Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Globalizáció, liberalizáció, dereguláció

Sok helyütt a kortársaknak úgy tűnt, hogy a privatizáció célja a költségvetés bevételeinek növelése. Ma már – 25 év távlatából – jól látszik, hogy nemzetközi szinten ennél sokkal többről volt és van szó: a privatizáció a globalizálódó világpiacok elvárásaihoz való alkalmazkodás egyik legfontosabb formája.

A határokat átlépő termelési, kereskedelmi, pénzügyi és információs kapcsolatok 80-es évek közepétől megfigyelhető, gyorsuló ütemű bővülése (1. ábra) kikényszeríti a termékek és szolgáltatások homogenizálódását, az árak és a bérek, a kamatok és a profitok, illetve az intézmények és a gazdasági szabályozók összehangolódását, a termék- és szolgáltatáspiacok deregulációját és liberalizációját (lásd 6.2.7.). Fontos hangsúlyozni, hogy a globalizáció sokkoló és ellenállhatatlan befolyása messze túlnyúlik a gazdaságon, alapjaiban érinti a jog és a kultúra területét is.1

A globalizáció gondolata tulajdonképpen már korábban megjelent a nyugati főáramot jelentő közgazdasági elméletben. A racionális várakozások elmélete abból indult ki, hogy a gazdaság szereplői – legyenek akár fogyasztók, akár vállalkozók vagy bankárok – nem követnek el szisztematikus hibákat, amiből pedig a hatékony piacok hipotézise következett. Vagyis az az állítás, hogy a tőkepiacok alapvetően, tendenciaszerűen mindig híven követik a fundamentumok alakulását, és minél kevesebb a korlátozás, annál inkább érvényesül az a tankönyvekben leírt helyzet, amelyben az egyensúlyi állapot egyben optimumot is jelent. A gyakorlathoz egy lépéssel közelebb álló gazdaságpolitikai elmélet 1989 óta ezt az új megközelítést, ezt az újfajta narratívát nevezte „washingtoni konszenzus”-nak. Ez utóbbi elképzeléseket a Washingtonban működő think tankek – az IMF, a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium – elsősorban a Latin Amerikában összegyűjtött tapasztalatok alapján fogalmazták meg, de lényegi elemeit tekintve ezek nagyon közel álltak a kelet-európai reformközgazdászok ugyanez idő tájt megfogalmazott koncepcióihoz.2

5: Mit jelent a globalizáció?

Az a lehetőség, hogy a világ egymástól távoli részein élő emberek találkozzanak és kereskedjenek egymással – nem új jelenség. A Római Birodalom kapcsolatokat tartott fenn Indiával, Kína és Európa is ősidők óta kereskedett egymással. A 20. század mennyiségi értelemben hozott változást: a szállított áruk mennyisége és értéke nőtt exponenciális ütemben.3

A globalizáció, mint szakkifejezés, a nemzetközi közgazdasági és politikai nyelvben az 1990-es évek közepén terjedt el, miután a ma bevett szóhasználatnak megfelelően hangsúlyos módon megjelent a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1994. évi jelentésében.4 Bár csak kivételképpen, de tény, hogy a közgazdasági szakirodalomban a „globalizáció” kifejezés már az 1980-as évek legelején is előfordult.5 A Nemzetközi Valutaalap megfogalmazása szerint a globalizáció mérőszámai közül az alábbiak tekinthetők a legfontosabbnak és a leginkább magyarázó erejűnek.

(i) A világ GDP-jének arányában kifejezve:

az áruk és szolgáltatások külkereskedelmi forgalma 1980-ban 42,1%, 2007-ben 62.1%;
a külföldi működőtőke-beruházások értéke (FDI) 1980-ban 6,5%, 2006-ban 31,8%;
a határon átnyúló pénzügyi követelések (zömében bankhitelek) aránya 1980-ban kb. 10%, 2006-ban 48% volt.

(ii) A külföldi partnerekkel folytatott telefonbeszélgetések 1 főre jutó időtartama 1991-ben 7,3 perc, 2006-ban 28,8 perc volt.

(iii) A külföldön dolgozó emberek száma 1965-ben 78 millió, 2005-ben 191 millió fő volt. A Föld népességének arányában az érték ez alatt az idő alatt 2,4%-ról 3,0%-ra emelkedett.6

Kevéssé ismert, hogy a világgazdasági kérdésekre specializálódott magyar közgazdászok között már az 1970-es években megtörtént a globalizáció mögött meghúzódó jelenségek felismerése, sőt a fogalom bevezetése is.7

A II. világháborút követően kialakított ún. Bretton Woods-i pénzügyi rendszer a rögzített valutaárfolyamokra és a tőkeáramlást szigorúan korlátozó nemzeti szabályokra épült. A 70-es évek elején az előbbi, a 80-as évek elején az utóbbi rendszer is megingott a gyakorlatban. Mindeközben az OECD8 és az Európai Unió – akkor még Európai Gazdasági Közösség (EGK) – fokozatosan liberalizálta a tőkeforgalmat. Mire Magyarország beadta jelentkezését ezekbe a szervezetekbe, addigra már ezek a liberalizált tőkepiaci szabályok beépültek az 1992-ben aláírt maastrichti egyezménybe.9 A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 1997-ben ugyanebben a liberalizációs szellemben írta át saját tőkepiaci szabályait.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_185/#m1259peam1_185 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_185/#m1259peam1_185)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_185/#m1259peam1_185)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1. ábra. A globalizációs folyamat időbeli alakulása az OECD-országokban, 1980–2008

Jelölés: ____ kereskedelmi integráció (import + export a GDP %-ában)

A mából visszatekintve nem nehéz észrevenni, hogy 1945–1989 között Nyugat-Európa mennyire védett volt a versenyhatásoktól. Az 1950-es és 60-as években egy német autóipari munkásnak a Volkswagennél nem igen volt oka, hogy féljen a Skodák és Zsigulik versenyétől, vagy a kínai autógyárak konkurenciájától. A szocializmus világméretű összeomlása azonban új helyzetet teremtett: a kelet-európai, az orosz és a kínai piac beintegrálódásával a verseny intenzitása sokszorosára nőtt. Másfelől viszont az oksági összefüggés fordított irányban is működött. Ha nem omlik össze a szovjet típusú szocialista tervgazdaság Kelet- és Közép Európában, és ez a fajta társadalmi berendezkedés fennmarad, mint a kapitalista rendszer létező, és legalább „félig hihető” alternatívája, akkor nem nyitotta volna meg piacait a transznacionális vállalatok10 előtt sem Kína, sem India, sem Brazília, vagyis a korábbi „harmadik világ” legerősebb államai. A szocializmus összeomlása nélkül a WTO sem jöhetett volna létre. És egyébként is: Oroszország, Kína és India ellenében nem lett volna értelme a GATT átalakításának sem.11

Fontos fejlemény volt, amikor 1995-ben, csaknem nyolcévnyi tárgyalás után létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), a GATT utódszervezete, melynek nyomán egyre szigorúbb szabályok korlátozták a nemzeti kormányokat a belpolitikai érdekek követésében. A nemzetközi árupiacok integrációja olyan „kötelező” érték lett, amely felülírta a rövid távú belföldi érdekeket és szempontokat. Egyebek között ekkor került be a nemzetközi kereskedelem szabályrendszerébe a mezőgazdaság, egy sor szolgáltatás, a szellemi jogok tulajdona stb. Az állami szubvenciók is a korábbinál szigorúbb elbírálás alá kerültek. A reagani Egyesült Államok és a thatcheri Nagy-Britannia volt ennek a folyamatnak a két fő zászlóvivője. És persze az is igaz, hogy 1980 és 2000 között az OECD országaiban a GDP arányosan számolva 8,5%-ról 5,0% alá csökkent az állami szektor részaránya.12 Ugyanakkor az is tény, hogy a kormányok megtalálták a módját annak, hogy a stratégiailag fontosnak mondott vállalatokban fennmaradjon az állami befolyásolás lehetősége. Ez leginkább az egyes ágazatok eltérő kezelési módjában volt tetten érhető. Így például a postavállalatok 1990 körül kivétel nélkül valamennyi OECD-államban 100%-ban állami tulajdonban voltak, a telekommunikációs szektorban pedig csak Japán (46%), Kanada (25%), az Egyesült Királyság (20%) és az Egyesült Államok (0%) volt kivétel. A vasúti közlekedés is tisztán állami volt, kivéve Kanadát (75%) és Olaszországot (66%).13

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_197/#m1259peam1_197 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_197/#m1259peam1_197)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_197/#m1259peam1_197)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2. ábra. Az állami vagyon relatív nagysága néhány fejlett országban 2012-ben

Forrás: The Economist, 2014. jan. 11.

Az is figyelembe veendő továbbá, hogy számos országban az állami vagyon jelentős része – sőt Japánban a nagyobb része – a helyi önkormányzatok kezében volt a kelet-európai rendszerváltás idején. Ez sok tekintetben még jóval később is igaz volt, mint a 2. ábra is mutatja.

Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy Nyugat-Európában a privatizáció lendülete 1999-ban megtört,14 s azt követően egészen 2003-ig csökkent az eladások volumene. Ezzel együtt is figyelemre méltó, hogy a kezdetektől számítva 2004 végéig a világban összesen mintegy 1250 Mrd USD-nyi privatizációs tranzakció történt, melynek 2/3-át a nyugat-európai országokban bonyolították. A német, angol, osztrák, francia és olasz privatizáció abból a szempontból is fontos, hogy ennek során kezdtek kiszabadulni az állami gyámkodás alól azok a nemzeti óriásvállalatok, amelyek időközben a posztszocialista országokban – így Magyarországon is – befektetőként jelentek meg (1. táblázat, 2. táblázat, 3. táblázat, 4. táblázat, 5. táblázat, 6. táblázat, 7. táblázat, 8. táblázat, 9. táblázat).

Másfelől viszont látni kell az aránybeli különbségeket is! A legtöbb nyugati OECD- országban a privatizáció és az ebből származó bevételek aránya a nemzetgazdaság éves össztermeléséhez viszonyítva szinte mindenütt marginális volt. De azért itt is akadtak kivételek (Portugália, Új-Zéland stb.).

13. táblázat. Az állami vállalatok eladásából származó privatizációs bevételek relatív nagysága, 1990–2000

	Az 1990–2000 közötti privatizációs bevételek a 2000. évi GDP %-ában
Portugália	20,2
Új-Zéland	13,9
Görögország	8,8
Olaszország	8,2
Írország	7,2
Finnország	6,6
Egyesült Királyság	4,9
Franciaország	4,2
Ausztria	3,9
Németország	1,1
OECD-átlag	0,2

Magyarország	21,2
Lengyelország	10,9
Szlovákia	8,8

Forrás: Schneider (2003: 27).

A 2000-es évek közepén egy újabb, bár kisebb privatizációs hullám indult be a világgazdaságban (2. ábra). Ennek fő mozgatóereje a részvényárak gyors emelkedése volt. Számos ország kormánya igyekezett kihasználni ezt a kedvező piaci helyzetet. A kormányok közül számosat a felhalmozódott államadósságok csökkentése is motivált.

1	Ezen hatások percepciójáról lásd a Kovács János Mátyás (2002) által szerkesztett tanulmánygyűjteményt.
2	Lásd erről részletesen Mihályi (2009a).
3	Érdekes és meglepő, hogy ezt a 18. század klasszikus közgazdászai előre sejtették. Egyik barátjával levelezve a skót David Hume (1711–1776) világosan bemutatta az alapösszefüggést: „Egy kínai naponta másfél pennyért dolgozik, és nagyon szorgalmas. Ha olyan közel lenne hozzánk, mint Franciaország vagy Spanyolország, minden dolog, amit használunk, kínai lenne, egészen addig, amíg a pénzmennyiség és az árak nem kerülnének egy szintre, vagyis olyan szintre, amely megfelel a népesség, az iparkodás és az áruk mennyiségének a két országban” – idézi Madarász (2012: 472).
4	Smyth (1994).
5	Különösen fontos és sokat idézett Theodore Levitt (1983) cikke, mely a nagy tekintélyű üzleti szaklapban, a Harvard Business Review-ban jelent meg.
6	http://www.imf.org/external/np/exr/ib/2008/053008.htm
7	Lásd Ádám (1970) vaskos monográfiáját, amely a maga idejében kötelező olvasmány volt a budapesti közgazdasági egyetemen (id. mű: 313–320).
8	Az OECD Code of Liberalisation of Capital Movement elnevezésű dokumentum 1961-ben született meg, alig pár évvel a szervezet 1958-as megalakulását követően.
9	Konkrétan a szerződés 63–66., 75. és 215. §-áról van szó.
10	Említésre méltó, hogy Ádám (1970) már hivatkozott könyve kifejezetten a transznacionális vállalatok működéséről szólt, bár ő nem ezt a kifejezést, hanem a „világkonszern” elnevezést használta.
11	Peking 1987-ben, Moszkva 1993-ban kezdte meg a tárgyalásokat a GATT-, illetve a WTO-tagságról, India a GATT alapító tagja volt. Kína 2001-ben nyerte el a WTO-tagságot, Oroszország csak 2012-ben.
12	The Economist, 2002. jún. 29., 12–73.
13	Clarke–Pitelis (1993: 16–17).
14	Ez elsősorban azzal függött össze, hogy a hosszú ideig tartó hegymenet után a tőzsdeindexek világszerte estek, és emiatt a kormányok célszerűbbnek látták a privatizációs tranzakciók halasztását.