1913. évi változatlan áron számolva az ország az 1914–1918-as évek kumulált nemzeti jövedelmének 19%-át fordította hadviselésre5 – ami valójában nem is volt olyan nagyon nagy extra teher, hiszen öt évre elosztva 4-5%-nyi nemzeti jövedelemről beszélünk. Ugyanakkor tény, hogy a kiinduló helyzet is rossz volt: a magyar költségvetés már a háború előtti években is deficites volt. 1912-13-ban a költségvetés hiánya – a bevételekhez képest - 25 százalékra rúgott. Személyi jövedelemadót 1915-ig egyáltalán nem kellett fizetni, s az első években ez az adófajta amúgy is csak a nagyon magas jövedelműeket érintette. A kormányzat kísérletezett ugyan egyfajta hadinyereség-adó kivetésével, de mivel a békeévekre vonatkozóan nem léteztek megbízható kimutatások arról, hogy a vállalatok akkor milyen nyereséggel működtek, az extra nyereség sem volt megbízhatóan kiszámolható.

A háborút a magyar kormány szinte teljes egészében belföldi kölcsönökből finanszírozta. A hadi kiadások összege 32,7 Mrd koronára (≈ 2023. évi áron 192 ezer Mrd Ft) rúgtak, amelynek 5%-át pótadókból, 95%-át pedig kölcsönből, ennek 53%-át az ún. hadikölcsön-jegyzésekből befolyt pénzből fedezték.6 A lejárat nélküli, 10 évenként meghosszabbítható, 5,5–6,0%-os hadikölcsönt ígéretes kamatfeltételek mellett, akár hitelből is jegyezhetett a lakosság. Sokan még a házukat is eladták – mert a kötvényvásárlás nagyon jó üzletnek látszott.7 Végeredményben a hadikölcsön-kibocsátások (1914 novemberétől 1918 júniusáig, összesen 8 alkalommal) sikert hoztak, és 18 Mrd korona bevételt eredményeztek. Ezenkívül igen jelentős – számszerűen felbecsülhetetlen – volt az az összeg, amit a hátországban szervezett jótékonysági akciók eredményeként gyűjtöttek össze a hatóságok – készpénzben és adományok formájában.8

Az előre nem látott pénzügyi terhek azt eredményezték, hogy a kormányzat egyre fokozottabb mértékben avatkozott be a termelés napi működésébe – a kormányzat ugyanis a befolyt pénzt katonai megrendelések formájában visszajuttatta a magánszektornak. Ez utóbbi folyamat, amelyet a korabeli szóhasználat „militarizálás”-nak nevezett, valójában két 1912-es törvénnyel11 kezdődött. Ezek a jogi keretek – amelyeket azután a háború négy és fél éve során rendeletek ezrei tovább cizelláltak – szabad kezet biztosítottak a kormánynak a munkakényszer elrendelésére, a szabad munkavállalás korlátozására, a termelés katonai felügyeletére, a kötelező termelési előírások, az állami árszabályozás alkalmazására stb. A hadigazdaság kiépítésében volt egy fontos különbség a Monarchia két felében: Ausztriában, német példára, lényegében a hadvezetés irányította a hadigazdaságot, Magyarországon viszont a kormány kapott erre felhatalmazást.

1918 októberéig a militarizált üzemek száma elérte a 900-at, a katonai felügyelet több mint 450 ezer munkásra terjedt ki. Folyamatosan épült ki a központi anyaggazdálkodás intézményrendszere is, az egy-egy termék, anyag termelését és elosztását szabályozó központok és gazdasági társaságok hálózata (az Országos Szénbizottság már 1917 januárjában megalakult).12 Később ezek az új intézmények egy kaptafára készült társaságneveket viseltek: A Magyar Szent Korona Országainak Fém (illetve gyapjú, bor stb.) Központja Rt. A háború végéig 39 központ és 38 hatósági, illetve hatósági jellegű bizottság működött. A háború utolsó évében, 1918-ban a kormány az Országos Ipartanáccsal egyetértésben megkezdte az ipari kényszertársulások szervezését is. Az első ipari szövetség, a Cellulóze és Papíripari Szövetség márciusban alakult meg, s ezt követően októberig még hét további szövetség jött létre. A fegyvergyártás szempontjából fontos üzemek – például a Győri Ágyúgyár Rt. – 30–32 millió koronára rúgó (≈ 2023. évi árszinten 19 Mrd Ft) állami hitelt is kaptak. Sőt volt olyan cég – nem meglepő módon például a diósgyőri Állami Vasmű –, amely 12 millió korona vissza nem térítendő támogatást kapott.13

Miközben az ipari árak korlátozására a háború végéig nem került sor, a mezőgazdaságban már 1915-től kezdve elterjedt a hatósági ármaximalizálás és a beszolgáltatás is. Miután ez nem érte el a kívánt célt, 1916–17 folyamán, szabott áron, hatósági rekvirálásra is sor került – elsősorban a nyersanyaghiány (pl. réz) enyhítése érdekében. Rendelet született a különböző fémtárgyak, háztartási és konyhafelszerelési fémeszközök, pálinkafőző rézüstök, nyers- és hulladékfémek, fémötvözetek, ipari fémanyagok, csővezetékek kötelező hatósági bejelentéséről és hadicélokra való igénybevételéről. „Rézmozsarat vasmozsárért!” akció indult: elkezdték a lakosság használatában lévő réztárgyak összegyűjtését. A nagyobb mennyiségű fémanyagot, rezet, nikkelt, ólmot a hadsereg térítés fejében rekvirálhatta, míg a kisebb mennyiségű fémet tartalmazó tárgyak esetében felkérték a lakosságot, hogy akinek például nélkülözhető rézedénye és egyéb értékes fémtárgya van, ajánlja fel a haza javára. A réz kinyerése érdekében sok állami épület, templom és kastély réztetejét és villámhárítóját is leszerelték, s a réztetőket más anyagból készítették el. 1917 végén intézkedési terv született a vörösrézből és bronzból készült budapesti köztéri szobrok összegyűjtésére és hadi célokra való igénybevételére is. Hosszas tárcaközi vita után ebből az intézkedéstervből nem valósult meg semmi.14

1916-tól az alapvető élelmiszereket jegyre adták,15 ami szükségszerűen együtt járt a feketepiacok megjelenésével és az életidegen jegyhasználati szabályok megkerülésével. 1919 márciusában a helyzet odáig fajult, hogy az Országos Központi Árvizsgáló Bizottság elrendelte, hogy a vendéglátóhelyeken csupán kétféle menüt szabad felszolgálni.16

A kényszerek nyomására a kormány még a szakszervezetek apparátusát is hajlandó volt igénybe venni. Az 1904-ben alapított és a szociáldemokraták által irányított Általános Fogyasztási Szövetkezet (ÁFOSZ) már a háború kezdetén is több mint 25 ezer taggal rendelkező kiskereskedelmi hálózatot működtetett Budapesten és környékén, élén az eredetileg nyomdász Erdélyi Mórral. A szövetkezet a háborúban egyre fontosabb szerepet töltött be az ipari munkások ellátásában, és igyekezett tagjainak olcsó vásárlási lehetőséget biztosítani: az alapcikkek, mint a zsír, a liszt vagy a kenyér esetében akár ráfizetéssel, beszerzési költség alatti áron is – erre a más árucikkeken szerzett nyereség adott lehetőséget. Tevékenységét a munkáltatók is értékelték: több vállalat, így például a csepeli Weiss Manfréd-gyár nemcsak az élelmiszerek elosztását, de azok beszerzését is a szövetkezetre bízta, míg a kormányzati elismerést mutatta, hogy a szövetkezet képviselője, Erdélyi Mór helyet kapott a Haditermény Rt., majd más elosztó központok vezetőségében. Az ÁFOSZ-nak már 1917 előtt több konkrét esetben sikerült biztosítani, hogy tagjaira külön szabályok vonatkozzanak: például a nehéz fizikai munkára történő hivatkozással nagyobb lisztfejadagokat oszthasson ki, vagy később, a fővárosi hiány idején is árusíthasson kenyérlisztet. Emellett az 1915 nyarától bevezetett jegyrendszerrel együtt járó másik nehézség, a hosszadalmas sorban állás is kevésbé volt jellemző az ÁFOSZ fióküzleteire. Nem meglepő tehát, hogy a szövetkezet taglétszáma 1916 nyarára már 47 ezer, 1917 nyarára pedig 60 ezer főre nőtt – ez utóbbi az eltartott családtagokkal együtt 300 ezres tömeget jelenthetett. A növekedés a háború utolsó évében is folytatódott, 1918 nyarára már 85 ezer tag volt, akiket 61 fióküzlet szolgált ki.17

A háború négy éve során a sajtóban és a politikai közéletben sokan követelték az egykori hadiszállítók (korabeli ironikus szóhasználattal: a hadimilliomoschok) vagyonának elkobzását miután az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós korrupciós üzletek 1915-től több esetben is nyilvánosságra kerültek. Az egyik hadiszállítói botrány 1917 tavaszán Odescalchi Zoárd Jenő herceg öngyilkossága miatt kapott nagy figyelmet már csak azért is, mert a herceg Tisza István unokatestvére és Lónyai Menyhért veje volt. Odescalchi a Szabolcsban lévő ipartelepek katonai parancsnoka volt, s a hadügyminisztérium megbízásából hadiüzemeket létesített a megyében. Így például a nagyhalászi burgonyakonzervgyárat és a zöldségszárító telepet vagy a demecseri káposztasavanyító üzemet,18 és ezekhez jelentős összegű beruházási támogatást is kapott a Pénzügyminisztériumtól. Arra már a közvélemény kevésbé figyelt fel, hogy 1918. szeptember 16-án IV. Károly hadiszállítói érdemeik elismeréseképpen bárósította Weiss Manfrédot (†1922), a nevét viselő vas- és fémművek tulajdonosát19 és Wolfner Tivadar (†1929) bőrgyárost, az újpesti bőrgyár tulajdonosát „a háború tartalma alatt a hadiipar terén a katonai érdekek előmozdítása körül kifejtett tevékenységük által szerzett érdemeik elismeréséül”.20

Általánosságban persze az volt a helyzet, hogy a kisgazdáktól a nagybirtokosokig mindenki jól járt, aki élelmiszert, takarmányt stb. termelt, és nyilvánvalóan jól jártak a hadsereg számára fegyvert, lőszert, ruházatot stb. előállító vállalatok.21 A 15–30 holddal vagy még ennél is többel bíró gazdák jó része szinte automatikusan felmentés kapott a frontszolgálat aló – vagyis a föld, a sok föld az életben maradás esélyét is növelte. Árulkodó adalék ehhez az összefüggéshez, hogy amikor a Károlyi-kormány a földosztás terveit készítette, akkor a kisgazdák nevében Nagyatádi Szabó István azzal érvelt az országgyűlésben, hogy nem a nincsteleneknek, hanem a már akkor is földdel rendelkező gazdáknak kellene adni a földet, mert a gazdák a jó konjunkturális helyzetben képesek lennének megváltást fizetni a nagybirtokosoknak.22 Biztosan rosszul jártak viszont a bankok és általában a pénzintézetek, mert a kontrollálatlan infláció elértéktelenítette az adósságokat, a bankok alaptőkéjét, a kamatokkal pedig ezt nem lehetett követni. A bankok helyzetét nyilván tovább rontotta a hitelmoratórium is, amellyel a kormány a hadbavonultaknak kívánt kedvezni (ti. nem kellett törleszteni a banki adósságokat). A háború kitörésekor – Bécs mintájára – 1914. július 27-én elrendelték az értéktőzsde bezárását Pesten is. Eredetileg csak három napról volt szó, de végül a börze működése a háború idején teljesen sohasem állt helyre. Ekkor egyik napról a másikra megszűnt a korona aranyra válthatósága is, ami ugyan törvényileg sosem volt kötelező érvényű, de a gyakorlatban évtizedek óta működött.

Bizonyos szempontból elmondható, hogy a hadigazdálkodás sikeres volt. A korlátozások ellenére az ország élelmiszer-ellátása nagyjából mindvégig megoldott volt: a polgári lakosság nem éhezett. Mindeközben Ausztriában 1917 második felétől kezdve mindennapos volt az éhezés. Emiatt voltak is kemény viták Bécs és Budapest között. Másfelől viszont a deklaráltan politikai célok érdekében működtetett hadigazdálkodási rendszer a korábban piaci keretek között zajló és a társadalom többsége számára megszokott érdekkonfliktusokat politikai konfliktusokká transzformálta. Ez a dinamika azután az egyik legfontosabb oka volt annak, hogy az országban eluralkodott az anarchia 1918 végére.23

A nemzeti önrendelkezés doktrínájának nevében elsőként a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanács jött létre október 5-én Zágrábban. Október 16-án IV. Károly bejelentette birodalma föderális állammá alakítását és kifejezetten kérte a nemzeti tanácsok megalakítást. Október 17-én a képviselőházban Tisza István elismerte, hogy „ezt a háborút elvesztettük”.25 De elhangzott tőle ekkor egy jóval kevésbé ismert megfogalmazás is, miszerint a háború elvesztése „folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak”. Ugyanezen a napon, ugyanezen a helyen egy román nemzetiségű képviselő bejelentette a románság igényét a románok lakta területek felett. Ausztriában október 21-én alakult meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés (Provisorische Nationalversammlung für Deutschösterreich), és ezzel de facto létrejött egy új államalakulat, a köztársasági formát felvevő Német-Ausztria.

Ha jól meggondoljuk, Magyarország nemzeti önállósága és függetlensége úgy jött létre, hogy Ausztria vált le Magyarországról – és nem fordítva! 1918-ban az osztrákok saját jövőjüket nem a fejletlen Magyarországgal, hanem az erősebb és nagyobb Németországgal kívánták építeni. A horvátok ugyanezen a napon, a csehszlovákok és a szlovének26 október 28-án, az Ukrán Nemzeti Tanács november 1-én Lembergben proklamálta függetlenségét (vagyis azt, hogy a Monarchia kisebbségei nem akarnak egy országban élni sem az osztrákokkal, sem a magyarokkal). Mindeközben, október 24-én a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond által irányított Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Károlyi elnökletével, Budapesten megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, ami ellenkormányként működött néhány napig. A Károlyi-pártiak október 28-i tüntetése vérfürdőbe torkollott - ez volt az ún. Lánchídi csata.

Három nappal később, 31-én, mint királyi helytartó (homo regius), az ún. magyar (vagy nádori) ágból származó Habsburg-Lotaringiai József Ágost főherceg – Tisza tanácsát követve – Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Budapest utcáin a katonák letépték sapkáikról az uralkodó monogramját tartalmazó sapkarózsát, s helyébe őszi rózsát tettek, pontosan úgy, mint ahogy ez Bécsben, Zágrábban vagy Prágában történt az előző napokban. Innen ered az „őszirózsás forradalom” elnevezés.27 Az uralkodó személyéhez való hűség – a császárra tett eskü – szimbolikus formában felmondatott, a k.u.k. hadsereg de facto megszűnt. Ugyanezen a napon, tehát október 31-én, a magyar parlament – Tisza utolsó beszédének szellemében, válaszul az uralkodó október 16-i proklamációjára – kimondta a dualista állam végét, de a Pragmatica Sanctio jogalapján fennálló perszonáluniót fenntartotta Ausztriával. Az esti órákban Tisza István merénylet áldozata lett – valószínűleg hazatért frontkatonák ölték meg, őt tették meg a végtelenül sok szenvedést okozó háború felelősévé.28 Tisza volt a vértelen, kb. egy hétig tartó forradalmi események egyetlen ismert halálos áldozata.

November 11-én I. Károly mint osztrák császár nyilatkozatban kötelezte magát, hogy átmenetileg tartózkodik uralkodói hatalmának gyakorlásától (Verzichtserklärung), két nappal később pedig – egy hasonló nyilatkozattal – lemondott a magyarországi ügyek viteléről is. De nem mondott le sem a trónról, sem a koronáról, sem vagyonáról – a korabeli jogfelfogás értelemben tehát ő maradt a király.29 Ezt követően, november 16-án feloszlott a képviselőház, a főrendiház – miután utolsó ülésén kikiáltották a népköztársaságot – berekesztette működését. Károlyi Mihály köztársasági elnök lett, az általános választásokat 1919 áprilisára tűzték ki. Amire a Rákóczi-féle szabadságharc vagy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nem volt képes, alig pár nap alatt megtörtént: az osztrák köztársaság kikiáltásával „automatikusan” megszűnt a kettős monarchia, Magyarország független ország lett, köztársasági államformával. Ezt az államformát a Habsburg-család is elismerte: november 16-án József főherceg letette az esküt a Magyar Népköztársaságra.30

A főbb exportpiacok – Ausztria, Csehország, Horvátország stb. – védettségének megszűnése önmagában is nagy csapásként zúdult a magyar gazdaságra. A háború négy éve alatt a közös valuta, a korona vásárlóértéke negyedére esett vissza. 1919-ben, 54 év után, a monetáris unió is megszűnt. Magyarország rákényszerült arra, hogy saját valutát, önálló monetáris politikát és önálló kereskedelempolitikát folytasson. Ennek elsődleges feltétele az lett volna, hogy saját erőből megteremtsen egy új, nemzeti valutát. Ez többszöri nekifutásra sem sikerült, a pengő valuta bevezetése nemzetközi segítséggel történt.

A háború végén az államadósság az 1918. évi GDP 636%-a (!) volt, melynek 84%-a a háború idején felvetett hitelből adódott össze.31 A külső egyensúlyi is helyzet katasztrofális volt: Ausztria–Magyarország közös államadósságát a háború előtt 3,7 Mrd USD-re, a háború után 29 Mrd USD-re becsülték.32 Ennek az adósságnak a felosztásáról még 20 éven át (!) folytak a tárgyalások Ausztriával.33 Az elvesztett háború miatt a békeszerződés még jóvátételi kötelezettség teljesítését is kilátásba helyezte (de végül ilyen döntés nem született). A bizonytalan politikai és gazdasági helyzet korábban soha nem látott inflációt okozott, amit csak 10 év után, 1927-ben sikerült megállítani.

A megromlott életkörülmények és a spanyolnátha- (influenza-) járvány hatására38 a polgári népesség körében bekövetkezett többlethalálozás miatt a halálozás mértéke – a mai országterületre vonatkozóan – meghaladhatta a 400 ezer főt.39 Véletlen egybeesés, hogy nagyságrendileg ugyanennyi volt az elvesztett területekről a trianoni Magyarország mai területére beáramló civil menekültek (hivatalos megjelölés szerint: beköltözők) száma is.40 Sok tízezer ilyen család éveken át, az ország legkülönbözőbb pályaudvarain (tehát nemcsak Budapesten) vasúti vagonokban kényszerült élni, a csúcsponton 16-17 ezer ember. 1927-ig összesen 40-50 ezer fő tapasztalta meg ezt a szörnyű élethelyzetet.41

1918 során a frontról özönlöttek vissza a magyar katonák, előbb mint katonaszökevények42, később mint leszerelők. A többség leadta fegyvereit, de sokan nem. A helyi hatóságok elbizonytalanodtak, a jogrend fellazult. Mintegy 100 ezer leszerelt katonának a kormány adott civil ruhaneműt, amit az állam rekvirálás útján szerzett be.43 Széles körben voltak fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is. Az év utolsó két hónapjában a katonák erőszakos cselekedetei és az ellenük bevetett állami erőszak (pl. statáriumok) nyomán többen haltak meg, mint 1919-ben és 1920-ban „a vörös- és fehérterror idején összesen”.44 Néhány példa: Eperjes (100-nál több halott), a Muraköz (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községek (68 áldozat), Bihar megye (90 áldozat), Jósikafalva (Kolozs megye, 90-100 fő45), Nyíregyháza (75 haláleset). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). Tiszakálmánfalván a pályaudvaron veszteglő petróleumszállító tehervonatot a falu népe ki akarta fosztani, egy eldobott cigaretta azonban az egész állomást lángba borította (60 halott, több száz sebesült).46

A „falvak népe” – részben az évszázados sérelmeket törlesztve – az „urak” ellen fordult. A monarchia összeomlását, a király nélküli állapotot sokan úgy értelmezték, hogy a régi rend minden kötöttsége örökre megszűnt. A közbiztonság összeomlott, fényes nappal is gyakori volt a fosztogatás, gyújtogatás, a frontról visszatért katonák vélt vagy valós sérelmeikért a helyi eliten álltak bosszút. Például az államigazgatás helyi emberein, akikről úgy tudták, hogy a frontkatonák otthon maradt feleségein erőszakot tettek. De volt teljesen oktalan erőszak is.

Ady feleségének, Boncza Bertának a kastélyát ugyanúgy felgyújtották Csucsán, ahogy Andrássy Gyula tiszadobi kastélyát vagy épp Károlyi Mihályét Parádon.47 Az anarchia érzetét fokozták a gombamódra terjedő rémhírek és kiszínezett mendemondák is. Hatos (2018) szerint a zavargások félezer települést és több mint százezer embert érintettek. A nyílt erőszak mellett megjelent a politikai szerveződések formájában testet öltő ellenállás is. Erre volt – egyebek között – válasz a tanácsrendszer politikai ellenfeleinek internálását lehetővé tévő jogszabály.48

Az antiszemita erőszak hagyományait és a korszak zsidóellenes közgondolkozását figyelembe véve nem meglepő, hogy a hatalmi vákuum kialakulásával fellobbant vidéki zavargások egy része zsidóellenes pogrommá fajult.49 Amikor a forradalmak után a károsultak kérvényeit a zsidó szerveztek felterjesztették a Belügyminisztériumba, a listán 6206 károsult neve szerepelt 1 milliárd koronát meghaladó kárigénnyel.50 Ennek fényében érthető – de a közemlékezetből kitörlődött tény –, hogy 1918. november elején az ország számos pontján, a Károlyi-kormány támogatásával, zsidó Önkéntes Karhatalmi Századok alakultak, amelyeket – nem ok nélkül – a közbeszéd cionista századoknak is nevezett. Az induló létszámuk 1319 fő volt, és kezdettől fogva fegyveres erővel próbálták meg fenntartani a rendet. Ezek az egységek még 1919 első két hónapjában is működtek, és csak akkor oszlatták fel őket, amikor a kormány felállította a Nemzeti Gárdát. A pogromok a Tanácsköztársaság bukása után is folytatódtak – névleg a vörösterror megtorlása formájában. Haraszti (2020) szerint ennek 3 ezer zsidó áldozata volt.