Amikor a Tanácsköztársaság rendeleti úton az ország nagy laktanyáinak új nevet adott, és levetette a császári, főhercegi és tábornoki neveket, akkor a Lobkowitz-laktanya Táncsics nevét vette fel. Táncsics nevét a politikai emlékezet 1948-tól egészen az 1989. évi rendszerváltásig gondosan ápolta. Iskolák, közterületek viselték a nevét.

1919 februárjában a Berinkey-kormány a MOVE-t is és az MKP-t is betiltotta. Mindkét szervezetet azzal vádolták, hogy erőszakos akciókat hajtott végre. Konkrétan a KMP 32 vezetőjét azután tartóztatták le, hogy a kommunisták a szociáldemokrata párt által irányított Népszava szerkesztősége elé február 20-ra tüntetést szerveztek, ami erőszakos összecsapássá fajult, és 8 halálos áldozat is volt.4 Ezek a kommunista vezetők a következő négy hetet a Gyűjtőfogházban töltötték.

Az őszirózsás forradalmat követő 125 nap után, 1919. március 21-én az I. Magyar Köztársaság átadta helyét a szociáldemokraták és a kommunisták által vezetett proletárdiktatúra rendszerének. Az SZDP vezetői és a KMP Gyűjtőfogházban tartott vezetői ezen a szokatlan helyszínen egyeztek meg a két párt egyesüléséről. Bizonyos értelemben erre az újabb rendszerváltásra „szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte” (Romsics Ignác szavaival). A forradalom vértelen volt, nem volt ellenállás, nem voltak áldozatok és fosztogatások is alig történtek.5

Károlyi eleinte úgy gondolta, hogy továbbra is köztársasági elnök maradhat, de mivel az új kormány közleményében az ő lemondását is közölte, megadta magát a körülményeknek. Passzivitásba vonult, majd július 5-én külföldre távozott. Ekkorra már az ország területének 2/3-át az antantcsapatok ellenőrizték, vagyis a budapesti kormány törvényeinek és rendeleteinek legjobb esetben is a történelmi országterület kis részén volt befolyása bármire is. Május 5-én Aradon Károlyi Gyula6 vezetésével ellenkormány és ellenhadsereg is alakult.

Még ugyanezen a napon a kormány átvette az Osztrák–Magyar Bank – vagyis a központi bank17 – budapesti főintézetét, valamint a Pénzintézeti Központot is. Már március 21-én kijelölték a pénzintézetek új vezetőit is – ők voltak az „ellenőrző megbízottak”. A bankvezetők bérét 3000 korona összegben maximalizálták. A bankokat ténylegesen a pénzügyi népbiztos, Lengyel Gyula vezette a delegált megbízottak útján. Ezzel egyidejűleg, már március 22-től Lengyel az Osztrák–Magyar Bank vezetője is volt. Így tehát nagyon gyorsan végbement a kétszintű bankrendszer átalakítása egyszintűvé. Pár nappal később, március 30-án került sor a biztosító- és nyugdíjintézetek, valamint a nyugdíjpénztárak és a biztosítási egyesületek szocializálására. Áprilisban újabb 55 budapesti és kb. 400 vidéki, május–júniusban újabb 450 vidéki pénzintézetet államosítottak. Egy időre állami tulajdonná vált az 1773 óta folyamatosan működő, állami tulajdonú zálogházhálózat is (a mai Bizományi Áruház jogelődje).18 A cég „Magyar Állami Zálogházak” néven a Szociális Termelés Népbiztossága fennhatósága alá került.

A magyar kommunistákat e tekintetben a fél évszázaddal korábbi párizsi kommün tanulságai is motiválták. Az akkortájt általánosan elterjedt marxista–leninista narratíva szerint az 1871-es párizsi kommün – egyéb okok mellett – azért bukott meg 72 nap után, mert a kommünárok nem vették át az irányítást a bankok és különösen a központi bank felett. Emiatt pedig a forradalom nagymértékű pénzhiánnyal küszködött, miközben „az ellenforradalmárok” számára a pénzforrások nyitva maradtak. Ezért került tehát gyorsan sor a bankok államosítására, majd a kisbankok összevonására, illetve sok kisbank felszámolása. Ezt az átszervezési feladatot a Pénzintézeti Központra bízta a kormány. Döntés született a nagybankok fúziójáról is (pl. Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület + Hazai Bank), de erre idő hiányában már nem került sor. Különféle tervek születtek arról, hogy a fennmaradó Osztrák–Magyar Bank vagy a helyette létrejövő Magyar Nemzeti Bank mellett csak 3–5 bank maradjon fenn a jövőben a legnagyobbak közül: az Általános Hitelbank, a Postatakarékpénztár, az Országos Központi Hitelszövetkezet, a Pénzintézeti Központ és a Központi Jelzálogbank.19

Az államosított bankok alapjában véve kényszerhitelezést folyósítottak a vállalatok számára. Bérre és nyersanyagra akkor is kötelesek voltak a bankok hitelt nyújtani, ha a vállalat számláján egyáltalán nem volt fedezet. Ez a gyakorlat természetesen fokozta a vállalatok dolgozóinak és vezetőinek érdekeltségét az államosításban. Hasonló módon zajlott a 100 hold feletti nagybirtokok hitelezése is

Őt nappal a hatalomátvétel után, március 26-án elrendelték, hogy a 20 fős létszámot meghaladó ipari-, bánya- és közlekedési üzemek kerüljenek „társadalmi vezetés és munkásellenőrzés” alá.22 Az államosítás lebonyolításáért egyfelől a szocializálási népbiztos (Bőhm Vilmos), másfelől több szociális termelési népbiztos (Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás és Bajáki Ferenc) felelt. A döntést megalapozó számítások szerint mintegy 1600 üzemet kellett volna államosítani, de a végeredmény végül 4000 államosított cég lett, mert a 20 főnél kisebb cégek dolgozói is szerettek volt bekerülni az államosított (vagyis privilegizált) vállalati körbe.23

Ugyanez a rendelet tette kötelezővé a lakóházak szocializálását is. Minden lakóházat köztulajdonnak nyilvánítottak, de a családi házak esetében annyi engedményt tettek, hogy ott a korábbi tulajdonosnak nem kellett lakbért fizetni. Két nappal később elrendelték a lakbérek 20%-os csökkentését is, elengedték a frontkatonák lakbérhátralékát, majd megkezdték a rászorultak betelepítését a polgárság lakásaiba, ami óriási és három nemzedéken át visszaidézett harag forrásává vált. A házmesterek új feladatot és nevet kaptak: ők lettek a lakóházak választott házbizalmijai.24

A lakásínség enyhítésére számos kocsmát, szórakozóhelyet és szállodát is kisajátítottak.25 A Károlyi-kormány idején létrehozott Országos Lakásépítési Bizottságot átnevezték Központi Lakáshivatallá – vezetői Szamuely Tibor és Vágó Béla népbiztosok lettek. Ők a korábbi apparátus háromnegyedét leváltották, rekvirálásokat és lakásmegosztásokat rendeltek el. Csak Budapesten mintegy százezer család kapott ilyen módon lakást.26

Az átalakítás a kultúra területét is érintette. A színházak államosítására vonatkozó rendelet, amely március 24-én jelent meg, egyúttal drasztikus jegyárcsökkentést is elrendelt.27 A Tanácskormány, pontosabban az ún. Sajtódirektórium március 25-én tiltotta be a legkonzervatívabbnak és emiatt a legveszélyesebbnek ítélt lapokat (Budapester Tagblatt, Deutsches Tagblatt, Köztársasági Ujság, 8 Órai Ujság stb.). Ezután folyamatosan számolták föl a nem rendszerhű lapokat. Majd az addigi kis példányszámú kőnyomatos hírtudósítókat szüntették meg, a nagyobbakat – Magyar Tudósító, Politikai Hiradó, Magyar Hiradó – szerkesztőségükkel együtt beolvasztották a pár hónappal korábban államosított Magyar Távirati Irodába.28 Ez egyfelől rengeteg nyereséges üzleti vállalkozás sorsát pecsételte meg, másfelől az állásukat vesztett újságírók és nyomdászok jelentős része nyomban politikai ellenféllé vált.29 A filmstúdiókat és a mozikat – az alkalmazottak számától függetlenül – államosították. A vonatkozó rendelet április 8-án jelent meg. Egy hónapra rá az államosított filmipar minden dolgozója számára elrendelték, hogy lépjen be a Vörös Hadseregbe – ezt pár nap múlva azonban visszavonták.30 Ezekben a hetekben történt meg a könyv- és lapkiadók államosítása, amely nyomban felvetette azt a kérdést, hogy miből fognak élni az írók. Május elején felmerült az a gondolat, hogy írói kataszter jöjjön létre, hogy a születendő műveket az állam megveszi, de koncedálja, vagyis engedi kinyomtatni, terjeszteni. A legjobb írók, a beérkezettek (arrivék) havi 3000 korona fizetést kaptak volna az államtól, az elég tehetségesek, valamint a jövő ígéretei 2000 koronát, míg a többieknek „serkentés” címén meg kellett volna elégedniük havi 1000 koronás állami fizetéssel.31 Az első időszakban 957-en jelentkeztek, közülük 550 írót, költőt be is soroltak az írói kataszter három kategóriájának valamelyikébe.32 Volt külön kataszter a művészeknek – ebbe a körbe 150-es tartoztak.33

A könyvtárak államosításáról szóló rendelet április 28-án született. A proletárdiktatúra könyvtárpolitikája a Közoktatásügyi Népbiztosság ügyköre alá tartozott, így az erre a területre vonatkozó intézkedésekben, döntésekben formailag Lukács György közoktatásügyi népbiztos és helyettese, Fogarasi Béla játszott fontos szerepet. Valójában azonban ezért a területért a március 30-án könyvtárügyi megbízottnak kinevezett Dienes László és helyettese, Kőhalmi Béla felelt.34 Még durvább ötlet szerepelt egy Lukács György népbiztos elé terjesztendő (talán fel is terjesztett?) elaborátumban, amely az írókat minőség és megbízhatóság szerint kategorizálta volna. E szerint az elsőrendű írók írhatták volna, ami nekik tetszik, az állam őket nem korlátozta volna. A másodrendű írók nem kaptak volna ilyen szabadságot, a harmadrendű írók pedig már csak „direkt megbízásra, adott ideák felhasználásával” írhattak volna bármit is.35

A gyakorlatban nem egy esetben a megadottnál jóval kisebb ipari üzemeket is szocializáltak. Egy jellemző példa: Varga Jenő, aki ekkor a szociális termelésért felelős népbiztos és a Népgazdasági Tanács elnöki pozícióját töltötte be36, a Tanácsok Országos Gyűlésének37 harmadik napján, június 16-án tartott beszámolója szerint a kormány alig tudott ellenállni az alulról jövő nyomásnak. Mint elmondta, ő személy szerint diktatórikus módszerekkel akadályozta meg, hogy a borbélyalkalmazottak rátegyék a kezüket a magántulajdonú borbélycégekre.38 Budapesten különös figyelmet kapott a lakosság cipőellátása – mind a gyártás, mind a kiutalásos alapon bonyolított „elosztás” –, mivel a bőrhiány miatt már a háború első évétől kezdve alig gyártottak normális minőségű cipőt az országban – még a frontra is papírtalpú bakancsokat szállítottak.39

A köztulajdonba vett üzemekben a munkástanácsok mellett kinevezett termelőbiztosok működtek. Közülük sokan valójában a régi tulajdonosok vagy az általuk alkalmazott mérnökök voltak. Utólagos számítások szerint összességében az államosítás 4159 ipari és kereskedelmi vállalatot és 2700 mezőgazdasági céget érintett.40 Ágazatonként tekintve az államosítás a bányászatban teljes körű volt, a feldolgozóiparban csak részleges. Összesen kb. 100 ezer munkás dolgozott ezekben a szocializált vállalatokban.41 Május folyamán az alapanyaghiány miatt – a háború idején létrehozott központok fennmaradt készleteinek és adminisztratív kapacitásainak bázisán – anyaghivatalokat hoztak létre (Vashivatal, Fahivatal, Ruházati Hivatal stb.), majd hozzákezdtek a termelő vállalatok összevonásához az ún. „üzemi központ”-ok irányítása alatt. Ilyen volt a „Szállodák, penziók, étkezők egyesített üzeme”, a Filmközpont, a Tejközpont, a Húsközpont stb.

A külföldi érdekeltségekre a Szociális Termelés Népbiztosságának döntései nem vonatkoztak, illetve ahol mégis történt államosítás, ott az új hatalom kártérítést ígért. Ugyanakkor elrendelték, hogy a termelést a külföldi tulajdonban lévő gyárakban is ellenőrizhetik a munkástanácsok. A fentebb leírt alapmodell érdekes ellenpéldája, ami az amerikai érdekeltségű Vacuum Oil Co. Rt.-vel történt.42 A füzitőpusztai (ma: almásfüzitői) vákuumtechnológiával működő kőolaj-finomítót, mint az egyik legnagyobb tőkés érdekeltségű cég gyárát, a Szociális Termelési Népbiztosság rendeletére lebontották. Persze volt közvetlen gazdasági ok is: az import nyersanyag hiánya miatt az üzem már évek óta nem termelt.43

Ez a probléma – ti. az, hogy az ipari üzemek jelentős része ezekben a hónapokban anyaghiány miatt vagy a bizonytalan hadi helyzet miatt nem termelt – általánosabban is érvényes volt. A kihirdetett elvek és jogszabályok inkább csak arról szóltak, hogy miképpen szervezné meg a Tanácsköztársaság a termelést, ha majd egyszer a gyárak beindulnak.44

A Tanácsköztársaság földről szóló rendelete április 3-án látott napvilágot. A szocializálás elvben a 100 magyar holdnál nagyobb földbirtokokat,45 a 10 holdnál nagyobb szőlő-, valamint az összes erdőbirtokot érintette – beleértve az egyházi birtokokat is (639 ezer holdat).46 Ezt a vagyont, megváltás nélkül, közvetlenül az állam vette tulajdonába, és „szocialista termelő szövetkezetek” szervezését irányozta elő. Jogi értelemben az erdők az állam, a többi földtulajdon a helyi tanácsok tulajdonába kerültek.47 Ebben az időszakban éppen a földárak emelkedésének volt tanúja az ország: a háború utáni bizonytalanságok miatt a föld ára négyszeresére, sőt volt, ahol tízszeresére nőtt.48 A kisbirtokosok adómentességet kaptak.

A földosztás gondolatát is és az állami gazdaságok létrehozását – a tiszta „szovjetgazdálkodást” – elvi alapon elvetették.49 Mint a Tanácsköztársaság leverését követően a szakértői számítások kimutatták, a kormány által ellenőrzött területeken – korabeli kifejezéssel: „a meg nem szállott területeken” – 6,2 millió katasztrális hold terület lett szocializálva50, és 5,6 millió maradt magántulajdonban.51 A földosztás meglehetősen szűk körű volt, és a kiosztott földet is csak bérletbe kapták meg a parasztok. A tsz-ek szervezését július közepétől a „Tanácsköztársaság Által Szocializált Gazdaságok Országos Központja” (TOK) nevű szervezet intézte.52 Valójában azonban ezek a szövetkezetek inkább állami gazdaságként működtek, élükön kinevezett termelési biztosokkal. Ettől függetlenül a volt nagybirtokok kis részén valódi állami gazdaságokat is szerveztek, és arra is volt példa, hogy a nagybirtokosok a helyükön maradhattak mint termelési biztosok vagy a korábbi intéző vette át a feladatokat.53 Ezekről a fejleményekről írta azután keserűen visszaemlékezéseiben Jászi Oszkár: „A magyar feudalizmus örökké hálás lehet a magyar bolsevizmusnak. Ő volt az, mely az októberi forradalom földosztó politikáját diszkreditálta, és a nagybirtokot pusztán vörösre kente és megmentette.”54 A szövetkezetesítés ugyanis a szegényparasztságon belül is csak az uradalmi cselédség számára volt egyértelműen kedvező, de ők csak kb. negyedrészét adták a szegényparasztságnak. A törpebirtokosok és a napszámosok számára ez az út nem volt vonzó.

Már a kezdet kezdetén, március 24-én elrendelték a boltok bezárását és a készletek leltározását, majd államosították a nagykereskedelmet, a 10 alkalmazottnál többet foglalkoztató üzleteket, kiskereskedéseket. Később terv készült a kiskereskedelem intézményes megszüntetésére, illetve az ún. fogyasztási szövetkezetek széles körű elterjesztésére – de erre már nem került sor.55 Az élelmezési helyzet a tavasz folyamán valamelyest javult, ennek ellenére a kormány április 26-án elrendelte az egész terményfölösleg kötelező beszolgáltatását, zár alá helyezték a bab-, borsó, lencse- és zsírkészleteket, az elosztásban pedig gabonafejadagot vezettek be.56 Mindeközben – vagyis a Tanácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt – az árak közel megháromszorozódtak.57 Kezdetben jogszabály útján engedélyezték a batyuzást – nyilván azért, mert amúgy sem lehetett volna érvényt szerezni a tiltásnak. Azután mégis betiltották.58

Már a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján, 1919. március 22-én, a Forradalmi Kormányzótanács mint általános elvet kihirdette az állam és az egyház szétválasztását, néhány nap múlva pedig a közoktatásügyi népbiztosságon belül, amelyet Kunfi Zsigmond vezetett, megalakították a Vallásügyi Likvidáló Hivatal elnevezésű szervezetett, amely később Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság néven működött. Egyes egyházi vezetőket már a Tanácsköztársaság kitörésekor letartóztattak, illetve házi őrizetbe vettek.59 Csernoch János bíboros hercegprímást kilakoltatták az esztergomi érseki palotából, és a lakásügyi biztos április 1-én egy ötszobás lakást utalt ki részére.60 Március 27-én elrendelték a hitoktatás megszüntetését a budapesti iskolákban.61 Két nappal később pedig a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendelete valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézményt köztulajdonba vett, ám a templomokat nem (mondván, hogy a vallás magánügy). Államosították viszont az egyházak egészségügyi intézményeit,62 nyomdáit, könyvtárait, műkincseit, levéltárait. A szerzetesrendeket betiltották. Az egyházak mögött álló alapítványok értékpapír- és készpénzvagyonát az államkincstár vette át – összesen 205 millió korona értékben.63 Április 21-én a Közoktatásügyi Népbiztosság 13/1919. sz. rendelete az egyházak vagyonának elkobzásáról és szocializálásáról intézkedett, kivéve ez alól a vallási szertartásokhoz szükséges felszerelést és épületet. Az április 28-án kelt közoktatásügyi népbiztossági 22/1919. sz. rendelete – a nem felekezeti jellegű közművelődési intézmények, hivatalok és iskolák mellett – az egyházak könyvtárait, az április 29-i 26/1919. sz. rendelet pedig az egyházi levéltárakat vette köztulajdonba.64 Ötlet szintjén a nyilvános vitákban felmerült az is, hogy a templomokból mozit kellene csinálni.65

Mindezek a döntések, beleértve a Károlyi-kormány által korábban elrendelt korlátozások hatályban tartását, illetve szigorítását66 is, azt a célt szolgálták, hogy a proletárdiktatúra politikai ellenfelei ne tudjanak hozzájutni pénzükhöz, értékeikhez. Ugyanezt a célt szolgálta a régi politikai-gazdasági elit tagjainak túszként való őrizetbe vétele. Erre a mára már szinte teljesen elfeledett akciósorozatra áprilisban, a húsvéti ünnepek idején került sor. A túszok neveit az Országos Kaszinó és a Nemzeti Casino névjegyzékéből, illetve lakcímnyilvántartásokból állították össze. Egykori minisztereket és képviselőket67 és a történelmi arisztokrácia tagjait,68 egyházi személyeket,69 gazdasági vezetőket,70 vállalatigazgatókat,71 ügyvédeket, kereskedőket, állami tisztviselőket, írókat,72 papokat, földbirtokosokat, katonatiszteket73 és egyetemi tanárokat érintett ez a preventív intézkedés. Szakirodalmi források szerint április 19-én 489 fő túszként való őrizetbe vétele lett elrendelve. Akiket sikerült letartóztatni, azokat a Markó utcai fogházban, a kőbányai Országos Gyűjtőfogházban,74 egy rákospalotai internáló táborban (a volt leányjavító intézet épületében), illetve a Park szanatóriumban tartották fogva. Vidékről is ezekre a helyekre kerültek az ott lefogott túszok. Április 28-án a Budapesten tartózkodó külföldi delegációk közbenjárására néhány tucat túszt – főként 60 év felettieket – hazaengedtek. A kormányzótanács május 24-én rendeletben tiltotta be a túszszedéseket. A többi túsz május–július folyamán, több hullámban szabadult, de néhányan csak a proletárdiktatúra bukásakor kerültek ki a fogházból.75 Az egy- vagy többhetes fogság élményét az érintettek soha nem felejtették el és nem bocsátották meg.76 Arra is volt példa, hogy arisztokratákat saját birtokukra internálták – ez történt József Ágost főherceggel.

Az erőszak más társadalmi rétegeket is elért. A vörösterror részeként számos vidéki településen a Szamuely Tibor által vezetett ún. front mögötti bizottságok statáriális eljárások alapján legalább 20-30 zsidó vallású személyt végeztek ki mondvacsinált ürügyek alapján.77

 

Az osztályalapú jövedelem- és vagyonelosztás a lakáspolitikában hivatalos formában is megjelent. A meghirdetett cél nem a hajléktalanok elhelyezése volt, hanem „a szervezett munkások” és a „proletárcsaládok”, illetve a Vörös Hadseregbe felvett proletárok lakásszükségletének kielégítése.82

Június 14-én nyílt meg az éppen frissen államosított budapesti Műcsarnok 12 termében a „köztulajdonba vett műkincsek 1. kiállítása”, amelyet a művészettörténész Kenczler Hugó által irányított Műtárgyakat Társadalmasító Bizottság rendezett. A megnyitón az ünnepi beszédet Lukács György közoktatásügyi népbiztos tartotta. Az addig zár alá vett mintegy 4000 képző- és iparművészeti műtárgyból85 mintegy 680 festményt, szobrot, kisplasztikát és grafikai lapot állítottak ki. A mintegy 157 magán- és egyházi kollekció zárolása és begyűjtése után június 15-én, Lukács György beszédével nyílt meg a kiállítás. A nagy nevek közül szinte senki sem hiányzott: többek között 2 Tintoretto-, 9 El Greco-, 4 Goya-, 6 Constable-, 8 Corot-, 5 Manet-, 10 Courbet-, 6 Renoir-, 3 Cézanne-, 3 Gauguin- és egy Van Gogh-kép lógott a falakon, no meg persze a teljes magyar festészet: 20 Munkácsy-, 19 Szinyei-, 11 Mészöly-, 15 Paál-, 16 Ferenczy- és 28 Rippl-Rónai- műalkotás. A múzeumi belépő a szakszervezeti igazolványt felmutató munkásoknak ingyenes volt.86 A katalógusból az is kiderült, hogy még ez a lefegyverző válogatás is csupán a jéghegy csúcsát, a begyűjtött műtárgyanyag krémjét jelentette: mintegy 1000 festmény pihent még a raktárakban, míg a keleti szőnyegek, régi fegyverek, ezüstneműk, porcelánok és egyéb iparművészeti remekek egetverő számát meg sem adták. A tervezett 2. kiállításra a Tanácsköztársaság bukása miatt már nem nyílt lehetőség.

Érdemes megemlíteni, hogy a múzeumok átszervezésének és a műtárgyak köztulajdonba vételének programja már 1918-ban készen volt – kidolgozása Pogány Kálmán, a Szépművészeti Múzeum igazgatóőre és Antal Frigyes művészettörténész nevéhez fűződik. Ezért volt értelme annak, hogy 1919. március 22-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján a Forradalmi Kormányzótanács már határozatot hozzon a magánkézben lévő műkincsek összeírásáról és köztulajdonba vételéről. Annak is nyoma van, hogy 1919. április 8-án az akkor már ismert festő, képzőművész és költő, a 34 éves Lesznai Anna kapta azt a feladatot, hogy a magán- és köztulajdonban lévő műtárgyakról fényképeket készítsen.87