Esterházy kezdeményezése részben oka és következménye is volt annak, hogy a pozsonyi országgyűléssel egy időben Esterházyt – szolgálataiért való jutalom gyanánt – I. Lipót német-római császár a birodalom hercegévé (Fürst) nevezte ki,2 s mint ilyen rangú méltóságnak a birodalmi törvények szerint egyébként is joga volt arra, hogy „a család neve fényének feltartására az elsőszülöttség jogára alapított hitbizományt alkothasson”.3

Hitbizományt „az ország mágnásai és előkelői romlásának elhárítása, s a fekvő jószágok szokás szerint megkísérelt önkényes elidegenítésének, s elpazarlásának megfékezése végett” lehet alapítani – olvashatták a kortársak a királyi dekrétumban.4 A hitbizomány, ezen belül a családi hitbizomány5 jogi konstrukciója lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarországon bármely főnemesi rangú családfő szerzeményi vagyonát – királyi jóváhagyással – több nemzedékre a család elidegeníthetetlen vagyonának nyilvánítsa, kivegye a normális öröklési szabályok hatálya alól, és ezzel megakadályozza a főnemesség kezén6 felhalmozódott tőke újbóli szétaprózódását, illetve azt, hogy egyenes ági fiúörökös hiányában a vagyon visszaszálljon az uralkodóra.7 A hitbizomány intézményének meghonosíttatására Esterházynak személyes oka is volt. Amikor ezt a törvényt megszavazták, addigra már a nádor első felesége 18 (!) gyermeket hozott a világra. A hitbizomány intézményének köszönhetően a nádor által felhalmozott vagyont a későbbiekben a leszármazottak – az elsőszülött fiú vagy a család legidősebb férfi tagja – által sem eladni, sem elajándékozni nem lehetett. Így lehetőség nyílt a birtok egyben tartására. Másfelől viszont a hitbizomány intézménye igazságosabb öröklési lehetőséget biztosított az elhunyt gyermekei számára.8

A hitbizomány miatt – elvben – hitelt sem lehetett felvenni a birtok elzálogosításával. A valóságban azonban sokszor megtörtént az eladósodás, mert a birtokra nem, de a birtok jövedelmére lehetett hitelt felvenni. A kortársak számára köztudott volt, hogy ez történt az Esterházy-hitbizománnyal is. 1832-től a század végéig a birtok zárgondnok irányítása alatt állt az adósság mértéktelen felhalmozódása miatt.9 Bár nyilván nem ez volt Esterházy Pál nádor szándéka, de tény, hogy a hitbizomány jogintézménye több mint 250 éven át akadályozta a földpiac kiépülését Magyarországon. Az idő előrehaladtával persze lazultak a hitbizomány alapításának feltételei. A 19. század második felétől kezdve ezt a jogot az udvar pénzért árulta, s ennek megfelelően az is előfordult, hogy néhány ezer holdas – akár köznemesi – uradalmak is hitbizománnyá váltak.10 Mi volt akkor ennek az értelme? Válaszként érdemes Kaposi (2001) találó megfogalmazását idézni: „Néhány tucat család a hitbizományi rendszerbe kapaszkodva stabilizálhatta társadalmi és anyagi pozíciót, egyben egyfajta sajátos kasztrendszerszerű képződményt alkothatott a társadalom csúcsán.”11 A négy legjelentősebb, magyar érdekeltségű hitbizománnyal a 19. század végén

Ritka kivételként előfordult, hogy a hitbizományos főúri családok feje a vagyon egy részét az államnak ajándékozta. Ezt tette – például – gróf Széchényi Ferenc 1802-ben, amikor könyvtárát és a hozzá tartozó néhány festményt „a nemzetnek” ajándékozta. 1836-ban Pyrker Károly egri érsek hagyta az államra 192 darabból álló képtárát. 1858-ban Sinna Simon báró egy összegben 80 ezer konvenciós ezüst forintot (2023-as árszinten ≈ 458 M Ft-ot) ajánlott fel az MTA új székházának építéshez.14 Nagyjából ugyanebben az időben az is megtörtént, hogy ambiciózus országgyűlési követek azzal a „kéréssel” fordultak Esterházy Pál herceghez,15 hogy nagy hírű bécsi Esterházy- képtárát hozassa Pestre és – éppen a hitbizományi kötöttségek miatt – a családi tulajdonjog fenntartásával egyesítse azt a Nemzeti Múzeummal. Végül ez a szándék csak évtizedekkel később, 1865-ben, a herceg halála előtt egy évvel valósult meg, amikor a hercegi birtokokat már súlyos adósságok terhelték. A képek viszont nem a Nemzeti Múzeumba, hanem az Akadémia vadonatúj épületébe kerültek. A hercegi család, mint arról a kezdetektől szó volt, örökre fenntartotta a tulajdonjogot és a szabad rendelkezés jogát, valamint azt, hogy bármikor visszaveheti az adományt. A herceg halála után, éppen a már említett adósságok miatt, a zárgondnokság nyomban hozzákezdett az Esterházy-kincstár értékes darabjainak eladásához, így reális és sürgős lehetőségnek tűnt, hogy a Pestre költöztetett képtárat az állam vásárolja meg. A tényleges tárgyalások persze elhúzódtak: az ügyletet csak 1870 decemberében kötötték meg. A magyar állam – az Országgyűlés16 és a császár jóváhagyásával – 1,3 millió osztrák forintért (2017. évi áron kb. 3,7 Mrd Ft-ért) 637 képet, 3535 kézi rajzot, 51 301 metszetet és 305 kötetnyi könyvből álló grafikai gyűjteményt vásárolt Esterházy Miklóstól, a család fejétől.17 Ez a gyűjtemény – természetesen – sokszorta nagyobb volt, mint ami korábban az MTA székházába került. A megvásárolt műkincsek az 1906-ban elkészült Szépművészeti Múzeum alapjául szolgáltak.