Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.8. Az ősiség eltörlése és a jobbágyok földhöz juttatása 1848-ban

Mint a középiskolai tankönyvekből is tudható, az 1848. március 15-i, vértelen pesti forradalom hatására felgyorsult a pozsonyi országgyűlés munkája. A sebtében megszavazott, majd áprilisban szentesített törvények alapvetően átrendezték mind a nemesség, mind a jobbágyság földtulajdonát. Az ősiség jogintézményét (1.1.1.) egy kétmondatos törvénnyel törölték el.1 Pontosabban szólva: a honatyák elhatározták, hogy majd eltörlik. A forradalom egyenlősítési hevületében egy időre kiment a divatból a nemesi címek használata is, törvénybe azonban ezt sem iktatták.

A jobbágyok helyzetét a kötelező örökváltságról szóló törvény változtatta meg – köznyelvi értelemben ez volt „a jobbágyság felszabadítása”.2 Az alsótáblán többséggel bíró ellenzék liberális programja az érdekegyesítést tűzte zászlajára. A politikai ígéret az volt, hogy az addig paraszti használatban levő földek ténylegesen is a parasztok tulajdonába mennek át. Ezen túlmenően a volt úrbéresek a gazdasági szabadság mellé személyes szabadságot is kapnak, megszűnik a robot és a terményszolgáltatási kötelezettségük – a földesurak viszont mindezért cserébe állami kárpótlásra lesznek jogosultak. A rendezés alapja a Mária Terézia idejéből származó földtulajdon-összeírás, illetve az ennek alapján elrendelt jobbágyi kötelezettségek (urbárium) voltak. Az allódiumok (1.1.2.) viszont a földbirtokosok valódi tulajdonává válhatnak.

11: Erdélyben másképpen voltak a dolgok…

Miközben Erdély alkotmányos helyzete 1848 nyarán rendeződött (megvalósult a forradalom követelése az „Unió Erdéllyel”) fontos bonyolító tényező volt, hogy Erdélyben a birtokviszonyok olyannyira atavisztikusak voltak, hogy ott a Mária Terézia-féle vagyonösszeírást nem is lehetett véghez vinni. Ezért 1848-ban Erdélyben a parasztok mind megkapták az éppen kezükön volt földeket. Így nagyon széles kisbirtokosréteg jött létre, erős román részhányaddal. Emiatt azután a dualizmus idején a politikai elit nem merte kiszélesíteni a választójogot, mert a választójog kiterjesztése Erdélyben a román többség azonnali uralomra kerülését jelentette volna. A tartós kirekesztés azonban az I. világháború végén visszaütött, és végül Trianonhoz vezetett.3

Az Erdélyen kívüli országrészekben az új rendelkezések az ekkortájt paraszti használatban volt termőföldek 75%-át vitathatatlanul érintették, további 14% pedig hovatartozás szempontjából tisztázatlan kategóriának számított. Volt ezen túlmenően a parasztság használatában csaknem 10%-nyi kétségtelenül nem úrbéres föld is – ezekre elvileg sem vonatkozott a kárpótlás. Volt önkéntes örökváltság is,4 vagyis az a lehetőség, hogy a földesúr önként lemond a jobbágyok által művelt birtokáról, ha a jobbágynak van elég pénze, hogy jobbágyi szolgáltatásait megváltsa, de erre csak elszórtan volt példa. Megemlítendő, hogy a forradalmi törvények a legelő- és erdőhasználatot nem változtatták meg,5 ebben a vonatkozásban az 1836-ban hozott fakultatív, egyezkedéses rendezés maradt változatlanul érvényben.6

A jobbágyfelszabadítás, amely a modern történeti statisztika szerint7 549 ezer telkes jobbágy- és 823 ezer zsellércsalád számára jelentett valódi „felszabadulást”, súlyosan érintette a nemesi nagy- és középbirtokokat (a hitbizományokat is) – attól függően, hogy egy adott birtokon mekkora úrbéri állomány, vagyis hány munkaképes paraszt élt. Ez országrészenként eltérő volt, akár azt is jelenthette, hogy ahol nagyon nagy volt a népsűrűség, ott a korábbi birtok 70–80%-a is elveszett az uradalmi tulajdonos számára. Nem meglepő, hogy az érdekkonfliktusok nyomán számos birtokper indult, amelyek egy része csak az 1860-as évek közepére zárult – egyezséggel vagy bírói döntéssel.8 Kevésbé ismert, hogy a népességhiányt tovább súlyosbította az 1848–1849. évi kolerajárvány,9 melynek nyomán az emberveszteség többszöröse lehetett a forradalom és szabadságharc10 során bekövetkezett összesen 50–60 ezer fő közöttire becsülhető katonai és polgári veszteségeknek.11

1.1.5. táblázat. A mezőgazdasági terület megoszlása a földtulajdon jellege szerint, 1855

Földtulajdon jellege	1000 hektár	Százalék
Régi nemesi birtok	10 667	58,1
Szabadparaszti föld	1527	8,3
Felszabadult úrbériségi föld	5933	32,3
Fel nem szabadult föld	230	1,3
Mezőgazdasági terület összesen	18 357	100


Addendum: Erdőterület	8674	x
Nem termőterület	5104	x
Összes terület	32 225	x

Forrás: Saját számítás Oros (1997: 405, 412) alapján.

A birtokviszonyok változása a választójog szempontjából is fontos volt valamelyest, mert a választójogot az áprilisi törvények – egyebek mellett – vagyoni cenzushoz is kötötték:

legalább ¼ jobbágytelek vagy
300 ezüstforint értékű városi ház (≈ 2023. évi árszinten 1,6 millió Ft) vagy
100 Ft/év értékű fizetés (≈ 2023. évi árszinten 46 ezer Ft/hó),
iparosok számára saját műhely és minimum 1 fő segéd.

Ennek alapján a népesség 7–9%-ának lett választójoga (a korábbi 1,6–1,7% helyett).12

A kárpótlás ígérete.13 Mint láttuk, 1848-ban a forradalmi magyar törvényhozás úgy döntött, hogy a jobbágyfelszabadítást és a jobbágyok földhöz juttatását állami kárpótlással hajtják végre. Az állam magára vállalta a nemesség és a papság „kármentesítését” a megszűnő robot, dézsma, az egyházi tized14 és egyéb ingyen szolgáltatások ellenértékeként. A már idézett, 1848. évi XVI. tvc. mindössze öt paragrafussal kívánta megoldani ezt az óriási elkötelezettséget, amit az 1. §. úgy fogalmazott meg, hogy „a magánföldesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület véd-paizsa alá helyezte” – vagyis az úrbéres parasztok váltságösszegét teljes egészében államadósságnak nyilvánította. Másfelől a terhek egy részét a törvény a bankokra hárította azzal, hogy 5. §-a földesúri a jelzálogkölcsönök jelentős részére visszafizetési moratóriumot rendelt el.15

A kárpótlás mértékét úgy kívánták meghatározni, hogy a jobbágyok által addig fizetett éves járadékot egy fiktív tőkeösszeg 5%-os kamatának tekintették. Így a járadék tőkésítésével – 5%-os kamat mellett, a járadék 20-szorosát véve – kiszámították a kárpótlás összegét, amit a magánföldesurak államkötvény formájában kapnak meg. A kötvények fedezetéül az állami vagyon szolgált volna. Ezt a 9 paragrafusból álló javaslatot az országgyűlés már 1848. március 23-án elfogadta.16

A végleges kárpótlási javaslatban, amelyet Kossuth szeptember 16-án nyújtott be, kombinálta az államkötvényekkel, valamint az állami birtokokkal történő kármentesítést. A lehetséges megoldások között felmerült az is, hogy az állam a Vallásalap terhére nyújtson kárpótlást a nemességnek. De ezt a javaslatot is elvetették, mert nem látszott célszerűnek szembemenni a katolikus klérussal.17 A főrendi ház átdolgozásra tett javaslatot, melyet a képviselőház december 23–30. között megtárgyalt, majd elnapolt az akkori hadi események miatt. A Szemere-kormány 1849 júliusában Szegeden kezdte volna meg az új törvénytervezet tárgyalását, amelyre azonban a katonai vereségek miatt már nem került sor.

12: Mi történt a katolikus egyház földbirtokaival?

A másfél évtizedes, meddő reformkori viták után 1848 tavaszán a tizedről a katolikus egyház önként mondott le, mert ezzel vélte megvédhetőnek a többi vagyonát. Ez a kalkuláció be is jött, jóllehet az evangélikus felekezethez tartozó Kossuth az egyházak közötti vagyonegyenlőség nevében felvetette a katolikus egyház vagyonának „arányosítását”. De belátta, hogy egy ilyen államosítással „oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási nagy munka veszélyeztetve lett volna.”18 (Az 1789-es francia forradalom példája alapján Kossuth tudhatta, hogy a klérus földjeinek államosítása tényleg ide vezet.) Másfelől viszont a kortársak úgy látták, hogy a vallásszabadságra vonatkozó törvény 3. §-a az egyházi iskolák finanszírozása ürügyén valójában az egyházi javak szekularizációjára vonatkozó szándékot jelezte.19 Végül semmi ilyesmi nem történt, így a szabadságharc finanszírozására más lehetőség nem maradt, mint a pénzrontás, az infláció.

Egyébként más okokkal is összefüggésben, de részben az államosítástól való félelem okán is az 1848-as jobbágyfelszabadítási törvények nyomán a katolikus egyház földbirtokait papíron szétparcellázták, vagyis az történt, hogy a telekkönyvekbe a részegyházak nevét (pl. veszprémi püspökség) jegyezték be.

A kárpótlási kötvények születése. A kárpótlás mielőbbi rendezését a király már az 1849. júliusi pátensében is megígérte – de nem feltétel nélkül. A bécsi udvar elképzelése szerint nem kaphatott volna kárpótlást az, akit az 1848–49-es szereplése miatt már perbe fogtak, illetve emigrált. Ez így is történt.

Az ősiség eltörlését és a jobbágyfelszabadítás nyomán született politikai adósság ügyét egy 1852. évi és egy 1853-as császári nyílt parancs (patens) rendezte. Az 1852. évi pátens megszüntette a koronára való visszaszállás jogát, s ezzel Magyarországon véget ért az adományrendszer. A két pátens nyomán egy pénzügyi alap jött létre, amely 1856-tól 5%-os kamatozó kötvényekben adta meg a földesuraknak a kárpótlást. Egy egész jobbágytelket 300–700 forint értékkel20 számítottak be. Az alsópapság a jobbágyok által korábban fizetett „papi” tized elvesztéséért kárpótlási kötvényt kapott.21

13: Speciális törvények helyett polgári törvénykezés

Az 1852. november 29-én kelt ún. ősiségi pátens az öröklött, szerzett és adománybirtokok elidegenítése szempontjából korábban fennállott jogi különbségeket megszüntette, az általános polgári törvénykönyv – értsd: az osztrák jogszabályozás – rendelkezéseinek hatályát az egész birtokforgalomra kiterjesztette. Vagyis a rendelet hatályon kívül helyezte a királyi és nádori jószágadományokat,22 a magszakadás és hűtlenség címén való visszaháramlás, a földesúr és jobbágy közötti öröklésjog rendszerét. A rendelkezés az ingatlanátruházás szempontjából megszüntette a nemesi és nem nemesi birtokok közötti különbséget, továbbá lehetővé tette az ingatlanszerzést külföldiek számára is. A vagyon tekintetében a férfi és a nő közötti különbség sem az élők közötti vagyonátruházásban, sem az öröklésben nem érvényesülhetett.23 A pátens a korszak liberális gazdaságpolitikájának szellemében lehetőséget adott a magyarországi ingatlanok jelzálogi megterhelésére is. Mindezzel nagyjából egy időben, 1851-ben első ízben vetették ki Magyarországon a minden földbirtokra kiterjedő földadót.

Három lényeges korlátozás maradt mégis érvényben:

(i) Az egykori jobbágybirtokok vonatkozásában jogszabályi szinten a jobbágyfelszabadítás után is fennmaradt a birtokminimum intézménye, amely korábban azt jelentette, hogy egy jobbágytelket csak a földesúr hozzájárulásával lehetett szétdarabolni. A nemesi birtokra ilyen korlátozás sohasem vonatkozott, bár volt ilyen javaslat is.24 Igaz, a felparcellázási tilalmat a gyakorlatban az egykori jobbágyok sem igen tartották be, így az effajta korlátozást eltörlő 1871-es törvénycikk csak a tényleges gyakorlatot szentesítette. Nem is lehetett volna betartani, mert a volt úrbéresek között az egy egész teleknél (≈ 50,5 katasztrális hold) több földet bíró telkes gazdák aránya 3,2% volt csupán.25

(ii) 1852 után is fennmaradt a hitbizomány (1.1.1.5.)26 és a holtkézi birtok intézménye (1.1.1.1.), és

(iii) továbbra is érvényes volt a zsidó vallású személyek számára a birtokszerzési korlát (minthogy azokat egy 1853-as nyílt parancs ismét életbe léptette). Ez utóbbi korlátot csak egy 1860-ban kiadott császári rendelet szűntette meg.27

A kiegyezés után a földtulajdon 2/3-a már szabadon adható-vehető volt, ám 16,3 millió kat. hold (33,5%) továbbra is csak korlátozottan volt forgalomképes.28 A hitbizományra vonatkozó törvényeket csak 1949-ben törölték el (1.1.19.).

A kárpótlási kötvények utáni kamatokat félévente fizették, a törlesztésre pedig évenkénti kétszeri sorsolással 50 év alatt került sor – vagyis az egykori földtulajdonosok csak részleges kárpótlást kaptak és azt is hosszú évtizedekre széthúzva. Javított valamit a helyzeten, hogy a kárpótlási államkötvényt felhasználhatók voltak árva-, gyám-, takarékpénztári és alapítványi tőkék befektetésére, illetve az Osztrák Nemzeti Bank előlegkölcsönök fedezetéül is elfogadta. Ténylegesen a kárpótlás nyomán keletkezett államadósság törlesztését végül egy általános pótadó finanszírozta, amit minden földtulajdonosnak – tehát az egykori jobbágyoknak és a földesuraknak is –, továbbá a földdel semmilyen kapcsolatban nem álló országlakosoknak is fizetniük kellett. Ez a különadó induláskor a földadó 15%-ának felelt meg, ám később az arány még jelentősen emelkedett is. További megszorítást jelentett az az 1856-os rendelkezés, hogy a kárpótolt csak hitelezőinek kielégítése után fordíthatta a kárpótlást saját céljaira. Ezek a korlátozások azután visszatükröződtek a kárpótlási kötvények másodpiaci árfolyamában. A kezdetekkor ez 75–81% között ingadozott, az 1850-es évek végére azonban már 67%-ra esett vissza. Aki ki tudta várni kötvényeinek kisorsolását, az jobban járt. Jogi értelemben az 1848-as kárpótlás folyamata csak 1923-ban – vagyis 75 év elmúltával – záródott le. A földbirtokosok szempontjából nézve a kárpótlás választott módja nem jelentett valódi megoldást, hiszen számukra nem a föld elvesztése – amiből nekik is

volt elég –, hanem a jobbágyi szolgáltatások kiesése jelentette az igazi veszteséget. Fontos fejlemény volt az állam vagy a magánbirtokosok által felajánlott földeken a parcellázás is. 1893–1898 között 192 ezer holdnyi, 1905–1913 között 920 ezer holdnyi felparcellázott földből lett paraszti kisbirtok.29

Mi történt az egyházak vagyonával a szabadságharc idején és utána? A vallásügyet egyetemlegesen szabályozó törvény a szabadelvű célkitűzések mentén igyekezett átformálni az állam és a felekezetek kapcsolatát. A teljes egyenlőség és viszonosság elvéből az egyházak jogi egyenlősítése mellett vagyoni egyenlősítésük, illetve egyházi és iskolai szükségleteiknek állami költségvetésből történő fedezése is következett. Ez csak a katolikus egyház több mint 2 millió holdnyi birtokállományának kisajátításával és hívek, valamint az intézmények arányában történő újraelosztásával lett volna megvalósítható. A többi egyház földbirtokai ugyanis gyakorlatilag elhanyagolhatóak voltak. A katolikus egyház birtokainak szekularizálása – bár a politikai diskurzus szintjén a levegőben volt – végül is nem történt meg.30 Mint már említettük, a papi tized intézményét azonban eltörölték, és ezt a forradalmi hangulat nyomására az országgyűlés két házában jelen volt egyházi személyek sem merték nyíltan ellenezni. Ahogy változott a katonai helyzet, a katolikus klérus gyorsan szembefordult Kossuthékkal – szóval, tettel és pénzzel segítette a bécsi udvart. Ez volt a közvetlen kiváltó oka annak, hogy 1849. májusában a forradalmi kormány „honárulónak” minősített több főpapot, köztük Hám János szatmári érseket, az esztergomi hercegprímási szék várományosát, és zár alá helyezte birtokaikat.31 Így vesztette el ideiglenesen saját javait a pécsi és a veszprémi püspök is.32

A katolikus egyházjog szerint az összegyház vagy más szóval a világegyház a birtokok igazi tulajdonosa (ideértve a rég meghalt szenteket is), a részegyházak – a káptalanok, a szerzetesrendek, az oktatási intézmények, a területi-igazgatási hatóságok (pl. püspökségek) csak haszonélvezők. Amikor 1855-ben a bécsi udvar – adózási megfontolásokból – császári pátenssel bevezette az általános és kötelező földadókatasztert és annak adminisztratív eszközeként a telekkönyvet, ki kellett tölteni a „tulajdonos” rubrikát. Ekkor a helyi hatóságok automatikusan az adott (katolikus) részegyházra telekkönyvezték a kezén lévő földterületet, s ezzel de facto elismerték valódi, önálló, jogképes tulajdonosnak. Értelemszerűen ugyanez történt a többi nagy egyház vagyonával is, vagyis a katolikus egyház vagyonát ténylegesen „szétírták”.

A felségárulás vagyoni következményei. Közvetlenül a szabadságharc utáni császári megtorlás nyomán, még 1849-ben 500 halálos ítélet született, de ebből csak 114-et hajtottak végre. Ezt követően 1850 január–februárjában még 15 személyt végeztek ki, közülük Ludwig Hauk alezredest, aki a szabadságharc katonai elitjéhez tartozott. Kolosy György honvédszázadost Lamberg altábornagy meggyilkolásával vádolták, ezért kellett meghalnia.33 1853–1854-ben az önkényuralom elleni titkos szervezkedésért további 21 személyt végeztek ki. Miután az ügyek túlnyomó részében az alapvád felségárulás és hűtlenség volt, ezzel együtt járt a teljes vagyonelkobzás is. Így járt – például – Batthyány Kázmér, a Szemere-kormány külügyminisztere, akitől elkobozták kisbéri birtokát és kastélyát.34 Emiatt a család birtokállománya – a korábbiakhoz képest – mintegy a felére csökkent.35

A későbbi évtizedekben, egyéni kérelem alapján, a birtokok egy részét a családok visszakapták, az 1867-es kiegyezés folyományaként pedig szinte mindenki visszakapta, amit a szabadságharc után elvettek tőle.36 A közös hadsereg elítélt tisztjei már 1850-ben császári amnesztiában részesültek.

Bevezetik a földadót. Osztrák mintára, 1850. március 4-án kelt nyílt paranccsal vezették be Magyarországon a hozadéki földadórendszert. Az adót a föld tényleges birtokosa fizette, vagyis haszonbérlet esetén a bérlő. Induláskor az adó mértéke a kataszteri tiszta jövedelem 25,5%-a volt.37

1	1848. évi XV. tc. az ősiség eltörléséről.
2	1848. évi IX. tvc. az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről, lásd még Kövér (2003: 245–247).
3	Köszönettel tartozom Halmos Károlynak ezen gondolatokért.
4	Ez Széchenyi István 1830-as években fogalmazott reformprogramjából származó kezdeményezés volt. Kossuth Lajos már ebben az időszakban is a kötelező örökváltság mellett érvelt cikkeiben.
5	1848. évi X. tc. az összesítésről, legelő elkülönözésről és faizásról.
6	Az 1848/49-es események sodrában a törvényhozás valamelyest még bővítette az úrbéres földek jogértelmezését, vagyis növelte a kárpótlásra jogosító földek arányát, de ez már nem volt számottevő változás. Ugyancsak nem jelentettek nagy változást a tulajdoni viszonyokban az 1853-as és 1854-es ún. úrbéri pátensek, amelyek valamelyest rontották az egykori jobbágyok jogi pozícióját. Összességében a szabadságharc bukása után az 1848-ban megkapott földek mindössze 3-4%-át veszítették el a volt jobbágyok, mintegy 20%-át viszont csak saját erejükből megváltva tarthatták meg.
7	Oros (1997: 411).
8	Kaposi (2001: 246).
9	Ezt megelőzően 1838 nyarán volt már egy – közelítő becslések szerint – súlyosabb kolerajárvány az országban, melynek következtében 250 ezer (!) ember halt meg. Zemplén megyében egyidejűleg több helyen parasztlázadás robbant ki, miután elterjedt az az álhír, hogy „az urak” megmérgezik a parasztokat. Később a megmozdulás átterjedt a szomszédos Abaúj, majd Sáros, Szepes és Gömör megye több járványtól sújtott településére is. A felkelő parasztok közül 119 személyt halálra (ezek közül többnek az ítéletét 5-6 évi börtönre vagy kényszermunkára változtatták), további 4 ezer embert pedig hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetésre vagy testi fenyítésre ítéltek.
10	A kor szereplői más kifejezéseket is használtak. Kossuth Lajos – például – az „önvédelmi háború” kifejezést preferálta (https://index.hu/belfold/2020/10/06/gero_andras_az_aradi_vertanuk_bekerultek_a_nemzeti_panteonba/ ).
11	Az emberveszteség abszolút számaira vonatkozóan még közelítően pontos becslései sincsenek a történettudománynak (https://mindennapoktortenete.blog.hu/2020/03/25/kolerajarvany_magyarorszagon_1848).
12	1848. évi V. tv.
13	Kövér (2003: 245–248).
14	Az egyházi vagy papi tizedet (decimae) Szent István idején vezették be. Ez a jövedelem alapjában véve a megyés püspököket illette. A nemesi adózás tilalma erre az adónemre is vonatkozott. 1848-ban a forradalom hatására a papi rend lemondott a tized jogáról. A gyakorlatban ez 1853-tól érvényesült.
15	Ez az adott intézményi struktúra mellett a takarékpénztárak helyzetét még évtizedeken keresztül érzékenyen érintette, mert csak a kamatokat kapták meg a földhitelek után, a kihelyezett tőkét nem.
16	1848. évi XII. tc. az urbéri megszüntetett magánúri javadalmak statusadóssággá leendő átváltoztatásáról.
17	Csorba (1999: 74–75).
18	Csorba (1999: 38–39, 51–53, 150).
19	A gondolatmenet kifejtését és a hivatkozást lásd Athenaeum Közgazdasági enciklopédia, IV, 704. hasáb. „3. § Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a ministerium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimeritő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” Lásd 1848. évi XX. tvc. a vallás dolgában.
20	Az alsó határ, 2023. évi árszinten 1,6 M Ft-nak felelt meg.
21	Ez a megoldás hasonlított ahhoz a kárpótlási kötvényhez, amelyet egy 1837-es törvény alapján a brit korona 40 ezer nyugat-indiai, Karib-tengeri angol ültetvénytulajdonosnak, illetve ezek leszármazottainak egészen 2015-ig (!) fizetett a rabszolgák kötelező felszabadítása után. A felszabadított rabszolgák leszármazottai persze semmit sem kaptak, hiszen a rabszolgák „nyertesei” voltak a felszabadításnak.
22	A nádori tisztség utoljára 1867-ben volt betöltve – a későbbiekben, 1945-ig, egyszer sem
23	A gyakorlatban egyébként ezt a törvényt akkor már évszázadok óta megkerülte az, akinek nagyon fontos volt – például úgy, hogy a vagyont lánygyermekek is örökölhették, ha fiúsították őket. Mária Terézia azt követően lett magyar király, hogy őt is fiúsították. Erre már volt korábban is precedens a magyar történelemben: 1382-ben Anjou Mária úgy lett Magyarország királya, hogy apja mind a három lányát fiúsíttatta.
24	Széchenyi István egy 1839-ben megjelent írásában a nemesi birtok esetén a parcella-minimumot 30 holdban kívánta megállapítani. Bernát (1938) 13. o.
25	Bernát (1938) 20. o.
26	Ebben a korszakban az ún., kötött birtokok a földterület 32%-át adták. Ezek 88%-át a nagybirtokok tették ki. Lásd Pallas Közgazdasági enciklopédia, II, 743.
27	Bernát (1938) 8. o.
28	Kaposi (2022) 76. o.
29	Kaposi (2022: 76).
30	Katolikus egyház a 18–19. századi Magyarországon (2008: 100).
31	A szimbolikus politizálás továbbélésének jó példája, hogy a szatmári egyházmegye évtizedek óta küzd Rómában Hám püspök boldoggá avatásáért. Ennek a folyamatnak a részeként 2016 októberében adták át a Szentek Ügyei Kongregációnak azokat a dokumentumokat, amelyek azt támasztják alá, hogy a püspök életét „példaképül lehet állítani a hívek elé” (Magyar Kurír, 2016. okt. 31.).
32	A Hám János által jegyzett püspöki körlevelek latin eredetijét lásd Andics (1948) utánközlésében. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Andics-tanulmány, megjelenése idején, a Mindszenty elleni hajszát szolgálta a száz évvel korábbi „honáruló” bemutatásával.
33	http://mult-kor.hu/2010 1006_az_1849es_megtorlas_igazi_arca?pIdx=1
34	Ekkor jött létre az az állami ménesbirtok, amely egészen 1961-es felszámolásáig részben a Magyar Honvédség és a magyar sportlótenyésztés központja volt.
35	Kaposi (2001: 253).
36	Gerő András történész közlése a szerzővel 2016. szept. 27-én.
37	Athenaeum Közgazdasági enciklopédia, II, 326–328.