A jogi és szervezési hátteret II. József egyik tanácsadója, Joseph Heinke készítette elő, ugyanaz a személy, aki korábban a jezsuita rend bezáratását intézte.2 Szigorúan vett jogi értelemben az uralkodó a kiszemelt rendeket nem szüntette meg, mert erre nem volt jogalap. Ám olyan helyzetet hozott létre, amelyben a jobbára külföldi alapítású rendek közül többen is célszerűbbnek látták megszüntetni magyarországi filiáléikat. Arra viszont volt elvi jogalap, hogy a kolostorok által „kezelt” vagyont az állam visszavegye (lásd az előbbi keretes írást).

Az egész akciót az udvar commissariusai bolsevik módra, az érintetteket személyükben is megalázva hajtották végre. Számos esetben a négyfős csapatba szervezett biztosok lopva és rajtaütésszerűen érkeztek a rendházakba, már csak azért is, mert ők maguk is csak az utolsó pillanatban kapták meg kinevezésüket.3 A kolostorok elöljáróinak – de a közönséges rendtagoknak is – előre megírt szöveg alapján esküt kellett tenniük, hogy mindent átadnak a biztosoknak és nem titkolnak el semmit a rendház ügyeiről. Ezt követően a biztosok átvették a kassza, a templomi kincstár, a levéltár és a raktárak kulcsait. Ami a napi szükségletekhez feleslegesnek bizonyult, lepecsételték, a használatban maradókról leltárt írtak. Ha valamit gyanúsnak találtak, feljelentették az elöljárót.4 Ez – a mából nézve – kísértetiesen hasonlít ahhoz, amiképpen a Magyar Kommunista Párt az 1948-as ún. nagypénteki államosítást, a 100-nál több munkavállalót foglalkoztató üzemek államosítását bonyolította (1.1.20.).

A kolostorok napi igazgatását, illetve a használatban maradt eszközök, tárgyak, élelem stb. kezelését a négy biztos végezte. Az elkobzott ingóságok jelentős részét, több mint 25 ezer tételt, illetve 45 ezer tárgyat begyűjtötték az erre a célra létesített, ún. Letéti Hivatalba. Ide csak a kiemelkedő, illetve az istentiszteletekhez alapfelszerelésnek számító tárgyak kerültek. Ezeket lehetett cserélni, árverezni, eladni a működő templomoknak. A közönséges használati tárgyakat (szerszámok, konyhai felszerelés stb.) a helyszínen elárverezték.

A munka következő szakaszát a birtokok – szőlő, gyümölcsös, rét, szántóföld, zöldségeskert, halastó stb. – számbavétele jelentette. A földeket jogállásuk szerint két csoportra osztották:

Az úrbéres földek átvételéhez a Mária Terézia idejében, 1767-től fokozatosan – nyugatról kelet felé haladva, vármegyénként – bevezetett urbárium szolgált segítségül, így az összeírásnak ez a része tartalmazta az úrbéresek nevét és a kezelésükben lévő terület nagyságát. Az allodiális földek6 esetében regisztrálták a terület méretét, minőségét, a belőlük származó éves jövedelmekkel, bevételekkel és kiadásokkal együtt, valamint a kolostori elöljáró nyilatkozatát kérték arról, hogy milyen jogon birtokolja az intézmény a szóban forgó telkeket. Ha zálogként került hozzájuk, akkor mikor, milyen feltételekkel történt, illetve ha ezek még feloldhatók, mikor van itt az ideje. Sőt, azt is megvizsgálták és a kolostori levéltár dokumentumaival igazolták, hogy ezen az alapon más földterületre a rendház nem tarthat-e igényt. A komisszáriusok idevonatkozó leltára a birtokokon lévő épületek leírásával, becslésével és tervrajzával vált teljessé. Az allodiális földek közé sorolták, de külön írták össze azokat a birtokrészeket, melyeket haszonélvezetre adtak bérbe.

Az átmeneti intézkedések (likvidálás, értékesítés, bérbeadás) után a rendházak megtartásra kijelölt birtokaikat, ingatlanaikat és pénzvagyonukat a kincstár vette át. Pontosabban ezeket a Helytartótanács az akkor már létező, 1733-ban, III. Károly idején alapított ún. Vallásalapba (Fundus Religiosus)7 olvasztotta. Az alap törzsvagyonát, a jelentős birtok- és tőkeállományt különféle állami szervek kezelték, a törzsvagyon jövedelmét viszont katolikus vallási célokra fordították.8 Ezt is figyelembe véve azt kell tehát mondani, hogy a szekularizáció némiképpen félrevezető elnevezés. A vagyonok állami kézbe vétele megtörtént ugyan, de a más célokra fordítás már nem: a következő bő másfél évszázad során, a Vallásalap de facto megszűnéséig, az 1945-ös földosztásig a vagyon kizárólag a katolikus vallás céljait szolgálta,9 amivel – tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk – létrejött az ország legnagyobb hitbizománya.10 Ez a különleges képződmény logikusan illeszkedett a felvilágosodott, de személy szerint hívő katolikus II. József állam-egyház modelljébe. Az egyház szolgálatait, tevékenységét sok szempontból igénylő, ugyanakkor az államérdek szempontjából való hasznosság oldaláról megközelítő jozefinizmus nem kívánta „elrabolni” az egyház javait, hovafordításának ellenőrzésére azonban korlátlan jogot formált. Így például pontosan tudható, hogy a kolostorokból és máshonnan összegyűjtött egyházi felszerelési tárgyakból a következő bő 10 év során 522 templom, illetve kápolna részesült.

A kincstár a legkisebb ingóságokra (kegytárgyak, gyertyatartók stb.) is igényt tartott. Így például a rendházakban élő remeték 14 napon belül kötelesek voltak megválni ruhájuktól is. A rendházak adósságleveleit elvették, majd felszólították az adósokat, hogy hat héten belül tartozásukat az államkincstárba fizessék be. Ha viszont a rendháznak volt hitele, azt csak a kincstár engedélyével lehetett törleszteni. A szerzetesi könyvtárak állományát – 250 ezer kötetet (!) – ugyancsak elvették. Egy részük a mai Egyetemi Könyvtár11 jogelődjéhez került vagy szétosztották működő tanintézmények között. Volt, amit elárvereztek vagy eladták a papírmalmoknak. Az Egyetemi Könyvtár koordinálta az egész folyamatot. Az ott dolgozó tudósok dolgozták fel a könyvjegyzékeket, osztották szét a könyveket az oktatási intézmények között, árvereztek és küldték a felesleget zúzdába.

Első hallásra meglepő, de valójában nagyon is kézenfekvő, hogy az államosításnak nyertesei is voltak. Például azok, akik árverés útján olcsón vagy az osztogatás nyomán ingyen jutottak mindenféle birtokhoz, ingósághoz. A Budán megürült kolostori épületeket az uralkodó arra használta fel, hogy Pozsonyból, illetve Pestről Budára költöztesse a Helytartótanácsot, a Magyar Kamarát és a királyi kúriát, s ezzel Budát tartományi székváros rangjára emelte. Annyira hálálkodott is érte Buda magisztrátusa, hogy még szobrot is akartak emelni az uralkodónak.

Ha az uralkodónak nem volt olyan előre elhatározott célja az épülettel, mint a legtöbb pesti és budai kolostor esetében, a Helytartótanács a helyi közösségnek ajánlotta fel elsőként a kiürített együttest. A templom maradt plébániatemplom, ha a település úgy akarta, függetlenül attól, hogy rendelkezett-e már ilyennel. A templom épülete mellé megkaphatta a kolostor épületét is, ha kifizette annak becsült árát. A funkcióját vesztett épületekre a hadsereg részéről jelentkezett a legnagyobb igény. A kaszárnyaként és kórházként való felhasználás mellett raktárt, magtárat alakítottak ki a kolostorból.12 Az egykori kolostorépületek átalakítására tervek születtek II. József iskolareformjai kapcsán is. A települések, illetve földesurak megszabadultak iskolaépítési kötelezettségüktől, ha sikerült e célra megkapniuk egy üres rendházat.