A kormányzat a nem preferált ágazatok termelésének visszafogása érdekében gyakran alkalmazta az ipari numerus clausust, azaz a vállalatalapítások engedélyhez kötését. Ennek részleteit az 1922. évi XII. tc., az ún. ipartörvény határozta meg, nem téve lényegi, elvi különbséget nagy- és kisvállalkozás között. Egy korabeli jogi lexikon szavait idézve az iparengedély az egyes iparokban „korlátolható” volt. A kiadás feltétele a folyamodó személyi és esetleg vagyoni megbízhatósága. Ha a hatóság az iparengedélyt abból az okból tagadta meg, hogy új üzlet létesítésére a községben nem volt szükség, egy éven belül új engedélyt csak régi üzlet megszűnése esetében adhattak ki; ilyen esetben az előbb jelentkezőt előnyben kellett részesíteni.2 A törvényhozó általában a versenyt akarta korlátozni, azt, hogy „kézműves jellegű ipart, az annak űzéséhez szükséges szakképzettség nélkül, bárki önállóan gyakorolhasson”.3 Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a szakma szerinti iparengedélyek rendszere lényegében 1989-ig változatlan formában fennállt és működött!

Mindezekkel a korlátokkal együtt – vagy részben ezek ellenére is az 1924–1938 közötti időszakban a magyar gazdaság növekedési teljesítménye jobb volt, mint az I. világháborút megelőző, 1900–1913 közötti években: a nemzeti jövedelem éves átlagos növekedés 2,9% volt, szemben a háború előtti 2,6%-kal.4 Ugyanakkor az is fontos, ám a történelmi köztudatban kevéssé ismert tény, hogy a Horthy-korszak politikai stabilitása részben annak volt köszönhető, hogy a termelés 90%-a a fogyasztást szolgálta.5 Másfelől viszont az is igaz, hogy a háború során a Magyar Királyi Honvédség közel 1 millió főt mozgósított6 – ezek az emberek értelemszerűen hiányoztak a termelésből.

1938 tavaszán már reális lehetőség volt az új világháború kitörése, és bizonyosra vehető volt, hogy ha lesz háború, abból Magyarország nem fog kimaradni. Ne feledjük, 1938 márciusától a náci Németország – az Anschlusst követően – közvetlen szomszédja lett Magyarországnak. A Hitler és a Wehrmacht prágai bevonulása után létrejött szlovák bábállam pedig tulajdonképpen a németek kreálmánya volt. Március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök bejelentésével indult az ún. győri program, amely valójában öt évre szóló, 1 Mrd pengős fejlesztési terv volt.7 A programot 40%-ban kötvénykibocsátással, 60%-ban a zsidó nagytőkére kivetett különadókkal terveztek finanszírozni.8 Ezeket az 1920–21-es vagyonváltsághoz hasonlóan a 27 ezer legtöbb adót fizető természetes és jogi személytől szedték be a vagyonok progresszíven növekvő 5–20%-os dézsmájának formájában. Ez a rendelkezés azokat érintette, akiknek a vagyona meghaladta az 50 ezer pengőt (≈ 67 millió Ft 2023. évi árszinten).

 

Létezett egy – az utókor által teljesen feledésbe merült – állami vagyonkezelő intézmény is, az 1933 áprilisában alapított Közérdekeltségek Felügyelő Hatósága (KFH) nevű szervezet. Ez az intézmény a Pénzügyminisztérium alá tartozott, jogait is a minisztériumon keresztül gyakorolta. Ezen keresztül a kormányzat jogot szerzett arra, hogy minden olyan vállalatra kiterjessze a felügyeleti hatáskört, amelyben az államnak legalább 20%-os alaptőke-érdekeltsége volt és amelyért az állam valamilyen jogcímen anyagi kötelezettséget vállalt vagy az állammal szemben tartozása állt fenn, illetve állami szubvencióban részesült. Valamely rt. vagy szövetkezet akkor is felügyeleti hatáskörbe volt vonható, ha a fenti címen nem az állammal, hanem olyan vállalattal állt kapcsolatban, amellyel viszont az állam állt az említett gazdasági összeköttetésben.12 A KFH még 1947-ben is létezett, tételesen szerepelt az állami költségvetésben.

Így fordulhatott elő, hogy 1941 decemberében a kormány kincstári kezelésbe vette az 1933-ban koncessziós szerződésre és a Nemzetgyűlés által egyedileg is elfogadott koncessziós törvényre alapozottan létrehozott Magyar–Amerikai Olajipari Rt.-t (MAORT), továbbá az ugyancsak amerikai érdekeltségű Vacuum Oil Co. Rt.-t.13 A két cég amerikai állampolgárságú alkalmazottait felszólították az ország elhagyására. A jogi alapot erre az szolgáltatta, hogy Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Államosítás nem történt, de a háborús szükségletek miatt a kormány „használatba vette” a céget. A nyilvánvaló külpolitikai megfontolásokon túlmenően a Bárdossy-kormány a MAORT esetében a kitermelés növekedését szerette volna kierőltetni, mert a finomítók egy része nem tudta kapacitásait kihasználni, a kormány viszont hatósági intézkedésekkel, beruházások támogatása nélkül követelte a termelés növelését. A vállalat az 1933. XIX. törvényben foglalt jogaira14 hivatkozva visszautasította ezt. A német befolyás növekedésével párhuzamosan ismét támadások indultak a MAORT ellen. Szálasi Ferenc nemzetvezetőként 1944 októberében ásványolaj-kormánybiztost nevezett ki és előkészületeket tett egy szabotázsper megindítására a MAORT ellen. Erre azonban már nem jutott idő.15

A magyar gazdaság kapacitásainak kihasználásában fontos volt a német hadsereg számára végzett bérmunka, amelynek irányítására egy új szervezetet is létrehoztak (Deutsche Industrie Kommission in Ungarn – DIKO). Mire a háború kitört, a német piac részaránya 50% volt a magyar külkereskedelemben,16 de úgy, hogy állandósult az exporttöbblet. Alapesetben az exportszállításokért – a német fél helyett – a magyar költségvetés fizetett abban a reményben, hogy a háború után rendezik ezeket a kifizetetlen számlákat. 1943-ra ez a követelésállomány több mint 1 Mrd márkára emelkedett. A korábban is jelentős német tőketulajdon tovább nőtt. A Statisztikai Hivatal kimutatása szerint 1938 és 1942 között a német kézben lévő ipari és kereskedelmi vállalati részvények állománya közel 50%-kal, az iparral szoros kapcsolatban lévő bankokban több mint duplájára nőtt.17 Emögött az egyik ok az volt, hogy az 1938-as Anschluss után számos olyan magyarországi vállalat, amely osztrák tulajdonban volt, a német állam tulajdonába ment át. Így került német tulajdonba az Óbudai Hajógyár, amely ettől kezdve a Herman Göring Werke leányvállalataként működött tovább.

A korábbiakhoz képest új helyzet alakult ki a mezőgazdaságban is. A 30-as években a kormányzat fő problémája a felvásárlási árak garantálása volt, mert a világpiaci nyomás lefelé vitte az árakat. A háborús helyzetben viszont a szűkössé vált terménymennyiség elosztása lett a fő kérdés. 1940-től rendeleti úton próbálták korlátozni a kivitelt – ez volt az ún. zárolás –, majd 1942-től bevezették az ún. Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszert.18 A beszolgáltatást a szántóterület kataszteri tiszta jövedelme után vetették ki gabona vagy más termék formájában. Ezzel egy időben kötelező vetésterveket is előírtak a földbirtokosok számára. A cukorágazat a hadsereg cukorigényére hivatkozva 1937-től kartell-formában működött. A háború végén Magyarországnak már csak egyetlen külkereskedelmi partnere maradt, Németország.19

Magyarország kiürítése 1944 márciusában kezdődött.20 A művelet célja a különböző vagyontárgyak megmentése volt a Vörös Hadsereg elől. A külföldre vitt és soha vissza nem hozott magyar vagyontárgyak értéke Nagylaki (2009) – eltúlzottnak tűnő – becslése szerint 1947-es értéken számolva is több milliárd amerikai dollár volt. A háborút követő kormányok igyekeztek ebből minél többet visszaszerezni vagy kárpótlást kérni. A restitúciós ügyek egészen a 70-es évekig tartottak. A magyar és a német hatóságok által a háború utolsó hónapjaiban elrendelt kitelepítés üzemek sorát is érintette (pl. Egyesült Izzó).