Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.3.3. Szürreális szabályok, irreális határidők

Mai ésszel nehezen felfogható, hogy miképpen is képzelték az NC eljárásrendjének kidolgozói az ősi birtokjog igazolását. Telekkönyvi nyilvántartás Magyarországon nem létezett – sem a török megszállás előtt, de a török kiűzése idején sem. Nem véletlen, hogy Kollonich az Einrichtungswerkben éppen arra tett javaslatot, hogy készüljenek telekkönyvek és azok nyilvánosak legyenek.1

Közel 150 – egészen pontosan 147 év – telt el Buda elvesztése és a császári rendelet kibocsátása között. Ez öt-hat nemzedék időtartama. Ehhez még hozzászámítandó volt akár 2-300 év is, ha a szóban forgó birtokot valamely magyar király az 1300-as vagy 1400-as években adományozta. Márpedig az igénylőnek ezt az eredeti adományozó levelet kellett bemutatnia. Mindenki számára nyilvánvaló volt az is, hogy időközben sok nemesi család férfi ágon kihalt, ami automatikus jogvesztést jelentett a késői utódok számára, mert az ősiség törvénye szerint ilyen esetekben az adománybirtok – ha nem volt 100 évig megszakítás nélkül egyazon család birtokában – „automatikusan” a királyra hárult vissza. Ilyen esetekben tehát eleve nem is lehetett a birtokot visszaigényelni.

5: Miként értelmezték az ősiség törvényét?

Az „ősiség” (aviticitas) koncepciója a középkori jogfelfogásban azzal az elgondolással függött össze, hogy az a földvagyon, melyet az egyes nemes (férfi)urak már maguk is örököltek, nem egyedül az övék, hanem egy vérségi alapon meghatározott közösségé. Az ősi birtok a nemzetség tulajdonát képezi, vagyis a birtokosnak biztosítania kell a következő generáció jólétét is (szemben az ún. szerzett vagyonnal, amit a nemes úr személy szerint maga szerzett/vásárolt és amivel azután azt csinál, amit akar). Az ősi birtok esetében – éppen azért, mert az őstől (apa) származik – már belépnek az őstől leszármazó többiek is, mert abban egyenlők, hogy mindegyiküknek az adomány szerzője az ősük volt (ez tulajdonképpen a nemzetség, az egy őstől nemzettek), ezért illeti meg őket a birtok. Ha az öröklési rendben előttük lévők kihalnak – akkor a legidősebb rokon örököl, majd annak legidősebb leszármazottja stb., amíg a vonal tart. Ha egy adott leszármazottsági vonal kihal, akkor visszamennek a fiatalabb testvérre, és annak a legidősebb leszármazottja örököl, aki épp életben van, akár 8-10 nemzedékkel később is. Ezt a maga idején azért tartották igazságosnak, mert aki a birtokot szerezte, az mindnyájuk közös őse volt – és a király csak a legeslegvégén kapja vissza az adománybirtokot, amikor az eredetileg megadományozottnak már semmilyen vonalon semmilyen leszármazottja sincs.

Nagy Lajos 1351. évi törvénye, amely több tekintetben megerősítette az Aranybullát,2 éppen az ősiségi cikkelyt változtatta meg.3 Méghozzá oly módon, hogy a tulajdont tovább korlátozta: megtiltotta a szabad rendelkezést minden ősi birtok felett és a nemzetség által örökölni rendelte azt. Csak az a birtok nem számított ősinek, amit az örökhagyó maga szerzett, kapott adományba vagy vásárolt. Az új rend egyenes ági fiúörökös hiányában a rokonság, a nemzetség örökösödését biztosította a koronára való háramlással szemben, viszont érvénytelennek tekintette a hatálya alá eső – öröklött – birtok eladását, eladományozását vagy örökül hagyását. Széchenyi István közismert, 1830-ban született, Hitel című munkája a Nagy Lajos-féle 1351-es törvényhez is kapcsolódott. Ez a törvény állt a reformkori országgyűlések vitáinak középpontjában is, hiszen az ősiség miatt nem lehetett jelzálogot telepíteni a nemesi birtokra, mert fizetésképtelenség esetén nem kerülhetett hitelezői tulajdonba. Az ősiség intézményét csak az 1848-as forradalom törvényei helyezték hatályon kívül (1.1.3.).

A mából visszatekintve nyilvánvaló, hogy az ősiség koncepciója racionális válasz volt a kor demográfiai helyzetére, amikor a biológiai egyén életkilátásai roppant bizonytalanok voltak. Ezért a vérségi alapon számba vett nemzettség sokkal stabilabb, kiszámíthatóbb tulajdonosi rendszert eredményezett a társadalmi hierarchiarendszerben – fölfelé és lefelé egyaránt.

További komplikációt jelentett, hogy Buda elestét megelőzően, 1526 és 1541 között az ország két, egymással rivalizáló, ámde törvényesen felkent királya, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd a hozzájuk pártolt nagyurakat a másik uralkodó hűségére felesküdött földbirtokosok földjeiből elégítette ki. Így egy-egy birtoknak egyszerre több „jogos” és „utolsó” tulajdonosa is lehetett – még mielőtt azt a török elfoglalta volna.4 Számítani kellett – vagy kellett volna – arra is, hogy a közös őstől származó, de egymástól az évszázadok során mégis elkülönült családágak egymással is szembe kerültek.

A kérvények felterjesztésére mindössze 6 hónap állt az egykori birtokosok késői leszármazottainak rendelkezésére. Ez még a modern kommunikációs eszközök korában is irreálisan rövid határidőnek mondható. A bizonyítás során az NC nem elégedett meg pusztán az adománylevelek bemutatásával, kérték azokat a dokumentumokat is, amelyek a birtokba iktatás során készültek. Ha ezt nem tudta valaki igazolni, akkor az adományozást is semmisnek tekintette a Bizottság. Mindehhez tegyük még hozzá, ami a kortársak számára szintén közismert tény volt, ti. az, hogy a Magyar Királyi Levéltár – ahol elvileg az eredeti adománylevelek másodpéldányai fellelhetők voltak – a Dunába veszett, amikor 1526-ban Budáról Pozsonyba hajón menekítették a kincstárat és a levéltárat.

Ilyen előzmények után nincs mit csodálkozni azon, hogy az NC ténylegesen csak 1696 novemberében ült össze először – 10 évvel Buda visszafoglalását követően. Ekkor a Bizottságnak 6 tagja volt, s közülük egy sem volt magyar nemzetiségű. 1699-től a Bizottság újabb 4 taggal bővült, ezek között már két magyar származású magas rangú hivatalnok is volt. A Bizottságnak nem volt külön elnöke, az üléseket az Udvari Kamara elnökének irányításával folytatták le.

1.1.3. táblázat. A Neoacquistica Commissio működésének mérföldkövei, 1683–1741

Időport	Esemény	Megjegyzés
1683. júl.–szept.	Az Oszmán Birodalom sikertelenül próbálkozik Bécs elfoglalásával.
1686. szept. 2.	A XI. Ince pápa által szervezett Szent Liga csapatai visszafoglalják Budát a töröktől.
1687. ősz	Kollonich érsek átadja I. Lipótnak feljegyzését a magyarországi feladatokról.
1687. okt.–nov.	Törvény arról, hogy a felszabadult területeken csak katolikusok szerezhetnek birtokot.
1688. dec. 9.	I. Lipót (1.) rendelete az NC megalakításáról.	Hasznosítás fő módjai: árverezés, adományozás, zálogba adás és restitúció.
1689. november	Kollektív munka eredményeképpen Bécsben elkészül az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn c. dokumentum
1690. aug. 11.	I. Lipót (2.) rendelete az NC működéséről.
1690. szept. 1. – 1691. márc.7.	Jogvesztő határidő a restitúciós kérelmek beadására.	A határidőt senki vagy csak nagyon kevesen tudják betartani.
1693. júl. 6.	I. Lipót (3.) rendelete az NC működéséről.
1695. aug. 30.	I. Lipót (4.) rendelete az NC működéséről.
1695. dec. 9.	I. Lipót (5.) rendelete az NC működéséről.
1696. aug. 30.	I. Lipót (6.) rendelete az NC működéséről.
1696. nov. 27.	Az NC első ülése.	A bizottság meghatározza saját ügykörét és eljárásrendjét.
1697	Kuruc lázadás Tokaj és Sárospatak környékén
1699. jan. 26.	Karlócai béke az Oszmán Birodalom és a Szent Liga országai között.
1701	I. Lipót rendelete az egyházak birtokainak visszaszolgáltatásáról.
1702–1703	Megkezdődnek a visszaadott birtokok utáni tényleges jus armorum-befizetések.
1702. ápr.–jún.	Az NC egy albizottságot is működtet.
1702. augusztus	Átalakítják az NC működését, a Bizottság tárgyalni kezd a megyékkel.
1703–1711	Rákóczi-szabadságharc.
1705	I. Lipót halála.
1711	III. Károly trónra lépése. Szatmári béke.
1715	Az NC három városban működik tovább.
1723	Birtokügyekben a Királyi táblához is lehet fordulni.
1741	Az Országgyűlés Mária Terézia trónra lépésekor döntést hoz az NC megszüntetéséről.

Forrás: Saját összeállítás elsősorban Soós (2009) alapján.

Mint az már a kortársak számára is nyilvánvaló volt, az uralkodó és tanácsadói egy új, udvarhű elitet kívántak helyzetbe hozni. Ezen belül cél volt az is, hogy a nemesi rend uralmi alapját képező vármegyei közigazgatás ne épülhessen vissza a régi formájában, és minél nagyobb teret nyerjen a Bécsből irányított, központi apparátus hatalma. Ezt így természetesen nem mondta ki senki. Aki fontos volt az udvar számára, az akkor is visszakaphatta ősei birtokát, ha tulajdonjogát nem tudta igazolni. Ilyen esetben az uralkodó új adománylevéllel segített rajtuk. Mint Ágoston (1908a) írja, „nagyon sokszor olvassuk Savoyai Jenő nevén kívül Nádasdy, Brenner, Károlyi, Caraffa, Pálfy, Eszterházy, Kéry, Koháry, Hunyady […] Széchenyi neveit, akik […] a töröktől visszafoglalt, a »lázadó« Rákóczytól elkobzott birtokokból nyertek tekintélyes adományt.”

Azt viszont az udvar sem titkolta, hogy a birtokok visszaadása és újraosztása, a németek 1689-ben megkezdett és több hullámban is folytatódó betelepítése5 az ország rekatolizációját is szolgálni kívánta: 1701-től az újszerzeményi terület egészén tilalmazták a nyilvános protestáns vallásgyakorlatot,6 jóllehet ekkortájt a magyar lakosság többsége protestáns volt.7 Önmagában azzal a ténnyel, hogy az udvar a katolikus hitet preferálta, a magyar nemesi elit nagyobb részének nem volt problémája, miután zömmel mindig is katolikusok voltak vagy éppen közvetlen felmenőik tértek vissza a katolikus hitre. Ennek megfelelően az 1687/88. évi pozsonyi országgyűlés8 el is rendelte, hogy a visszafoglalt, illetve visszafoglalásra kerülő területeken földbirtoka csak katolikus vallású egyénnek lehessen.9 Ez a döntés nem kapcsolódott Kollonich Lipóthoz: az esztergomi érseki székben ekkor még elődje, Szelepcsényi György ült, aki 1666-tól töltötte be ezt a tisztséget, és aki már korábban is személyesen kivette részét a protestánsok üldözéséből.

Hogyan működött az NC? Hogyan zajlott a földosztás? A Bizottság munkája elsőrendűen arra terjedt ki, hogy állást foglalt olyan elvi jelentőségű kérdésekben, hogy például mely uradalmak, birtokok, birtokrészek vagy vármegyék tekintendők acquistica, illetve neoacquistica területeknek. Javaslatot tett továbbá arra, milyen okmányokat kell a birtokjog igazolására elfogadni. Jogában állt ezenkívül haladékot biztosítani azoknak, akik a rendeletekben megszabott határidőket nem tudták betartani.

A Bizottság a földbirtokosok által bemutatott birtokjog-igazoló dokumentumokat ellenőrzés és felülvizsgálat céljából megküldte a királyi jogügyi igazgatóságnak. A Commissio az általa hozott döntéseket vagy javaslatokat felterjesztette az uralkodóhoz, aki ezek ismeretében fogalmaztatta meg rendeleteit (pátens). Ezeket azután az Udvari Kamara adta ki, amely a döntésekről és a rendeletekről a további intézkedések foganatosítása végett leiratban értesítette a Magyar Királyi Udvari Kancelláriát. Az NC döntései ellen volt mód a fellebbezésre (tetszés szerinti alkalommal), így a viták évekig elhúzódtak. Végső esetben arra is volt példa, hogy a birtokát visszaigénylő mágnás beperelte a kincstárt.

6: Egy család, amely csak 36 év után kapta vissza birtokát

A Dunántúlon fontos pozíciókat betöltő thóti Lengyel família, amely korábban 80 ezer hold földet birtokolt, az NC előtt nem tudta prezentálni a szükséges dokumentumokat, mert azok a szigligeti várégésben odavesztek. A Bizottság azonban hajlandó volt elfogadni a Zala vármegyéből származó hites tanúk vallomását, így a család 1722-ben – 36 (!) évvel az országrész visszafoglalása után – végül visszakapta birtokát.10

Amikor 1741-ben az NC megszűnt, számtalan per még folyamatban volt. „Összesen 537 ilyen per iratai vannak meg. Ezekből 246-ban nincs ítélet, 137 esetben elutasították a kincstárt, illetve letette a pert. A perletétel főleg a hatalmas urak elleni perekben fordul elő. Azok közt az alperesek közt, a kik ellen a kincstár visszavonta a pert, szerepelnek: gróf Csáky Zsigmond gróf, Csáky Imre gróf, Koháry István, Hunyady József, Almásy János, Orcy István, id. Esterházy Ferenc, Károlyi Sándor gróf stb. és éppígy az előkelőségek szerepelnek a kincstár ellenében megnyert perek alpereseiként is” – olvashatjuk Ágoston (1913) kissé régies nyelvhasználatot tükröző, de azért érthető monográfiájában.11

7: Miként jutottak Tisza István felmenői a geszti birtokhoz?

Az Ady által „geszti bolond”-nak titulált miniszterelnök egyenes ági felmenője, Tisza István Borosjenő (ma Románia, Arad megye) ura volt, amíg a birtok oda nem veszett, mert a törökök 1660-ban elfoglalták Nagyváradot. Amikor 1692-ben Nagyvárad felszabadult, az uralkodó a borosjenői uradalmat Rinaldo d’Este modénai hercegnek adományozta, aki felesége révén rokonságban állt a Habsburgokkal. A Tisza család három egymást követő generációja próbálta meg az NC-nél, később más udvari hivataloknál visszaperelni a borosjenői birtokokat, de nem jártak sikerrel, mert az uralkodó nem akarta a „rokoni család”-tól visszavenni, amit egyszer odaadtak. Végül 1766-ban az udvar 12 falut – köztük a szomszédos Gesztet – adta oda kárpótlásként Tisza Lászlónak, amivel több mint 20 ezer holdnyi birtok járt együtt.12

Soós (2009) kutatásai szerint „kevés kivételtől eltekintve a birtokosok szempontjából általában negatív határozat született”.13 Ez a fentebb bemutatott feltételek ismeretében nem is történhetett nagyon másképp. Mint ahogyan az is „érthető”, hogy az ősi jussukért küzdő magyar nemesek – köztük az ország első számú világi vezetője, maga Esterházy Pál nádor is – egy fél évszázadon át rutinszerűen hamisították az okmányleveleket, a vérségi és egyenes ági öröklést igazoló családfa-dokumentumokat, az ún. genealógiai táblákat, valamint a birtokok legalább 100 éven át folyamatos tulajdonlását igazoló dokumentumokat is.14 Még tovább bonyolította a helyzetet, hogy a török hódoltság előtti, „eredeti” okiratok jelentős része is hamis volt – merthogy az Árpád-házi királyok idején a hamis adománylevelek gyártása még bevett szokás volt.15 Ágoston (1908a) már többször idézett műve erre példaképpen említi a pannonhalmi, a zalavári, a bakonybéli, a tihanyi stb. apátságok adományleveleit, amelyek fennmaradt példányai mind utólagos hamisítványok.16

Akik nem tudták visszaszerezni az egykori hódoltsági területen fekvő birtokaikat, azok az armalisták sorait gyarapították. Ők alkották a legszegényebb nemesi réteget, akiknek már csak nemesi levelük volt. Nemességükkel nem járt együtt az általuk művelt föld mentesítése a szolgáltatások alól. Ha volt telkük, azt általában megváltották a földesúri szolgáltatások alól, az állami adókat azonban továbbra is fizetniük kellett. Az ilyen jobbágytelken ülő nemesek gazdálkodását vagy életmódját semmi nem különböztette meg a parasztokétól.

Az oklevelekkel nem igazolt birtokokra a kincstár tette rá a kezét. Ezeket részben magyar, részben osztrák arisztokraták, kamarai főtisztviselők és főként hadiszállítók szerezték meg. Ők pénzbeli fizetség helyett kapták ezt. Mások a kincstári birtokokat pénzért vásárolták meg vagy zálogba vették.

8: Egy zálogba vett birtok története

„Az 1692. február 10-iki iratok szerint gróf Bercsényi Miklós az ungvári uradalmat 175.000 frton zálogba veszi. A hivatalos becslés alkalmával 334.650 frtra becsülték, Bercsényi szerint azonban csak 115.000 frtot ér. Ennek dacára kijelentette, hogy megadja érte a 175.000 frtot, de kéri, hogy felesége, Homonnay Krisztina része fejében 100.000 frtot tudjanak be. Ezt a kérését csak felében teljesítették, a mennyiben csak 50.000 frtot tudtak be ezen a címen. Dacára a szerződés határozott megállapításainak, Bercsényi és a kincstár között csakhamar egyenetlenség keletkezik, melynek elintézésére már szeptemberben bizottságot küldenek ki. Az iratok között nincs az ügy elintézésére nézve semmi határozat, de a bizottság kiküldése előtti időből, már július 8-án figyelmezteti a kamara Bercsényit, hogy a zálogösszeget, illetve a vételárat fizesse ki.”17

Részben viszont – és ez sem volt ritkaság abban a korban – az uralkodó külhoni szállítók megkárosításával rendezte az adósságát. Így például Komoróczy (2012a) kutatásaiból tudjuk, hogy a török elleni háború során az udvar legfőbb hadiszállítója Samuel Oppenheimer (1630–1703) németországi születésű zsidó nagykereskedő volt, akinek halálakor az udvar még 6 millió forinttal tartozott.18 Csalással vádolták, ezért ezt az összeget végül az udvar nem egyenlítette ki, így nem a Monarchia, hanem Oppenheimer fia ment csődbe.19,20

A felszabadított területek katolikus egyházi birtokosainak, ha nem tudták igazolni birtokigényüket, a király „kegyelemből” juttatott hatalmas területeket.21 Az egyházi szervezeteknek többnyire fegyverváltságot sem kellett fizetniük. Mindez nyilván összefüggött azzal, hogy Kollonich 1692-től államminiszterként és a bécsi Udvari Kamara elnökeként restitúciós ügyekben óriási befolyással rendelkezhetett.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_858/#m1259peam1_858 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_858/#m1259peam1_858)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_858/#m1259peam1_858)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.1.4. ábra. Savoyai Jenő, Kollonich Lipót és Esterházy Pál képe

Sok probléma származott abból, hogy egyes birtokokat az udvar még a török elleni háború során, vagy azt kevéssel követően értékesített – még azelőtt, hogy a régi magyar tulajdonos leszármazottja bejelenthette volna igényét. Ilyen esetekben utólagosan kellett rendezni vagy visszarendezni az egész tranzakciót – úgy, hogy az új tulajdonost se érje kár. Arra is volt számos példa, hogy a jus armorum szokásos 10%-os értékét felülfizetve a Bizottság hajlandó volt akkor is megerősíteni a kérelmező birtokjogát, ha az tisztázatlan és bizonytalan volt. „Vagyis itt is érvényesült az az elv, melyet a birtokok eladására vonatkozólag kifejezett a bécsi udvar: aki többet fizet, annak több a joga” – írta erről utólag maró gúnnyal Mezősi (1942). Az udvart az állami költségvetés egyenlege folyamatosan aggasztotta. 1690-ben egy rendelet ki is mondta, hogy a visszafoglalt területeket és várakat, hacsak nem feltétlenül szükségesek, el kell adni, mert azok fenntartására nincs pénz.22,23

További komplikáció forrása volt, hogy a történelmi szokásjog szerint nemcsak az uralkodó, de a mindenkori magyar nádor is adományozhatott „állami” birtokot a számára fontos személyeknek. Ezzel a jogával, mint a király helyettese, Esterházy nádor is bőségesen élt – az utólagos kutatások szerint 650 alkalommal. A nádori adomány (donatio palatinalis) felső határa 32 jobbágytelek volt. Mai gondolkodással természetesen azon sem lepődünk meg, hogy a nádor – a bécsi udvar nagy bosszúságára – a családtagjainak és híveinek nyújtott adományok esetében sokszor túllépte a határt, és az is bevett gyakorlat volt, hogy ugyanannak a személynek vagy családnak a nádor egy nagyobb birtokot „megbontva” juttatott, hogy így kerüljék meg a felső határt. Ha megpróbáljuk területmértékre átszámolni az általa adományozott birtokok nagyságát, akkor úgy becsülhetjük, hogy Esterházy nádorsága (1681–1713) idején kb. 700 ezer katasztrális holdat (≈ 380 ezer ha) juttatott a hozzá közelállóknak.24

Esterházy nádorként évi 24 000 forintos fizetést kapott a nádori hivatal ellátásáért.25 Ezenfelül – ma ésszel nehezen felfogható logika szerint – a nádor a kincstár által elidegenített összes javak vételárának ¼-ét is megkapta, vagyis személy szerint is érdekelt volt abban, hogy az udvar minél több birtokot vegyen el a magyarországi alattvalóktól. Ez volt az ún. nádori negyed. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a szóban forgó birtokokat a nádor négy egyenlő értékű részre osztotta, s ezekből a kincstár három részt választhatott. De megállapodhattak úgy is, hogy a kincstár birtokában három összefüggő rész maradt, és a nádor a negyedet máshonnan kapta.

* * * * *

Az elmondottak alapján érthető tehát, hogy a török kiűzését követő évtizedekben sehol sem volt a magyar nemesség és a császári politika közti ellentét olyan szembetűnő, mint az újonnan visszaszerzett területen. Jogilag ezek a birtokok soha nem szűntek meg a régi földesurak birtoka lenni, ténylegesen azonban a békekötés után az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara igazgatta a birtokokat.26 S minthogy elsősorban az udvar viselte a háború költségeit (a hódoltsági területek visszafoglalása 1699-ben zárult csak le, és a háború finanszírozása előbb szállítói hitel útján, később magas kamatozású kölcsönökből történt!27), Bécs szemszögéből nézve indokoltnak látszott, hogy megfizettesse a birtokba jutást azokkal, akik a háború igazi nyertesi lettek. De a magyar nemesség sérelmi listája is hosszú volt.

Egyfelől azzal érveltek, amivel száz évvel korábban a Habsburg Monarchia diplomatái is, amikor a törökökkel tárgyaltak: a törököket betolakodóknak, magyarországi jelenlétüket pedig időleges fejleménynek tekintették. A megszállt területek – a tényleges török uralom ellenére is – a magyar koronatartományok elidegeníthetetlen és integer részei maradtak, ahol sem az uralkodó szuverén jogai, sem pedig a magyar nemesség „gyökeres, örökös jogai” (propriétásai) nem szenvedhettek csorbát. A „hódoltság” kifejezés éppen ennek a jogigénynek volt a plasztikus kifejeződése,28 és lényegében ezt foglalta magában a Habsburgok törökkel kötött 1547-es drinápolyi békeszerződése is. Valójában az elfoglalt területek nem is voltak folyamatosan katonai megszállás-ellenőrzés alatt. Jobban érzékelhetjük a történéseket, ha úgy fogalmazunk, hogy az 1520 és 1566 között – tehát 40 éven át (!) – uralkodó I. Szulejmán pályafutása során újra és újra hatalmas hadakkal indult Magyarország és a Habsburg Birodalom stratégiai fontosságú várai és városai ellen, de akár sikeres, akár sikertelen volt a hadjárat, pár hónapnyi magyarországi tartózkodás és pusztítás után csapatait ki is vonta az országból. De nem volt nagyon más a katonai helyzet korábban sem. Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot a török hadak először 1456-ban vették ostrom alá. Akkor nem jártak sikerrel, 1521-ben viszont igen.29

A magyar nemesség álláspontja tehát logikus folyománya volt a hadi helyzetnek, továbbá a korabeli jogrendnek, ami sok tekintetben a gyakorlatban megszakítás nélkül érvényesült is. A török által katonailag, elvben „elfoglalt” területeken lévő nemesi birtokok nem egyszer voltak adásvétel és zálogügyletek tárgyai a királyi Magyarországon, s a török–magyar kondomínium következtében az elmenekült földesúr szedethetett tényleges vagy eszmei adót. A nemesi vármegye pedig, messze behatolva a török területekre, esetenként érvényesíteni tudta jogi-közigazgatási hatalmát.30 A magyar birtokosok ugyanis – több-kevesebb rendszerességgel – betörtek volt birtokuk falvaiba, és a törökök után beszedték az őket megillető adót, sőt bíráskodtak jobbágyaik felett. Ez volt az ún. kettős adóztatás. Nem csoda, ha a 16. század végétől megindult egyfajta tömeges áttelepülés a tisztán oszmán területekre, főleg a balkáni térségek felé. Ez is egyik oka volt a magyar falvak elnéptelenedésének.

Másfelől az új helyzetben a magyar nemesek azt kifogásolták, hogy a birtokvitákat miért egy állami bizottság dönti el, miért nem kerülnek ezek bíróság elé. Panaszkodtak amiatt is, hogy a birtok értékét a bizottság állapította meg, jellemzően felülértékelve azt. Minden iratot Bécsbe kellett felküldeni, ott hozták a döntéseket is, az első időszakban a Bizottságnak nem volt magyar tagja stb.31 Gyakori volt, hogy a bemutatott eredeti okleveleket visszatartották, és így fosztották meg birtokaiktól a magyar nemeseket.32

Másfelől persze hihetőnek tűnik Szekfű Gyula állítása is, miszerint „a lakatlan vidék eladása a Rákóczi-felkelés előtt nehezen ment”.33 Az eredendően is gyéren lakott, mocsaras- lápos-árvizes alföldi területeken, illetve a jobb adottságokkal rendelkező, de lepusztult és elnéptelenedett vidékeken nemigen volt fizetőképes kereslet az állami földvagyon iránt. A népesség pusztulásáért – ma már tudjuk – elsősorban nem a katonaság öldöklései és rabszedései voltak a felelősek, hanem a keletről ideérkező török hadak által rendszeresen és folyamatosan terjesztett pestis.34

De akár mi volt a népességcsökkenés végső oka, a föld jobbágy nélkül hasznavehetetlen volt, még akkor is, ha a földrajzi feltételek lehetővé tették volna a mezőgazdasági művelést.35 Másképpen fogalmazva: a föld nem volt a többi tényezőtől elválasztott tőke. Önmagában tulajdonolni értelmetlen volt. A későbbi földosztásoknak is egyik visszatérő következetlensége volt, hogy a földállagot átadják, de a hasznosításhoz szükséges eszközöket nem, így a tulajdonreform hasznavehetetlen gazdasági egységeket hoz létre, ez pedig frusztrációt és a magántulajdon intézményével való elvi elégedetlenséget szül.

Fontos felidézni, hogy a 17–18. század Magyarországának természeti viszonyai, a folyók szabályozatlansága miatt kialakult hatalmas mocsaras-lápos területek nem hasonlíthatók össze azzal a képpel, amelyik a 19–20. századi helybéli lakosok vagy az utazó szeme elé tárult. Az udvar és az udvarhű elit világosan látta, hogy folyamszabályozásra, csatornázásra, talajjavító munkákra és hajózható folyami kapcsolatokra van szükség ahhoz, hogy nagy mennyiségben termeszthessenek búzát és más gabonaféléket, illetve exportálják őket – amire történetesen a 18. századtól kezdve két évszázadon át nagy kereslet volt. Ám azt is látni kell, hogy a mából visszatekintve a talajgazdálkodás fejletlensége csak a kisebbik oka volt a földterület kihasználatlanságának. Ennél fontosabb volt a gyér jobbágyi népesség és az igavonó erő hiánya. Csak ennek alapján érthetjük meg, hogy a 18. század elején, tehát a török kiűzése után is, az ország területének mindössze 6-7%-át tette ki a szántóterület,36 szemben, mondjuk, az 1946-os évvel, amikor ez – a trianoni határokon belül számítva – 56% volt!37

Éppen ezért a bécsi udvar számára a visszafoglalt területek ügye kezdettől fogva elsősorban nem magyar birtokjogi kérdés volt, hanem birodalmi szintű demográfiai feladat. Betelepítéssel (impopulatio) kívánták fellendíteni a török hódoltság másfél évszázados tartama alatt elnéptelenedett területeket. Ha nincs jobbágy, nincs, aki adót fizessen, és nincs, aki megművelje a földesúr földjét. Ubi populus, ibi obulus (ahol a népesség, ott a pénz) – hangzott a kor uralkodó közgazdasági elmélete, a kameralizmus egyik alapszentenciája. Még egy későbbi, 1720-as becslés szerint is az egykori Török Hódoltságon 170 ezer hold volt csupán a megművelt szántóterület nagysága.38 A töröktől visszafoglalt, a mai Magyarországnál jóval nagyobb területen mai tudásunk szerint legfeljebb 1 millió lehetett a lakosság létszáma.39 A betelepítés – amelyet Kollonich koncepciója szerint jelentős adókedvezményekkel ösztönzött az udvar – valójában a magyar földbirtokos nemesség elsőrendű érdeke is volt.

A népességgyarapítás legjobb módját úgy képzelte el a királynak tanácsot adó Kollonich, hogy az „külföldiek szabad és önkéntes behívása és befogadása” útján történjen, ami valójában csak folytatása volt a korábbi gyakorlatnak, miszerint a török uralom alatti területeken folyamatos volt a délszláv (szerb, vlach, macedo-vlach, vagyis cincár, horvát, bosnyák), valamint román, szlovák és rutén nemzetiségűek betelepülése, ami most a németek betelepítésével szélesedett.40 Ezzel szemben állt a magyar nemesség elvi álláspontja, miszerint külföldiek egyáltalán ne birtokolhassanak földet a Magyar Királyság területén – ami viszont bécsi szemszögből nézve volt indokolatlan, miután „a magyarok a német örökös tartományokban akadálytalanul sok és jól jövedelmező uradalom birtokába kerültek”.41

Decentralizált privatizáció. A fegyverjog megváltására, vagyis a tényleges adófizetésre valójában csak a karlócai békét követő években, 1702–1703-ban került sor. Kezdetben egyes birtokosokkal külön-külön tárgyalt az udvar a fegyverjog nagyságáról, a megfizetés módozatairól. Így kapta vissza birtokát például Esterházy Pál nádor 400 000 Ft értékben, melyért 40 000 Ft-ot adott, de azt sem készpénzben, hanem a 40 000 Ft-ot érő simontornyai birtokrészével. Összességében az első években befolyt pénz (adó) sokkal kevesebb volt a vártnál. Vagyis az NC felállításakor kigondolt szabályok az udvari adminisztráció szempontjából is kevéssé tűntek működőképesnek a gyakorlatban. A jus armorum megfizetése viszont azzal járt, hogy a kamarai adminisztráció által élvezett földesúri jövedelmeket vissza kellett adni a tulajdonosnak. A malmokat, vámokat és minden telket át kellett engedni az új földesuraknak, a révpénzt, telekkönyvet, halászatot, sörfőzést, bányajogot stb. a városoknak.42 Ez viszont a fiskus oldaláról nézve súlyos bevételkiesés volt.

R. Várkonyi (1970) szerint a nemesség többségét alkotó kis- és köznemesek jó része nem rendelkezett sem a birtokigazoláshoz szükséges okmányokkal, még kevésbé a váltságdíj összegével. Birtokuk visszaváltásával többségük ezért meg sem próbálkozott. Így például az tudható, hogy Baranyában a török hódítás előtt 540 birtokos család volt, közülük 20 maradt fönn, de csupán 6 próbálkozott birtoka visszaváltásával, ám eredménytelenül. A tiszántúli birtokosok közül az első évtizedben senki nem jelentkezett birtokjogának igazoltatásáért Bécsben.43 Ezért az Udvari Kamara hamarosan „általánytárgyalásokat” kezdett a vármegyékkel a kényelmesebb eljárás és a gyorsabb pénzszerzés reményében. Az általában való megegyezés során a vármegye fizette ki a területén fekvő birtokok váltságösszegét az ott élő birtokosok előzetes hozzájárulása után. Somogy megye például 12 000 forintért váltotta meg a fegyverjogot, Buda és Pest szabad királyi városok 20 000 forintért stb.

* * * * *

A nagy földosztás nyertesei. A török hódoltság alól felszabadult területek birtokbavétele az arisztokrácia jelentős létszámbővülését eredményezte. A 17. század végén 50-60 főnemesi családot tartottak nyilván, száz évvel később az 1790-1791 évi országgyűlésre 11 hercegi, 96 grófi és bárói nemzetség, tehát összesen 164 család 339 tagja kapott meghívót. A mai közvélemény számára kevéssé köztudott, hogy az arisztokrata rangokat nem ingyen adták. A magyar bárói címért 3000 forintot, a grófi titulusért 4500–5000 forintot kellett fizetni. A rangemelési oklevelet sok esetben nem egy adott, kitüntetésre méltó személy kapta, hanem családtagjai is hozzájutottak a címhez.44

1	Mihályi E. (1927: 13).
2	1351. évi tvc. Előbeszéd.
3	http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1351_december_11_nagy_lajos_kiraly_kihirdeti_az_osiseg_torvenyet/
4	Kaposi (2001: 239).
5	Magyarországon a középkortól kezdve mindig is éltek német ajkúak, akik történetesen nem voltak svábok, hanem szepességi cipszerek, erdélyi szászok stb. A 20. században a sváb kifejezés a magyarországi németek gyűjtőfogalmává vált annak ellenére, hogy a később betelepített németek sem a voltak feltétlenül svábok.
6	Enciklopédia Humana Egyesület (2000).
7	Gyimesi (1971: 137).
8	Nem mellesleg megemlítendő, hogy ez volt az a diétai ülés, amelynek során a magyar nemesség lemondott szabad királyválasztási jogáról, az Aranybulla ellenállási záradékáról, törvénybe iktatta a Habsburg-ház örökös trónutódlási jogát, és 1687. december 9-én I. Lipót császár fiát I. József néven magyar királlyá koronázták. A magyar nemzeti királyság örökös (értsd örökletes) Habsburg-királysággá alakult.
9	1687. évi XXIII. tvc. hogy Dalmát-, Horvát- és Szlavonországban senki, a római katholikusokon kivül, jószágokat ne birtokolhasson.
10	Kaposi (2001).
11	Id. mű: 252.
12	Lásd Pokoly József, 1928-ban publikált tanulmányát, amelyet a Rubicon történelmi magazin 2015. novemberi száma jelentetett meg másodközlésben (id. mű: 21).
13	Id. mű: 808.
14	Esterházy esetében Soós (2009) részletesen dokumentálta, hogy a csalás egy részét az udvari jogi apparátus felfedezte, más részét nem. Így például a nádor a simontornyai birtok iránti igényét az ügyben eljáró Lackzó János jogügyigazgató-helyettes 1698 nyarán azzal utasította el, hogy az 1421. évi adománylevélhez nincs csatolva a birtokba iktatás, illetve az annak végrehajtását tanúsító okirat.
15	Később, az írni-olvasni tudás terjedésével egyre nehezebb volt hitelesnek látszó dokumentumot hamisítani.
16	Id. mű: 267.
17	Ágoston (1913: 258).
18	Említésre méltó fordulata ennek a történetnek, hogy amikor – a korábban már említett körülmények között – I. Lipót a zsidókat kiűzte Bécsből, esküvel fogadta, hogy soha többé egyetlen zsidót sem enged a városba. Az udvarnak 1676-ban hitelt nyújtó Oppenheimerrel tehát kivételt kellett tennie, és evégett egyházi feloldozást kért korábbi esküje alól. A kor befolyásos egyházi vezetője, Kollonich érsek egyébként egész pályafutása során „rivalizált” Oppenheimerrel. Egykori katonaként természetesen tudta, hogy az udvarnak szüksége van pénzre a háborúk finanszírozásához, de azt remélte, hogy a pápától is meg lehet szerezni a szükséges pénzügyi támogatást. Komoróczy (2012a: 530, 538).
19	Id. mű: I, 536–544.
20	Hasonló, de személyes sorsát illetően sikeresebb pályát futott be az egy generációval fiatalabb Samson Wertheimer Magyar- és Morvaország főrabbija, aki bankárként s a törökellenes háborúk hadiszállítójaként 1694 és 1709 között három császárt is kiszolgált, és az Esterházy család pénzügyeinek intézésében is részt vett. Ő – és később az üzletet továbbvivő gyermekei – az osztrák udvartól mindig megkapták a járandóságaikat. Az már egy másik történet, hogy 1733-ban Wertheimer legidősebb gyermeke, Wolf úgy vesztette el a családi vagyont, hogy a bajor királyi udvar maradt adósa.
21	Tusor (2008).
22	Ágoston (1913: 256).
23	Érdekes történelmi párhuzam: a rendszerváltást követően, az 1990-es évek első felében az állami tulajdonú lakások eladása melletti egyik legfontosabb érv az volt, hogy az államnak nincs pénze a lakásállomány karbantartására, felújítására (1.3.12.).
24	650 × 32 × 32 = 656 600.
25	A nagyságrendek érzékeltetéséhez tudni kell, hogy a Neoacquistica Commissio részére adott utasítás szerint egy hold szántót 3–5 forint értékben kellett elszámolni, vagyis 24 ezer forintból – 4 forint/hold átlagértékkel számolva – 6000 holdnyi (≈ 3453 ha) szántóföldet lehetett vásárolni.
26	https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Ajszerzem%C3%A9nyi_Bizotts%C3%A1g
27	A korabeli törvény így indokolta a fegyverváltság szükségességét: „Azon költségek fejében, melyeket ő királyi felsége a múlt hosszú háborúban nagy uzsorával kölcsönzött pénzből, melylyel még most is adós, a visszaszerzésre fordított, arányos quottát fizessenek” – idézi Szilágyi (1898).
28	Szakály (1981: 450).
29	Magyar szempontból a legfontosabb hadjáratok, csaták: Nándorfehérvár (1456, 1521), Mohács (1526), Bécs (1529) Kőszeg (1532), Buda (1541), Siklós, Pécs, Székesfehérvár, Esztergom (1543), Szolnok, Temesvár, Eger (1551/52), Szigetvár (1566), Érsekújvár (1663), Szentgotthárd (1664), Bécs (1682) és Buda (1686). Amikor éppen nem voltak hadjáratok, a végvári láncolatot mindössze 20-22 ezer török katona őrizte.
30	R. Várkonyi (1970: 24).
31	Szilágyi (1898).
32	Gyimesi (1971: 137).
33	http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0006/0001/0001-1e7.html
34	Faragó (2011: 214).
35	Hasonló volt a probléma a rendszerváltást közvetlenül követő években: a privatizációra kínált állami vállalatokra azért nem volt kereslet, mert bár a tőkeállomány működőképes volt, a munkáslétszám is rendelkezésre állt, csak éppen a gyár termékeinek nem volt piaca. Ezt a közvélemény nehezen látta át, és nem volt hajlandó elfogadni.
36	Gyimesi (1971: 234).
37	https://www.ksh.hu/docs/hun/agrar/html/tabl1_3_1.html
38	Enciklopédia Humana Egyesület (2000).
39	https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge (2015. szept. 6-i letöltés).
40	Ami a török háborúk utáni újratelepülési folyamat számadatait illeti, ott a demográfusok bajban vannak. A régi feldolgozások a betelepültek létszámát 2,5 és 3,5 millió közöttire becsülték; az újabb kutatások csak 0,9–1,0 millió főt látnak igazolhatónak. A kérdés egyelőre megoldhatatlan, mert nem ismert a 17. század végi kiinduló népesség (3 és 4 millió között lehetett) és a népességnövekedés üteme sem (4 és 7 ezrelék között bármi elképzelhető) (Faragó, 2011: 225).
41	Kollonich elaborátumát idézi Kollega (2011: 27).
42	Szabó (2006).
43	Id mű: 25.
44	Szemethy (2024).