Miután a Tanácsköztársaság 133 napi működés után, július utolsó napjaiban feladta a győztes nagyhatalmakkal való szembenállást, Budapest és az ország egy jelentős része 11 hónapra román katonai megszállás alá került. Hogy ez hány ember életébe került és mekkora anyagi veszteség keletkezett, arra vonatkozóan máig csak részleges becslések készültek.2

 

Augusztus 7-én a történet újabb fordulatot vett. József Ágost főherceg saját magát a Magyar Népköztársaság kormányzójóvá nyilvánította és a Peidl Gyula szakszervezeti kormányát előző nap katonai puccsal megbuktató Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. A főherceg nem csinált titkot abból, hogy rokonát, IV. Károlyt, a korábbi uralkodót szerette volna visszasegíteni a trónra. Egy nappal később, augusztus 8-án a Friedrich-kormány Magyar Köztársaságra nevezte át az államot, de maga fölött elismerte József főherceget kormányzóként (vagy talán úgy helyesebb fogalmazni, hogy Friedrich ötlete volt a kormányzói rang felélesztése).3 Az antant döntéshozó szerve, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa augusztus 21-én deklarálta, hogy egyetlen Habsburgot sem látnak szívesen Magyarország élén, ezért a főherceg augusztus 23-án kénytelen volt lemondani, és megerősíteni a Szegeden tartózkodó Horthy Miklós császári és királyi kamarást4, nyugalmazott k.u.k. ellentengernagyot a magyar Nemzeti Hadsereg főparancsnoki tisztségében.5

 

 

A gazdaság normalizálódása 1918 őszét követően még több évig tartott.14 A budapesti értéktőzsde viszont 1920-ban és 1921-ben, paradox módon éppen a vágtató infláció miatt, szinte szárnyalt. A bankok betéti kamatai ugyanis nem követték a pénzromlást, ami a részvények felé terelte a keresletet. A hossz 1925 végéig tartott. A gabonakereskedelem korlátainak többségét csak 1921-ben törölték el, de akkor is úgy, hogy az állami alkalmazottak, a gyári munkások, a segéd nélkül dolgozó iparosok, a hadirokkantak és az özvegyek számára az állam biztosította a lisztellátást.15 A szénkormánybiztosságot csak 1924. március 15-én szüntették meg.16

A Tanácsköztársaság összeomlása, a 133 nap alatt meghozott rendelkezések ellenállás nélküli visszavonása, a kollektív emlékezetben való, évtizedekre szóló megbélyegzés eredményessége és az a tény, hogy a Horthy-korszakban a kommunista párt soha nem tudott 150 tagnál többet toborozni, mind ugyanarra az ellentmondásra vezethető vissza. 1918/19-ben a paraszti-katonai tömegbázis alapjában véve a háború és nem az adott társadalmi-gazdasági viszonyok ellen lázadt, miként az 1848-as forradalom idején.23 A „bukott állam” (failed state) szituáció, amiről e fejezet bevezetőjében szóltunk, alapjában véve a háború következménye volt – egyéb tekintetben az összeomlás után visszaállt a kontinuitás, a korábbi állapot.

 

Horthy alkotmányos helyzete. Horthy Miklós 1919. november 16-án, nyilvánvalóan tudatos időzítéssel, a „bűnös város”-ba, Budapestre pontosan egy évvel a köztársaság kikiáltása után40 vonult be a Nemzeti Hadsereg élén azt követően, hogy a román csapatok az antant nyomására már kivonultak. A nyugalom biztosítása érdekében az ezt megelőző napon a Friderich-kormány41 200 baloldali értelmiségit tartóztatott le. A Parlament épülete előtt megrendezett, több mint háromórás monstre ünnepségen az antantországok katonai delegáltjai is jelen voltak.

 

 

Tovább bonyolította a jogi helyzetet, hogy a Habsburg–Lotaringiai-ház utolsó uralkodója, az akkortájt külföldön svájci emigrációban élő IV. Károly mint magyar király 1921 folyamán kétszer is megpróbálta visszaszerezni hatalmát Magyarországon (március 26. és október 20.). A második alkalommal ellenkormányt is alakított Horthyval szemben, melynek élére Rakovszky István, a Nemzetgyűlés elnöke került. Tagja volt a kormánynak Andrássy Gyula és Apponyi Albert is. Végeredményben azonban a Horthyhoz hű egységek mindkét alkalommal megadásra kényszerítették a királypárti – korabeli elnevezéssel: puccsista – erőket.51 Ez is oka volt annak, hogy az európai királyi családok a IV. Károllyal szembeforduló Horthyt soha nem fogadták el, de így tettek ‒ elsősorban a fehérterror miatt ‒ a demokratikus államok vezetői is. Már csak azért is, mert 1921 novemberében Horthy a szélsőjobboldali indíttatású erőszakcselekmények ügyében visszamenőleges hatályú amnesztiát rendelt el. A hivatalos megfogalmazás szerint a kormányzó kegyelemben részesítette mindazokat, akik „az 1918. évi október hó 31. napja óta bűnösen felidézett haza- és társadalomellenes forradalmak idején a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, bűncselekményt követtek el”.52 Az általános amnesztiára 1926-ig kellett várni – ezt követően sok emigráns vissza is tért Magyarországra.53

 

 

A nemzetközi porondon Horthy annak ellenére sem tudta rendszerét elfogadtatni, hogy külpolitikai értelemben Magyarország egészen 1940-ig (a Németországgal, Olaszországgal és Japánnal kötött ún. háromhatalmi egyezmény aláírásáig) de facto semleges állam volt. Horthy Miklóst Európa és a világ 16 éven át karanténba zárta.54 Magyarországot az 1920. évi antwerpeni olimpiára sem hívták meg, miközben a részt vevő 29 nemzet között már jelen voltak a háború utáni Európa új államai: Csehszlovákia, Észtország és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. És persze az a Coubertin bárótól származó ígéret is elfelejtődött, hogy Budapest rendezheti az 1928-as olimpiát.55 Nem bízott a Horthy-rezsimben a római Szentszék sem. Amikor 1927-ben Csernoch János esztergomi érsek utódlása került napirendre, a pápa a magyar kormány kifejezett tiltakozása ellenére is Serédi Jusztiniánt emelte erre a tisztségre, a magyar fél által „jelölt” Szmrecsányi Lajos egri érsek ellenében.56