Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.16. Reformok és vagyonelkobzások a Horthy-korszakban

„Könnyű […] földosztást ígérni, de azon nem lehet változtatni, hogy Magyarország 9 millió holdnyi szántóföldjéből nem juthat több fejenként a 9 millió magyarnak egy-egy holdnál. Egy hold földből pedig nem lehet megélni. De ha mindenkinek 1000 holdat adhatnánk, akkor meg nem lenne, aki a földet megmunkálja.”

Horthy Miklós (1938)1

A Tanácsköztársaság bukása nem változtatott azon az alaphelyzeten, hogy a földkérdésre már évszázadok óta nem látszott jó megoldás. Mint a fenti idézetből is kitűnik, az alapdilemmát, a nagybirtok és a paraszti tömegek ellentétét Horthy – és nyilvánvalóan környezete is – világosan látta. Ennek ellenére, rövid távú megfontolásokból, a politikai hatalom új birtokosai újra meg újra a nemzeti vagyon újrafelosztását kezdeményezték – azzal az ürüggyel, hogy a háború haszonélvezőit kívánják megadóztatni.2 1920-tól – mintha az előző két évben semmi sem történt volna – továbbra is fennmaradt a régi társadalmi struktúra. Nem a polgárság diadalmaskodott a feudális hatalmasokon, hanem a gazdag polgárság próbált meg helyet találni magának a hagyományos, földesúri arisztokráciában.

Külön problémát jelentett – elsősorban ideológiai és kommunikációs megfontolásokból, semmint a tényleges tulajdonviszonyok alapján – az a vélekedés, hogy a magyar földet a külföldi tulajdonlástól kell megóvni.3 Azzal, hogy számos polgárosodott, multikulturális nagyváros (Pozsony, Kolozsvár, Temesvár stb.) a határokon kívülre került, a magyar társadalom szociális összetételében végbement arányeltolódás miatt – Ormos (2018) találó megfogalmazása szerint – ország „elparasztosodott”. Mi több, mint azt már a kortársak is érzékelték, az össznépesség 19%-a, 1,5 millió ember külterületen élt,4 azaz tanyán, ahol az életminősége még a falvakhoz képest is sokkal elmaradottabb volt. Mint utólag kiderült, mindennek a demográfiai struktúraváltozásnak a hatásai – az ún. népi-urbánus szakadék mentén – még 100 évvel később is jól láthatók maradtak. Nem oldódtak meg azok a problémák sem, amelyek a reménytelen helyzetű néptömegek Budapestre áramlásából fakadtak. Kétségbeesésében Huszár Károly miniszterelnök5 1920 februárjában egy nyilvános fórumon már arról beszélt, hogy 300 ezer embert erőszakkal kell kitelepíteni a fővárosból.6

1	Részlet Horthy 1938. április 3-án elhangzott rádiószózatából. Újraközölve: Rubicon, 2013, 9–10, 20–21.
2	Juhász (2014) alapján.
3	Lásd erről Baross (1900) történeti és jogi monográfiáját. Az egy alkalommal a Szabadelvű Párt színeiben politizáló tudós részletesen bemutatott saját számítása szerint 1900 körül, a 100 hold feletti birtokokat tekintve, az ország termő- és erdőbirtokának mindössze 4%-a volt külföldiek, ezen belül 436 család tulajdonában (43. oldal, továbbá Függelék). Ezen külföldiek 2/3-a osztrák volt. Ugyanitt a szerző megemlít egy ennél kétszer nagyobb számot (9,46%), de az csak a szabadon forgalmazható birtokok nagyságát veszi alapul, a hitbizományokat figyelmen kívül hagyva. Nyilvánvalónak tűnik, hogy amennyiben a 100 hold alatti birtokokat is figyelembe vette volna a szerző, a külföldiek földtulajdonlása még a 4%-ot sem érte volna el.
4	Weis (1930: 14).
5	Huszár Károly – 1919. nov. 24. és 1920. márc. 15. között – 37 évesen volt Magyarország miniszterelnöke, az akkori elnevezéssel „koncentrációs kormány”-nak nevezett intézmény első embere. 1920. március 1-ig az ügyvezető államfői pozíciót is ő töltötte be, továbbá vallás- és közoktatásügyi miniszter is volt.
6	Idézi Nyerges András, az ÉS 2018. okt. 19-i számában.