Közgazdasági értelemben az I. világháborút követő valódi „vagyonváltság” a nemzeti valuta, a korona 1915 és 1927 közötti, példátlanul hosszan elnyúló inflációja volt. A felhalmozott pénzvagyonok teljesen értéküket vesztették azáltal, hogy 1914-ben felfüggesztették a forgalomban lévő pénz 40%-os fedezettségét, valamint az Osztrák–Magyar Banknak azt a kötelezettségét, hogy gondoskodjon a korona más aranyalapú valutákkal szembeni értékállóságáról. Az állam növekvő háborús kiadásait a bankóprés gyorsuló működtetésével egyenlítette ki. A forgalomban lévő pénz mennyisége a háborús évek során több mint 13-szorosára nőtt. A Monarchia felbomlása 1918-ban a közös valuta, a korona végét is jelentette. Bár a jegybank szerepét betöltő Osztrák–Magyar Banké volt a bankjegykiadás monopóliuma, ez a háborús zűrzavarban ellenőrizhetetlenné vált. Ráadásul az időközben létrejött utódállamok területén forgalomban lévő koronát is kvázi be kellett fogadni, ami csak tovább növelte az egyre inkább elszabaduló inflációt.1 A békeszerződés aláírásával – természetesen – a pénzügyi zűrzavar nem szűnt meg, és mint láttuk, az államháztartás stabilizációját sem sikerült önerőből végrehajtani. A döntő lökést az 1924 közepétől folyósított népszövetségi kölcsön, illetve a Bank of England hitele adta meg a gazdaságnak. A 307 millió aranykorona névértékű, 20 évre folyósított hitel több mint felét Anglia, a másik felét további hat ország – főként az Egyesült Államok, Olaszország és Svájc – nyújtotta. Magyarország vállalta, hogy gazdasági életét két és fél évre a Népszövetség példátlanul szigorú ellenőrzése alá helyezi. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a kormány minden kifizetését a Pénzügyminisztériumba telepített népszövetségi szakembereknek kellett ellenjegyezni. Ez a konstrukció működött is: az államháztartás egyensúlya már októberben helyreállt, az 1924/1925-ös költségvetés pedig jelentős többlettel zárt.2 1925-ben az 1 főre jutó GDP már lényegesen meghaladta az utolsó békeév (1913) szintjét. Az első pengő bankjegyek 1926/27 fordulóján kerültek forgalomba.

 

 

 

Bevezetése idején, fogyasztási cikkben mérve, 1 pengő (2023. évi árszinten számolva) 1140 Ft-nak felelt meg. Ez idő tájt a miniszteri fizetés 1757 P/hó volt (≈ 2 M Ft), a tanítók 125–250 pengő (≈ 143 ezer és 286 ezer Ft) között kerestek. A pengő 1940-ig stabil valutának számított: a nagy válság idején az árak és a bérek egyaránt csökkentek, így végül is az árszint 1940-ben nem nagyon különbözött az 1927-es induló szinttől (kb.+9%-kal).