Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Privatizáció és rendszerváltás

A privatizáció napjaink lezáratlan története. A szerzőnek abból kell kiindulnia, hogy olvasói sokféle ismerettel rendelkeznek ebben a tárgykörben. Ezt a történetet mindenki másképp élte meg: mást látott az, aki munkavállalóként saját vállalatának privatizációját követte nyomon, ezen belül is mást látott a portás és mást a gyárigazgató. Mást tapasztalt az, aki kárpótlási jegyét pénzzé tette, netán részvényre cserélte, s bizonyára lesznek olyan olvasók is, akik vevőként-befektetőként maguk is belevágtak a privatizációba. És ahogy múltak az évek, a potenciális olvasók köre is változott: 1990 óta egy generációnyi idő, több mint 30 év telt el.

Egy kis nyelvészkedés. Privatizálni annyit jelent, mint magánzóként élni – állította a Magyar nyelv értelmező szótárának 1992. évi kiadása. A szótár szerint a „privatizál” ige kiveszőben, elavulóban van, ezért helytelen, kerülendő, illetve fölösleges. Látjuk tehát, hogy a rendszerváltás idején a köznyelvben még nem kristályosodott ki a privatizáció szó mai jelentése. Alapvetően mást jelentett: valami olyasmit, hogy az ember félrevonul és az állam is békén hagyja.1 Csak 1989 táján kerültek be a reprivatizáció, a dezállamtalanítás, a denacionalizálás kifejezések a köznyelvbe a mai értelemben vett privatizáció szinonimájaként. A magánosítás mint a privatizáció azonos értékű szinonimája még később, 1993 tavaszán jelent meg az akkori privatizációs miniszter, Szabó Tamás tudatos nyelvújító kezdeményezéseként.2 Végül valamikor 2000 táján a politikai szélsőjobb szótárában – egyértelműen pejoratív kicsengéssel – megjelent az elprivatizálni kifejezés is.3 Az MTA Magyar értelmező kéziszótárának 2003-as kiadása már a „privatizál” szó korszerű értelmezését teszi az első helyre: privatizál = magánosít. Tehát a magyar szóhasználat változása is mutatja, hogy milyen gyorsan változik a világ. Nálunk így, másutt másképp.

Talán meglepő, de tény, hogy az egykori NDK-ban 1966-ban kiadott Közgazdasági lexikonban már szerepelt a privatizáció kifejezés, méghozzá ugyanabban az értelemben, ahogyan azt ma használjuk. „Az imperialista országok kormányai privatizálnak, illetve reprivatizálnak, ha a monopóliumok, illetve államapparátusuk számára előnyösebb az állami vállalatokat magántulajdonba adni, mint meghagyni állami tulajdonban” – írta a szócikk szerzője. A lexikon ezután még példákkal is szolgál: az angol acélipar 1951-es eladására és a nyugat-német Volkswagen 1961-es tőzsdei privatizációjára utal. Természetesen nagyon is megvan annak az oka, hogy a német nyelvű közgazdasági irodalom a privatizáció kifejezést rutinszerűén használta már a 60-as években is. Hiszen ekkor még éltek és dolgoztak azok a közgazdászok, akik jól emlékezhettek arra, hogy a 1934-től Németországában egy sor állami vállalatot és bankot a nácik magántulajdonba adtak annak érdekében, hogy ezzel is magukhoz kössenek bizonyos üzleti köröket. Mindezt nem is titokban tették, a Der Deutsche Volkswirt nevű, félhivatalos szaklap erről több cikket is publikált következetesen használva a Reprivatisierung kifejezést.4

A II. világháborút követő évtizedekben a privatization kifejezést a brit angol szinte egyáltalán nem használta – annak ellenére sem, hogy Angliában a konzervatív kormány nevében 1953 és 1963 között az Iron and Steel Holding and Realisation Agency névre hallgató szervezet 16 vas- és acélipari vállalatot privatizált a hozzá tartozó 17 cégből.5 Ezért is szokták idézni a The Economist büszke vállalását, miszerint a kifejezést a lap főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae vetette először újságpapírra 1982 nyarán. Ez jól hangzott, de nem volt igaz.6 Az viszont igaz, hogy a 80-as évek közepén a „privatization” kifejezés nem szerepelt az Oxford szótárban sem.7 Másfelől viszont az is tény, hogy angol nyelvterületen a reprivatization kifejezést az ismert menedzsmentguru, a német származású Peter Drucker már több mint egy évtizeddel korábban használta, méghozzá nagyon is gyakorlatias kontextusban, kifejezetten ajánlva a privatizációt, mint a jelen kor problémáinak egyik lehetséges megoldását.8 Feltehetően ez az olvasmányélmény vezette – közvetve vagy közvetlenül – Margaret Thatcher egyik legbizalmasabb tanácsadóját, Keith Josephet, aki a 80-as évek elején kezdeményezte, hogy Thatcher vegye be a privatization kifejezést saját politikai szótárába. Kortársi visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a privatizáció kifejezést maga Thatcher nem szerette – de jobbat nem találtak.9

Amerikai szóhasználat szerint viszont a privatizáció fogalmába beletartozik minden, ami a piac erősítését és a közszektor visszaszorulását eredményezi. Ilyen volt – például – az állami posta társasággá alakítása 1971-ben. Ugyancsak privatizációnak nevezik azt, amit másutt a „közszolgáltatások kiszervezése” vagy „szolgáltatások közbeszerzés útján történő megszervezése” elnevezéssel illetnek. Ilyenkor az történik, hogy a helyi önkormányzatok magáncégekkel kötnek szerződést a szemétszállításra, a parkok karbantartására stb.10 Idekapcsolódó, de mégis jól elkülöníthető ügy az állami monopóliumok helyzete. Az ország határain kívül kevéssé ismert, hogy az Egyesült Államok számos államában az alkoholüzlet teljes mértékben állami monopólium. Még 2012-ben is 17 olyan szövetségi állam volt, amelyben az alkohol nagy- és kiskereskedelme, vagy akár mind a kettő csak állami tulajdonú vállalkozás keretein belül folyhat.11

Az amerikai fejlődés speciális jogi konstrukciója volt a kormány által támogatott vállalat (government-sponsored enterprise, GSE). Ezek többsége az 70-es években jöttek létre, mint – például – az egyetemi tanulást segítő diákhitelbank intézménye, a Sallie Mae (1972),12 amely tulajdonjogilag is állami intézmény volt, illetve a lakásvásárlást segítő két, hasonló funkciójú szövetségi jelzálog-kibocsátó intézmény, a Freddie Mac13 és a Fannie Mae,14 amelyek csak állami támogatásra voltak jogosultak, de a részvényeik a piacon szabadon forogtak. A 90-es évek privatizációhullámának keretében a szövetségi kormány végül a Sallie Mae-t is eladta (1996). 2004-ben az utódvállalat is megszűnt – a diákhitelezést teljes mértékben a piac vett át.

A latin gyökerű, tehát idegen szónak számító „privatizáció” kifejezést nem csak a magyar politikusok igyekeztek valamiféle hason értelmű szóval vagy kifejezéssel helyettesíteni. Mexikóban a 80-as évek első felében a disincorporation kifejezést találták ki a kormány PR-szakértői, Brazíliában a denacionalizálás kifejezést tartották célszerűnek. Kínában is hosszú időn át tabu volt a privatizáció (siyouhua) szó. Helyette kezdetben a „részvénytulajdonlás reformja” (gufenzhi gaige) kifejezést használták, amennyiben pedig a privatizáció részleges külföldi tulajdonlást eredményezett, a „határon átnyúló vállalategyesítés” – angolul: cross-border mergers and acquisitions – volt a bevett terminológia. Más összefüggésekben a város-falu közös tulajdon kifejezést is elterjedt volt. A „részvénytulajdonlás reformja” kifejezést az 1997-ben megtartott 15. pártkongresszus szentesítette, mint a közép- és nagyvállalatok vegyes tulajdoni modelljét, amely magában foglalta a tőzsdei bevezetés lehetőségét is.15

Ki találta ki a rendszerváltást? A hosszúra nyúlt és teljes mértékben máig sem lezárult privatizációs folyamat megértését a nyelvi korlátok csak a kezdet kezdetén akadályozták. Ma már egyetlen magyar beszélőnek sincsenek kétségei a tekintetben, hogy mit is jelent a „privatizáció” kifejezés. Napjainkban az összefüggések értelmezése elsősorban azért nehéz, mert a privatizáció mindmáig a rendszerváltás16 meghatározó komponense. Fogalmi értelemben a két folyamat nem is választható el egymástól.

A „rendszerváltás” kifejezés több forrás szerint is Magyar Bálint nyelvi leleménye,17 de magáénak vallotta a kifejezést Tamás Gáspár Miklós (1993) is. Szimbolikusan a rendszerváltás kezdete vitathatatlanul egyetlen naphoz köthető: 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Nagy Imre és mártírtársainak ítéletét, s az egykori vádlottakat bűncselekmény hiányában felmentette. Ezen a napon, épp a tárgyalás idején, betegségben, ágyban, párnák közt halt meg Kádár János, a korábbi negyedszázados korszak névadója. Nincs konszenzus a tekintetben, hogy mikor zárult le a rendszerváltás. Kis (1996) egy fontos írásában az 1994-es választásokat tekinti zárópontnak.

Az adott történelmi pillanatban a szóhasználatnak önmagán túl mutató jelentősége is lett, miután az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, Antall József látványosan elhatárolta magát ettől a kifejezéstől: „Én a rendszerváltás szót utálom; lovat lehet váltani, rendszert nem.”18 Nem véletlen, hogy éppen ehhez az 1989 előtti, demokratikus ellenzéki hagyománytól való, antalli elhatárolódáshoz tért vissza Orbán Viktor is a 2010. április 25-i választás éjszakáján mondott beszédében: „[F]orradalom történt a szavazófülkékben. […] húsz év tanulsága, a rendszerváltás tanulsága teljesedett be, miszerint rendszert váltani nem lehet, csak megbuktatni, illetve megdönteni, és újat alapítani helyette.”19

Kornai (2007) a rendszerváltást, tehát azt a több éven át tartó folyamatot, amelynek nyomán a szocialista rendszert „felváltotta” a kapitalista rendszer, három kritérium alapján definiálta: a magántulajdon és a piaci koordináció dominanciája, illetve a marxista-leninista állampárt hatalmának megszűnése, de óvakodott attól, hogy dátum szerint megnevezze a folyamat végét. Csak annyit szögezett le, hogy cikke megírásának idején, vagyis 2007-ben már bizonyosan végbement a rendszerváltás.20

Sárközy (2012) is hasonló módon érvel. Ő a rendszerváltás három dimenzióját tartotta fontosnak: Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszerének átalakítását, a többpártrendszerű demokráciára való áttérést és a magántulajdon dominanciájának kialakítását.21

1. 1989: Folyamatosság vagy cezúra?

Mindannyiunk visszavisszatérő élménye, hogy a változások sebességét hol irracionálisan gyorsnak, hol megdöbbentően lassúnak érezzük. Akár a privatizációt, akár bármely más fontos változáscsomagot vesszük górcső alá, koherens magyarázatot lehet felépíteni arra a prekoncepcióra, hogy 1989 óta már minden alapvetően megváltozott, ugyanakkor az a hipotézis is működőképes, hogy a múlt tovább él, a régi mechanizmusok, a régi kapcsolatrendszerek ma is itt vannak velünk.

Erre az ellentmondásra Kis János (1991) már igen korán felfigyelt. Ugyanezt az érvet használta 15 évvel később Tamás Gáspár Miklós (2005) tanulmánya. Szerinte a „rendszerváltás” kifejezés mind a bal-, mind a jobboldali populizmus számára lényegében szinonimája a „privatizáció”-nak. Baloldalról nézve: „az államkapitalista diktatúra uralkodóosztálya szépecskén konvertálta az általa ellenőrzött állami tulajdont az általa birtokolt, eladható és örökölhető magántulajdonná”. A jobboldalról nézve pedig a rendszerváltás a „transzvesztita nómenklatúra-burzsoázia” uralomra jutása csupán. A széles közvélemény vélekedésének ezt a fajta ambivalenciáját emelte ki Pető Iván is, abban a hosszabb interjúban, amelyben a rendszerváltó SZDSZ 2009. évi látványos kudarcának okait elemezte: „Magyarország népe szocializmust szeretett volna kommunisták nélkül, ehelyett kapott kapitalizmust kommunistákkal.”22

A privatizáció definíciója. Első megközelítésben azt a tevékenységet tekintem privatizációnak – és egyben e monográfia tárgyának –, amelyet a privatizációs szervezetek végeztek. De pontos definíciónak – mint azt mindjárt látni fogjuk – ez a lehatárolás még mindig nem alkalmas.

Valójában könyvem a privatizáció fogalmát a Magyarországon elterjedt jogi megközelítéshez illeszkedően használja, amikor privatizáció alatt

a rendszerváltás előtt meglévő,
állami tulajdonú,
vállalati formában23 megtestesült vagyon
magántulajdonos számára való,
adásvétel útján történő értékesítését

érti. Jogászi nyelven szólva tehát a privatizáció visszterhes vagyonszerzést jelent. A vállalati körben ingyenes tulajdonszerzésre a magyar privatizációs jog soha nem adott lehetőséget. Ebben a megközelítésben nem tekinthető privatizációnak semmiféle új vállalkozás (az ún. zöldmezős beruházások), a koncesszió, a bérleti jog, a vagyonkezelés jogának átadása vagy az ingatlan-értékesítés, jóllehet a privatizációs szervezetek mindenkor sok ilyen tranzakciót is bonyolítottak.

Mivel nem foglalkoztak a privatizációs szervezetek? A rendszerváltáshoz kapcsolódóan azonban a tulajdonosi viszonyok úgy is változtak, hogy ehhez a privatizációs szervezeteknek semmi közük nem volt. Az állami vagyonkezelők24 hatásköre meglehetősen önkényes döntések nyomán alakult olyanná, mint amilyenné végeredményben lett.

(i) A költségvetési intézményekre a privatizációs törvények soha nem terjedtek ki. Ezért – jogi értelemben – kórházat, egyetemet vagy iskolát soha nem lehetett, és ma sem lehet privatizálni.

(ii) Egy sor fontos állami intézmény, mely 1989 előtt költségvetési intézményként, később viszont gazdasági társaságként működött, szintén nem került a privatizációs szervezetek hatókörébe, mert ezekre külön törvények vonatkoznak (pl. Magyar Nemzeti Bank, Magyar Távirati Iroda, a közszolgálati rádió- és televíziócsatornák).25

(iii) Kezdettől fogva az állami vagyonkezelőkhöz tartozott az egykori 127 állami mezőgazdasági vállalat (állami gazdaság) magánosítása, viszont e gazdaságok által korábban használt mezőgazdasági termőföldek kezelése és értékesítése – a 2008 és 2010 közötti időszak kivételével – a mezőgazdaság ügyeivel foglalkozó szaktárcánál volt (lásd 6.2.13.).

(iv) A nyomdák, a könyvesboltok és a lapok többségének privatizációját a vagyonkezelők intézték, de 11 megyei napilap eladását26 – 1990 második felében – a volt tulajdonos, az MSZP pártapparátusa bonyolította, és a 450 M Ft-os bevételt is magának tartotta meg. Más lapokat részben a szerkesztőségek, részben a névleges tulajdonosi szerepet eljátszó intézmények értékesítették.27

(v) Az ÁV Rt. és jogutódai bonyolították a vezetékes telefonszolgáltatás privatizációját, míg a mobiltelefon-rendszerek által használt frekvenciák koncesszióba adása – egészen 2009-ig – az ágazati szakminisztérium feladata volt.28

(vi) Az elektronikus média átalakításának legfontosabb részét, a rádió- és tv-frekvenciák koncessziós szerződéseit az 1996-ban hatályba lépett médiatörvény alapján egy erre a célra létrejött kváziminisztérium, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) intézte egészen 2009-ig (lásd 9.7.). 2010-ben a digitális földfelszíni tv- és rádióműsor-szóró hálózatok ún. multiplex frekvenciájának értékesítését egy eseti országgyűlési bizottság felügyelte. 2011-től a feladat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz került.

(vii) Az autópályák koncesszióba adása, illetve az autópálya-kezelő cégek eladása és visszavásárlása kezdettől fogva a közlekedési szaktárca hatásköre volt – nyilván abból a logikus megfontolásból, hogy az autópályák építését is ők intézték. Ebből a célból a tárca önálló gazdasági társaságokat is működtetett, például az Állami Autópályakezelő Zrt.-t (→6.2.2.).

(viii) Arra is volt több példa, hogy egy de facto cégértékesítést jelentő privatizációs tranzakciót vagyonkezelés formájába öntsék. Ez történt – például – a Ferihegyi repülőtér, pontosabban szólva a Budapest Airport Rt. esetében, ahol 75 éves időtartamra szólt a megállapodás (→6.3.6.). A Fővárosi Vízművek és a Fővárosi Csatornázási Művek esetében a koncessziós szerződésre hasonlító konstrukció 25 éves lejáratú volt (lásd 6.10.2.).

(ix) Az állami és a magánszektor közötti fejlesztési célú együttműködés újszerű formáinak alkalmazásához a jogi keret 2003-ban született meg, de valójában már 1994-től Public Private Partnership (PPP) konstrukcióban épült az M5 autópálya (lásd 6.2.2.). Ilyenkor a beruházás ellenértékének megfizetése nem egy összegben vált esedékessé a létesítmény átadás-átvételekor, hanem a szerződés 15, 20 vagy 30 éves időtartama alatt folyamatosan fizetendő részletekben. A fizetési kötelezettség így egyenletesen oszlik el a projekt teljes futamideje alatt, és nem terheli olyan mértékben a központi, illetve önkormányzati költségvetést, mint egy hagyományos projekt esetén. Számos minisztérium és önkormányzat energetikai beruházások, sportlétesítmények, wellness-centrumok, könyvtárak, kollégiumok, bérlakások, nyugdíjasházak, sőt még két börtön létesítését is ezzel a technikával finanszírozta.

(x) Az egykor állami, illetve tanácsi tulajdonú lakások kezelése és eladása (lásd 1.3.10.) sem tartozott a privatizációs szervezetekhez.

(xi) 1989 után bő két évtizeden át nem volt világos, hogy melyik állami szerv a gazdája az állami múzeumokban őrzött műkincseknek. Ezt a kérdést csak egy 2013-as törvénymódosítás rendezte (lásd 2.2.8.).

(xii) 2013-ban a kormány állami monopóliumán minősítette át a dohánytermékek kiskereskedelmét, majd pályázatot hirdetett a koncessziós engedélyekre.29 A pályázat lebonyolítását a kormány nem a privatizációs szervezetre, hanem egy újonnan létrehozott intézményre, a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt.-re (ND) bízta.30

(xiii) Voltak még ennél is bonyolultabb határesetek a magyar privatizáció történetében – például az ún. párnagáz eladása 2005-ben.31

Állami tulajdon és köztulajdon. A privatizáció pár oldallal korábbi, általunk adott definíciója implicit módon már hangsúlyozta az állami és a köztulajdon megkülönböztetését is. Azért, mert – mint majd látni fogjuk –, a jogszabályok a privatizációt az állami tulajdon megszűnéseként értelmezik, ami viszont szükségszerűen azt eredményezi, hogy a nem állami tulajdon sorsának alakulása, így például

az önkormányzati32 és
a szövetkezeti vagyon33 fel- és szétosztása, eladása, illetve
a pártállami idők tömegszervezetei által (MSZMP, KISZ, Úttörőszövetség, Munkásőrség stb.) kezelt vagyon értékesítése

szintén nem tartozott a privatizáció körébe.

Ez azért volt így, mert a III. Magyar Köztársaság Alkotmánya, amely 2011 végéig volt hatályban, egyértelműen elkülönítette az állami tulajdont és az önkormányzati tulajdont, valamint a társadalmi szervezetek tulajdonát – még akkor is, ha ez a tulajdon eredetileg az állami tulajdonból származott. Ennek volt a folyománya az, hogy a privatizációs törvények az önkormányzati tulajdont – ebben a viszonylagos értelemben – magántulajdonnak tekintették. A nagyobb települések önkormányzatai már a rendszerváltást követő első években saját vagyonkezelő intézményeket állítottak fel.34

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy az önkormányzati tulajdonú intézmények 1990 után mindvégig ugyanúgy költségvetési gazdálkodás szerint működtek, mint az állami tulajdonú intézmények, közszolgáltató közintézményként a dolgozók munkajogi státusa, felelőssége is azonos volt. A fejlesztési források túlnyomó többsége is az állami döntési rendszer alapján, költségvetési forrásokból került hozzájuk.

2: Az önkormányzatok azt csinálnak, amit akarnak?

A rendszerváltás előtt az ún. tanácsi vagyon egyértelműen állami vagyon volt, és az 1989-es átalakulási törvény hatálya is kiterjedt a tanácsi vállalatokra. A rendszerváltás után életbe lépett alkotmány viszont itt éles megkülönböztetést tett, amikor leszögezte, hogy „az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát” (12.§ (2) szakasz). Ez az egyértelmű elhatárolás a rendszerváltás mámoros pillanataiban logikusnak látszott, de hamar kiderült, hogy alapvető ellentmondásokkal terhes. Mint majd látni fogjuk az ún. belterületi földek tulajdonjoga kapcsán, ez az ellentmondás vezetett nyílegyenes úton a Tocsik-ügyhöz (5.2.1., 9.5.5.), és ez az ellentmondás ingerelte szinte minden határon túl a magyar közvéleményt 2009 nyarán, az ún. BKV-botrányok nyomán is. Az átlagember gondolkozásában ugyanis keveredik az állami tulajdon és a köztulajdon fogalma, és ezen aligha lehet változtatni. Talán nem is szükséges!

Ennek ellenére a jogi helyzet az, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat – miként az ország más nagyvárosainak hasonló vállalatai – máig önkormányzati tulajdonban van, ügyeire, így például a botrányt kiváltó magas fizetések és végkielégítések szabályozására, a kormánynak sohasem volt jogosítványa. Szemben az állami vállalatokkal az önkormányzati vállalatokra nem vonatkozik az ún. Üvegzsebtörvény sem, és működésük ellenőrzésére az Állami Számvevőszéknek sincs felhatalmazása.35 A lényeget tekintve nagyjából ugyanez a helyzet az önkormányzatok által közvetlenül lebonyolított privatizációs tranzakciók (pl. ingatlaneladások) esetében is.

A jogi megközelítés elsődlegességének hangsúlyozása azért is fontos, hogy egyértelműen el tudjuk választani az egykori állami, vállalati vagyon tulajdonosváltását a rendszerváltás egészének történelmi léptékű változtatásaitól, és ez utóbbin belül az új vagyonos osztály kialakulásától. Huszonöt év távlatából – és a többi posztszocialista ország36 tapasztalatait is végiggondolva – világosan látszik, hogy a gazdasági és hatalmi viszonyok átrendeződésében a definíciónk értelmében vett privatizáció csak egy – bár fontos – részfolyamat volt. Szemben Nyugat-Európával, ahol „csak” egy privatizációs hullám sepert végig, Kelet-Európában és általában a posztszocialista államokban minden más is megváltozott. A rendszerváltás nyomán az egykori pártállam egy sor monopolpozíciót is feladni kényszerült, s ezek megszerzéséből sokan és gyorsan tudtak meggazdagodni. Gondoljunk csak arra, hogy a szocialista rendszer összeomlásakor szinte minden országban krónikus hiányok voltak tapasztalhatók – mint majd látni fogjuk – elsősorban a nyugati import szigorú állami ellenőrzése miatt. Amint ez a korlát lebomlott vagy megkerülhetővé vált, vállalkozások ezrei, tízezrei nyomultak be ebbe a privilegizált üzletbe, és több száz százalékos profitokat tudtak realizálni. Egy másik fontos vagyonosodási csatorna volt a pártállam erőszak-monopóliumának meggyengülése, majd ennek tudatos kihasználása. Szinte minden posztszocialista országban magánkezekbe került a vagyonvédelem (lásd őrző-védő cégek). Sokan sok esetben gyorsabban tudtak meggazdagodni újonnan alapított cégekkel elkövetett adó- és vámcsalásokból, mint az egyébként is sokféle gonddal küszködő állami vállalatok megvásárlásából.

3: Budapest vállalatai

1991-ben: A rendszerváltás követően több mint kéttucatnyi nagyvállalat került a Főváros tulajdonába. Ezek közül a legfontosabbak (akkori nevük szerint): Fővárosi Gázművek, Fővárosi Vízművek, Fővárosi Csatornázási Művek, Budapesti Távhőszolgáltató Vállalat, Fővárosi Településtisztasági Vállalat, Fővárosi Kertészeti Vállalat, Temetkezési Intézet, Kéményseprő és Tüzeléstechnikai Vállalat, Közterület-fenntartó Vállalat, Fürdőigazgatóság, Budapest Film Rt., Pharmafontana Gyógyszerellátó Vállalat,37 Fővárosi Vidámpark Vállalat.38

… és 2012-ben: A 2. Fidesz-kormány idején Tarlós István holdingot hozott létre a főváros cégei fölé BVK Holding Budapesti Városüzemeltetési Központ Zrt. néven. Az ellenőrzött társaságok: Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt., Főtáv Zrt., Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt., Budapesti Temetkezési Intézet, Főkert Nonprofit Zrt., Fővárosi Kéményseprőipari Kft., Fővárosi Településtisztasági és Környezetvédelmi Kft.39 A BVK képviselte a fővárost a már részlegesen privatizált cégek vezetésében is (Főgáz Zrt., Fővárosi Vízművek Zrt., FCSM Zrt. , BDK Kft.). Megmaradt fővárosi cégnek a Budapest Film40 is.

1	Szabó Miklós 1985-ben, a monori találkozón éppen ilyen összefüggésben használta a privatizálás kifejezést: „A semlegesítés és/majd közömbösítés fontos eszköze volt az 1957-ben azonnal megkezdődött privatizálás. […] Nincs többé szeminárium, LMHK, vasgyűjtés, dalárda – munkaidő után haza lehet menni, vagy lehet menni a kocsmába.” Megjelent a Magyar Füzetek 18. számában, Párizs, 1987, 36.
2	Sárközy (2009) úgy tudja, hogy a kifejezés Pongrácz Tibortól, az ÁVÜ IT elnökétől származik (id. mű, 13).
3	Czike (2003: 73–77).
4	Bel (2006).
5	A vevők jobbára az államosítás előtti, korábbi részvénytulajdonosok voltak (http://www.fundinguniverse.com/company-histories/british-steel-plc-history/).
6	Ezt utóbb a lap maga is elismerte (The Economist, 2010. jún. 19.).
7	A vonatkozó részleteket lásd Voszka (2018: 98).
8	Drucker (1969: 234).
9	The Economist, 1992. jan. 3., 17–18. és 2002. júl. 6., 38., Yergin–Stanislaw (1998: 114–115).
10	Lopez-de-Silanes és szerzőtársai (1997).
11	The Economist, 2012. márc. 17.
12	A Student Loan Marketing Association elnevezés köznyelvi rövidítése.
13	A Federal Home Loan Mortgage Corporation elnevezésből.
14	A Federal National Mortgage Association elnevezésből.
15	Az ily módon létrejött vegyesvállalatok állami tulajdonú részvényei – éppen úgy, mint Magyarországon és sok már átalakuló országban – kezdetben tartós állami tulajdonnak minősültek, vagyis nem voltak szabadon forgathatóak (Ma, 2008).
16	A korszak történészi elemzését lásd Romsics (2003) monográfiájában, a gazdasági vonatkozásokról lásd Várhegyi (2004) tanulmányát.
17	Erre utal – a többi között – az a tény, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége által 1989 tavaszán elfogadott program már a címében is ezt a kifejezést használta. Ennek a programnak a szerkesztője – pártelnöki minőségben – Magyar Bálint volt. Visszaemlékező írásában Kőszeg Ferenc úgy fogalmaz, hogy Magyar Bálint a „rendszerváltás” kifejezéssel a szóösszetétel első részét kívánta hangsúlyozni. „Nem modellváltás, nem struktúraváltás, hanem rendszerváltás szükséges” (MaNcs, 2009. aug. 27.). A „rendszerváltás 12 pontja” kifejezés már felbukkant az 1989. március 15-i MTV előtti demonstráción is. De annak is van nyoma, hogy Magyar a rendszerváltás kifejezést már 1987-ben is használta egy nyilvános szereplése során.
18	http://hu.wikiquote.org/wiki/Antall_J%C3%B3zsef
19	http://www.orbanviktor.hu/cikk/forradalom_tortent_a_szavazofulkekben, 2010. máj. 1-i letöltés. Ugyanezt a gondolatot, még konkrétabb utalással az antalli idézetre, Orbán megismételte az újonnan megalakult Országgyűlés első, május 14-i ülésén is, majd a Magyar Nemzetnek adott protokollinterjújában is (MN, 2010. máj. 15.).
20	Id. mű: 118–119. oldal táblázatai.
21	Id. mű: 174.
22	MaNcs, 2009. júl. 16.
23	Mint majd később látni fogjuk (→3.2.), az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. tv. – az ún. vállalati törvény – hatálya alá tartozó állami vállalatokról, trösztökről, tröszti vállalatokról és ezek leányvállalatairól van szó.
24	Az „állami vagyonkezelők” definícióját lásd ennek a fejezetnek az utolsó részében, a Kulcsfogalmak között.
25	A rendszerváltás utáni első médiatörvény (1996. évi I. tv. a rádiózásról és televíziózásról) szerint az állami rádió és a televíziók (MTV és Duna tv) 1996 és 2010 között részvénytársasági formában működtek, tulajdonosuk egy-egy közalapítvány volt. 2010-ig az MTI az Országgyűlés tulajdonában álló egyszemélyes részvénytársaság volt. A 2. Orbán-kormány által elfogadott, második médiatörvény (2010. évi CLXXXV. tv. a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról) szerint 2011-től az állami rádió, tv és az MTI vagyona – egy vagyonkezelési konstrukció keretében – a független Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alaphoz (MTVA) került. Az MNB mindvégig a Magyar Állam egyszemélyes részvénytársaságként működött.
26	A tranzakciók egy részére az 1990. évi választások 2. fordulója előtti napokban került sor. Jogtechnikailag a lapok eladói a szerkesztőségek voltak (Bárány, 2000: 82–84; Juhász, 2001: 152).
27	Nagy vihart váltott ki – például – a Magyar Nemzet eladására, illetve megvételére irányuló kísérlet 1989 őszén. Végül a lapot eladásra kínáló Hazafias Népfront és a befektetésre kész Soros Alapítvány nem tudott megállapodni. A kútba esett tranzakció részleteiről lásd Nové (1999).
28	A 2010-es költségvetés a 900 MH-es mobil-internet frekvencia koncessziós pályázatának lebonyolítását az MNV Zrt.-re bízta, de a folyamat nem tudott végig menni.
29	Ez volt a koncesszió hatálya alá tartozó gazdasági tevékenységek első bővítése 1991 óta.
30	A botrányosra sikerült pályáztatás egyik első átfogó értékelését lásd HVG, 2013. máj. 6.
31	A föld alatti gáztárolási tevékenység normális működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges ún. tárolói párnagázról van szó. Ennek jelentős része korábban a Magyar Állam tulajdonában volt. 2005 végén a Pénzügyminisztérium 60 Mrd Ft-ot szedett be a MOL-tól 3 milliárd m3 párnagáz tulajdonjogának átengedéséért, és további 20 Mrd Ft-ot 12 bányatelek termelésbe állítási jogának 2010-ig történő meghosszabbításáért. Ez a 80 Mrd Ft igen jelentős összeg volt, mégsem szerepelt a privatizációs szervezet bevételei között.
32	1992–98 között az „önkormányzat” kifejezés a politikai köznyelvben három külön szervezeti fogalmat jelölt: a tb-alapokat felügyelő Egészségbiztosítási, illetve Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatot, valamint az ország 3200 települését irányító, ún. települési önkormányzatot. Az Alkotmány, illetve 2012-től az Alaptörvény ez utóbbiakat „helyi” önkormányzatnak nevezte.
33	A rendszerváltáskor kb. 4500 szövetkezet működött, emberfőben számolva igen jelentős, összesen 4,2 milliós tagsággal! Medve (1994) adatai szerint ennek megoszlása a következő volt: takarékszövetkezetek (1,9 m; →6.9.10.), általános fogyasztási és értékesítési szövetkezetek, az ún. ÁFÉSZ-ek (1,2 m; →2.6.7.), mezőgazdasági termelőszövetkezetek, az ún. téeszek, vagy hivatalos rövidítésük szerint MGTSZ-ek (0,7 m), lakásszövetkezetek (0,3) és ipari szövetkezetek (0,1 m).
34	Ezen szervezetek egy része a teljes önkormányzati vagyonért felel, mint például a Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. (BFVK) vagy a Pécs Holding Városi Vagyonkezelő Zrt., míg más városok esetében csak a cégvagyonért, mint például a 2000-ben alapított Debreceni Vagyonkezelő Zrt., amely holdingként irányít 13 önkormányzati tulajdonú társaságot.
35	2009-ben a Kormány tett egy kísérletet arra, hogy e tekintetben változtasson a status quo-n. Először azt szabta meg, hogy a köztulajdonban álló cégek kötelezően nyilvánosságra hozzák a vezetők keresetét, jutalmát stb. Később pedig az ún. transzparencia törvénnyel felső határokat húzott a menedzseri javadalmazásoknak minden köztulajdonban álló cég, így az önkormányzati cégek esetében is (→8.4.4.).
36	Két évtizeddel a Szovjetunió és az európai szocialista országok átalakulása után kereken 30 országot soroltak ebbe a kategóriába a nemzetközi pénzügyi intézmények, például az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (ismertebb angol rövidítéssel: EBRD).
37	Privatizációjának történetét lásd Szűcs (2003: 291–292.
38	Szűcs (2003).
39	Később ez a cég átkerült a Vízművek Zrt. tulajdonába.
40	Lásd Szűcs (2003: 288).