1920-ban két földreformtörvény is született,2 amelyet együttesen a történelmi köztudat Nagyatádi-féle reformként emleget.3 A törvények azonban eleve csak mérsékelt célokat tűztek ki, s elvileg is csak a művelhető terület 6%-ának szétosztását célozták. A részleteket tartalmazó törvény végrehajtási rendelete 1921 júniusában jelent meg, a vagyonváltságról szóló törvényre augusztusig kellett várni. Az előzetes számítások szerint a nagybirtokosok több mint 400 ezer kat. holdat vesztettek volna. A kormánypártok közötti konfliktusokban azonban mindezen tervek megvalósítása el sem kezdődött, Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter lemondásra kényszerült, 1924 novemberében pedig elhunyt.

Mai szemmel olvasva is meglepő, hogy milyen széles körű felhatalmazást adatott magának a kormányzat a „földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó” 1920. évi 36. tvc. 30. és 31. §-ával, amely az I. világháború kitörését megelőző időszaktól visszafelé számolva, 50 éves visszamenőleges hatállyal teremtett lehetőséget arra, hogy érvénytelenítsen egyes adásvételi szerződéseket – vagyis beleavatkozzon magánjogi szerződésekbe – és a kiválasztott nagybirtokot az állam „megváltás”-sal magának szerezze meg,4 hogy majd szétoszthassa „azok részére, akik a föld gondos és szorgalmas mívelésére képesek is és hajlandók is, de eddigi viszonyaik között önhibájukon kívül földhöz nem juthattak”.5 Az „érdemességi” lista első helyén a hadirokkantak, hadiözvegyek és felnőtt hadiárvák álltak, de kedvezményes elbánásban részesítették a háborúban kitüntetett katonákat is. A törvénycikk 3. §-a 9 pontban listázta azt is, hogy kik nem kaphatnak földet (pl. akik a forradalmi mozgalmakkal kapcsolatosan a törvényes állami és társadalmi rendre veszélyes magatartást tanúsítottak). Sok esetben az állami megváltás valóban „megváltás” volt az „államosított” földbirtok korábbi tulajdonosának, mert az alacsony aranykorona-értékű földdaraboktól így lehetett megszabadulni.

Más, később született törvényi lehetőségeket is figyelembe véve az 1920-as évek végéig a kormányzat az ország 16,15 millió kat. hold területéből a földreform céljaira összesen 1,12 millió holdat sajátított ki (6,9%). Több mint 400 ezer család jutott földhöz (egy parányi birtokhoz6), illetve 600 négyszögölnyi házhelyhez. A földhöz juttatás névre szóló kormányzati kegy volt: a kedvezményezettek korábbi és további „magaviseletétől” tették függővé.7 További 100 ezer hektárt középgazdaságok és vitézi birtokok létesítésére használtak fel. Ebben a korban egy 10–12 holdon gazdálkodó családfő közepes módú gazdának számított. A földosztás érdemleges kártalanítás mellett történt, de oly módon, hogy a kedvezményezettek a piaci árhoz képest 30–40%-kal magasabb megváltási árat voltak kénytelenek fizetni.8