak voltak, bár a mai magyar közvélemény erről semmit sem tud. 1671–74-ben zajlott le egy a protestánsok elleni, a magyar történelemben példátlan méretű koncepciós per, amelynek nem kevesebb mint 300 vádlottja volt. Először hazaárulás és felségsértés címén mindenkit fő- és jószágvesztésre ítéltek, majd később a halálbüntetést börtönre változtatták, illetve 32 protestáns prédikátort Nápolyban eladtak gályarabnak. A perek bírói között ott volt a fiatal Kollonich is (ekkor még nem volt felszentelt pap), de a főszerepet az esztergomi érsek, Szelepcsényi György vitte.
6	Ennek részben az volt az oka, hogy I. Apafi Mihály halála után Thököly Imre, török támogatással, két hónapra vissza tudott térni az erdélyi fejedelmi székbe, s ezzel a hadi helyzet Bécsből nézve bizonytalanná vált. 1691 végén a Lipót császár által kiadott, Diploma Leopoldinum nevet viselő hitlevél Erdélyből kormányzóságot (gubernium) kreált, és ily módon biztosította a terület viszonylagos különállását. Erdély belügyeit e hitlevél szerint intézték több mint 150 éven át – egészen 1848-ig. A másfél évszázados – illetve az azt megelőzővel együtt 300 éves – különállás a trianoni békeszerződés megkötésekor úgy fogalmazódott meg jogi érvként, hogy Erdély már évszázadok óta nem volt Magyarország része.
7	A horvát, szlavón, bánsági, tisza-marosi és erdélyi területeket magában foglaló katonai határőrvidék (Militärgrenze) a Habsburg Birodalom délkeleti határainak őrzésére szervezett, katonai igazgatás alatt álló speciális közigazgatási terület volt. A 18–19. században ez az Adriai-tengertől Erdélyig terjedő keskeny sáv választotta el Magyarországot az Oszmán Birodalomtól.
8	Van itt egy további érdekes történelmi párhuzam: az 1989/90-es rendszerváltást követően az Alkotmánybíróság ehhez nagyon hasonló következtetésre jutott, amikor elvetette a reprivatizációt, és megállapította, hogy a III. Magyar Köztársaságot a korábban elszenvedett sérelmekért nem terheli kártalanítási vagy kárpótlási kötelezettség (2.2.4.).
9	Thököly Imre három évvel korábban – Apafi Mihály erdélyi seregeivel együtt – a Bécs felszabadítását megelőző pozsonyi csatában még a törökök oldalán állt, csapatait Lotaringiai Károly herceg verte rommá. Lehetséges, hogy Thököly 1686-ban, Buda visszafoglalásakor is a török oldalon állt volna. De addigra Thököly a császáriak fogságába került, s így csapatai is inkább a császárt szolgálták ekkor már. Buda két és fél hónapig tartó ostromakor a keresztény erőkkel harcoló magyar katonák (kurucok, végvári zsoldosok és hajdúk) számaránya kb. 20% lehetett – a többiek mind külföldiek voltak (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1686_szeptember_2_budavar_visszafoglalasa/).
10	Az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke után a német-római császár már nem volt többé nagyhatalmi tényező. A birodalom közel 300 önálló kisebb egységre bomlott.
11	Soós (2009: 804).
12	II. Mehmed idejében, aki 1444-ben lépett trónra, még léteztek földmagántulajdonok, de ezeket egy földreform keretében – kevés kivétellel – az új szultán elkobozta. A 16. század végére ez a tulajdonforma csaknem végleg megszűnt. Nemcsak a földek, hanem a bányák, várak, erődítmények sem kerülhettek magánkézbe. Kis számban a magántulajdonnak egy sajátos formája mégis létezett. Ezeket tulajdonosaik – félve az uralkodói kisajátítástól – igyekeztek vallási alapítványok (vakuf) védnöksége alá helyezni, ezek felett ugyanis a szultán nem rendelkezett szabadon. A vakufok birtokjövedelmét, vagyonának gondozását örökletessé tették.
13	Id. mű: 21.
14	Kollonich Lipót (1631–1707) horvát–osztrák származású magyar arisztokrata, a magyarországi ellenreformáció vezéralakja volt. Felmenői honfiúsítással lettek magyarrá. Pályája elején sikeres katonatiszt a Habsburgok szolgálatában, már túl volt a 30. életévén, amikor papi pályára lépett. 1670-ben Bécsújhely püspöke lett. 1671-től 1681-ig a Pozsonyban székelő Magyar Királyi Kamara elnöke. 1685-ben győri püspök, 1691-ben kalocsai érsek, 1692-től államminiszter és a bécsi Udvari Kamara elnöke. 1695-ben esztergomi érseknek nevezték ki, megkapta a prímási címet, vagyis ő lett Magyarország első számú egyházi méltósága. A tervezetről részletesen lásd Kalmár (1991).
15	Gróf Esterházy Pál (1635–1713) a Wesselényi-féle összeesküvés miatt elítélt Nádasdy Ferenc sógora volt. A leleplezés előtt a két rokon az udvarnál egymással vetélkedett a nádori címért. Miután Esterházyt nádorrá választották, a kuruc vezér Thököly Imre testvérével, Thököly Évával kötötte össze életét (aki igen jelentős vagyont hozott a házasságba). Ekkor házasodott meg Thököly Imre is, aki I. Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Ilonát vette feleségül. A két magyar főúr mindkét frigyhez kérte, és meg is kapta az uralkodó jóváhagyását.
16	Iványi (1973).
17	I. Istvánt 11. század végi életírói ruházták föl az „apostoli” jelzővel, mert – miként az apostolok – előzmények nélkül, az Apostoli Szentszékkel, vagyis Rómával együttműködve teremtette meg Magyarország egyházszervezetét. A 18. századi Habsburgok az apostoli királyság eszméjére és a belőle levezetett főkegyúri jogra támaszkodva terjesztették ki hatalmukat a magyar katolikus egyházra s ezen keresztül a magyar politikára is.
18	Így például szerepelt benne az a kitétel, hogy a protestánsok jogait korlátozni kell, a zsidókat a töröktől visszafoglalt területre nem szabad beengedni, ahol pedig már ott vannak, fokról fokra irtsák ki őket (abzuschaffen). A javaslat megértéséhez tudni kell, hogy már jóval korábban, 1670-ben I. Lipót minden zsidót kiutasított Bécsből és Alsó-Ausztriából, és ez a döntés vélhetően éppen Kollonich javaslatára született, aki bécsújhelyi püspökként rendszeresen uszító szónoklatokat tartott a zsidók ellen. Korlátozás nélkül csak II. József idején térhettek vissza a zsidók Bécsbe (Komoróczy, 2012a: 254–255, 566–569).
19	Szokásos volt még a jus neo-acquistici megnevezés is. A 10%-os mérték inkább átlagérték volt, esetenként volt, aki többet, volt, aki kevesebbet vagy semmit sem fizetett a visszakapott birtok után. Ezt a különadót – elvben – mindenkinek meg kellett fizetni, annak is, aki pénzért vásárolta a birtokot az uralkodótól.
20	Ágoston (1913: 250–251).