Amikor kitört a „nagy háború” (ami csak évtizedekkel később kapta meg az I. világháború megjelölést), mindenki lelkesedett érte. A Népszava 1914 augusztusában azt írta, hogy a „galíciai harcmezőkön az európai kultúrember szabadságharca folyik”.1 A közvéleménynek fogalma sem volt arról, hogy Tisza a kezdet kezdetén, a koronatanács ülésén ellenezte a háború ultimátummal történő szándékos kirobbantását, és csak a gyors győzelemben bízó német és osztrák katonai parancsnokok nyomására engedett. Kikötötte azt is, hogy a háború megnyerése esetén sem lehet szó az ország területi megnagyobbításáról, mert ebben az esetben a Magyar Királyság területén belül a magyar nemzetiségűek aránya 50% alá esett volna (Horvátország nélkül is2). A történelmi Magyarország területi integritásának fenntartása, mint mindenek felett álló cél, a magyar közgondolkodás számára vitán felül állt. Tisza sem gondolta másképp. Az a megfontolás, hogy a háborúba való belépés szempontjából döntő kérdés, hogy lehet-e az ország lakosságának többségét jelentő nemzetiségi lakosok lojalitására számítani, a politikaformáló vezetők fejében 1914 nyarán fel sem merült! Tény, hogy a háború első éveit a közvélemény jól tűrte: tömeges tiltakozásra nem került sor. Nemcsak az uralkodó elit, de az értelmiségiek, a középosztály és a legszegényebb rétegek is elfogadták, hogy ez a háború a magyarság élet-halál harca, s hogy ebben a „védekező háború”-ban3 a kormányt, bárki kezében legyen is, segíteni kell, nem csak elviselni. Tisza a parlamenti ellenzéki pártokkal is „fegyverszünetet” kötött. 1916. november 21-én – 68 évi uralkodás után – meghalt Ferenc József osztrák császár és magyar király. November 30-án ünnepélyes külsőségek között temették el Bécsben.4 Utóda, aki I. Károly néven osztrák császár, IV. Károly néven magyar király lett, nyomban átvette a közös hadsereg főparancsnokságát, kinyilatkoztatta, hogy véget akar vetni a pusztító háborúnak.5

A kormányzás anarchiája azzal kezdődött, hogy pár hónappal a trónra lépés után a király megvonta bizalmát Tiszától és lemondatta, mert az egyébként udvarhű magyar politikus nem volt hajlandó a választójog kiterjesztésére. Tisza nemcsak a miniszterelnöki pozícióját vesztette el, de 1918 október 22-én a kormányzó pártot, saját pártját, a Nemzeti Munkapártot is feloszlatta, majd egy héttel később Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését javasolta az udvarnak. Ez akkor még nem történt meg.

A világháborút megelőzően, 1910-ben voltak utoljára Magyarországon országgyűlési választások,6 a következőt a forradalmak bukása után, a békeszerződés aláírása előtt, a kor nemzetközi joggyakorlatának többé-kevésbé megfelelő szabályok szerint, 1920 januárjában tartották – vagyis 10 év elmúltával és valójában abnormális körülmények között.7 Vidéken a törvényhatóságok helyi képviselőit a Horthy-korszak idején mindvégig a kiegyezés után kialakított, velejéig antidemokratikus módon, vagyoni cenzus (virilizmus) alapján választották.8 A háború alatt nem készült költségvetés sem. Az 1914/15. évi költségvetést terjesztették ki a rendszeresen elfogadtatott felhatalmazási törvényekkel (indemnitás). Pár héttel a háború kitörése után – miután sokan igyekeztek aranyba menteni megtakarításaikat – a kormány betiltotta az aranykorona-kifizetéseket.9 Miként számos más hadviselő országban, a háború kitörésekor Magyarországon is bevezették a sajtócenzúra intézményét,10 továbbá – részben a rotációs papír hiányára hivatkozva – korlátozták az új lapok indítását is. A mából visszatekintve különösen jól érzékelhető, hogy a századelőn a sajtó mekkora hatalom volt: 1916-ban a budapesti napilapok átlagosan 1 millió példányban jelentek meg.11

Mindeközben volt egy olyan döntő fontosságú 12 hónap, amikor a győztes nagyhatalmak szövetsége, az antant egyik magyar kormányt sem ismerte el legitimnek, ezért Magyarországot 12 hónapon át senki sem képviselte az 1919 januárjában összeült párizsi békekonferencián. Az ország fővárosában és az országterület egy részén a Tanácsköztársaság forradalmi erői kormányoztak, miközben a Magyar Királyság területének nagyobb része román megszállás alatt állt 1919 áprilisától 1920 márciusáig. Tombolt a tömeges erőszak. Hatos (2021) szerint csak a románok által Hódmezővásárhelyen és Mátészalkán kivégzett ártatlan magyar földművesek száma magasabb volt, mint a vörösterror áldozatainak száma; összesen 647 magyar civil haláláért voltak felelősek a román megszálló erők.14 Perczel (2021) kutatásai szerint, amelyek csak az Alföld és a Duna–Tisza közét ellenőrző román csapatok erőszakos cselekményeire terjedtek ki (ez volt az ún. fekete terror), 1350 gyilkosság történt. Az anyagi veszteség is számottevő volt: a román csapatok vasúti berendezéseket és üzemek sorát szerelték le és szállították ki az országból.15 1918 novemberétől 1921 nyaráig Pécsett és Baranya megyében szerb katonaság állomásozott, az ország északi részein a csehszlovák hadsereg – itt sokkal kevesebb atrocitást jegyzetek fel.

Pár héttel a háború kitörése után – miután sokan igyekeztek aranyba menteni megtakarításaikat – a kormány betiltotta az aranykorona-kifizetéseket.16 Gyors ütemben romlott az élelmiszer-ellátás (1915-től) és a szénhelyzet (1917-től). Egy olyan történelmi időszakban, amikor a villamosenergia-termelés, a fűtés, a vonatközlekedés és a mezőgazdaság gépállománya mind szénalapú volt, a szénhiány gyakorlatilag az élet minden területére visszahatott.17 A fővárosi népesség gyarapodása, az új lakásépítés leállása, majd a hatóságilag elrendelt lakbérstop a közéleti diskurzus középpontjába állította a „lakásínség” gondolatát. 1917-től egyre szélesebb körben vált elfogadottá, hogy a lakáskérdést a háború után egyszer és mindenkorra „meg kell oldani”, meg kell találni a „lakáskészlet leggazdaságosabb felhasználásának” módszereit (pl. le kell foglalni a nem használt vagy üres lakásokat).18 Mai fogalmaink szerint nyilvánvaló, hogy a hiányok, az elszabadult infláció, a nagyvárosokban bevezetett jegyrendszer,19 illetve általában a piac bürokratikus koordinációja a korrupció melegágya volt – ez nem is lehetett másképpen. És az sem lehetett meglepő, hogy a háború utolsó éveiben folyamatosan napirendben volt az a javaslat, hogy a „felesleges” embereket ki kellene telepíteni a nagyvárosokból.20

A könyvnyi terjedelmű, közel 400 oldalas trianoni békeszerződést 1920. június 4-én – a Magyar Királyság nevében – két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston, a Simonyi-Semadam-kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, továbbá – a fentebb már említett – Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter írta alá. Ebbe a „trükközés”-be az antanthatalmak természetesen nem nyugodtak bele.21 A keserű pohár kiürítését a Horthy-rendszer nem kerülhette el: 1920. november 15-én, egy tiltakozó nyilatkozat kiadása után, a Magyar Országgyűlés kénytelen volt becikkelyezni a már aláírt békeszerződést.22 Mindez azonban nem akadályozta meg a politikai pártokat abban, hogy 1945-ig (!) programjaikban valamennyien teljes elkötelezettséggel síkra szálljanak a békeszerződés revíziójáért (felülvizsgálatáért) – ideértve nemcsak a szociáldemokratákat, de a Kommunisták Magyarországi Pártját és a Márciusi Frontot is!23

A békeszerződés aláírásának napján a Horthy-rendszer éppenhogy berendezkedett, új elitjét még egy csapás sújtotta. IV. Károly futár útján küldött üzenetben jelezte, hogy mint törvényesen felkent magyar király újra el kívánja foglalni trónját (ezt már korábban is jelezte, de akkor Horthyék azzal intették türelemre az uralkodót, hogy a béketárgyalások során romlana Magyarország pozíciója, ha egy Habsburg-király ülne a trónon). A kormányzó és a kormány tagjai – a korábbi érvelésre alapozva – ismét időt kértek IV. Károlytól.24

A békeszerződés nyomán valóra vált a magyar nacionalisták álma, a homogén nemzetállam,25 de azon az áron, hogy a határokon kívül került a magyar arisztokrácia és a katolikus egyház földbirtokainak jelentős része. A kormányzati propaganda – persze – nem ezt a magánérdekre épített panaszt sulykolta, hanem azt a Teleki Páltól származó megfogalmazást, hogy „elvesztettük nemzeti kincseink többségét”. Ez a felfogás a közvéleményben 100 évvel később is jelen volt, miközben könnyű lett volna belátni, hogy történelmi távlatból az ország számára nem a terület és a földbirtok, hanem a polgárosodás és az ipari fejlődés szempontjából jelentős, „magyarnak mondható nagyvárosok” elcsatolása volt az igazi veszteség:26 Nagyvárad (99%), Kolozsvár (97%), Zenta (92%), Marosvásárhely (92%), Kassa (75%), Munkács (73%), Szabadka (59%),27 Brassó (44%), Pozsony (41%),28 Ungvár (40%)29, Újvidék (40%), Zombor (33%), Temesvár (32%) és Fiume (7%).

Ugyanakkor az is igaz, hogy Trianon megszabadította az országot attól a gazdasági ballaszttól, amit az olyan alulfejlett mezőgazdasági területek jelentettek, mint Kárpátalja, Székelyföld35 és a Felvidék északkeleti része.

Az ún. Maddison-projekt utólagos becslése szerint 1913-ban Magyarország fejlettségi szintje Portugáliáéval, Görögországéval és Japánéval volt körülbelül egy szinten. Ausztria 1 főre eső GDP-je viszont kb. kétszerese volt a magyar adatnak.36 1920-ban Magyarország 1 főre eső GDP-je mintegy 20%-kal maradt el saját 1913. évi szintjétől. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a visszaesés mértéke nemzetközi összehasonlításban nem volt különösebben kirívó. A kortársak ezt a visszaesést mégis nemzeti katasztrófaként élték meg, és mindenért a trianoni „békediktátum”-ot hibáztatták. Valójában az I. világháború a háborúban részt vállalt országok számára mindenütt szörnyű életszínvonal-visszaesést hozott, még a győztes antanthatalmak országaiban is. Csak az Egyesült Államokban érzékelhettek az emberek minimális mértékű javulást. Magyarország esetében a számok bebizonyították, hogy a trianoni területen maradt és az output nagyobb hányadát kitevő agrártermelés számára a következő két évtizedben az ipari nyersanyagforrások elvesztése nem fosztotta meg az országot fejlődési alapjától.37