Az antijudaizmus nevében – miként másutt is –, Magyarországon szinte valamennyi jelentős politikai és gazdasági fordulatot antiszemita pogromhullám kísért. Jöhetett forradalom vagy ellenforradalom, népi demokrácia vagy fehérterror, lehetett belső változás vagy világháború, az események gyakran azonos fordulatot vettek: az államhatalom és a közrend gyengülését kihasználva ezrek rontottak zsidó szomszédjaikra. Kevéssé ismert, hogy az 1848-as forradalom idején is voltak Pesten és Pozsonyban antiszemita zavargások, ami rablásba és erőszakba torkollott. Sopronban, Pécsett, Szombathelyen határozatban szólították fel a helyi zsidókat, hogy három napon belül költözzenek el a városból. A kollektív kiűzetést végül csupán a városi tanács józanságának és a kormány közbeavatkozásának köszönhetően sikerült elkerülni.3 A magyarországi zsidóság csak az 1860. február 18-án kiadott császári rendelet révén szerezte meg a korlátlan földbirtokszerzés jogát – vagyis még a kiegyezés előtt.

A kiegyezés utáni évtizedekben a zsidóság polgári és politikai jogai semmiben sem különböztek a keresztény többség jogaitól.4 Ez hatalmas változást jelentett a korábbi évszázadok jogrendjéhez képest.5 1918 előtt kb. 300 zsidó család kapott nemességet, egy sokkal szűkebb kör, 26 család pedig egyenesen bárói rangot. Ferenc József, mint uralkodó, több alkalommal is látványos tanújelét adta annak, hogy az izraelita vallású magyarokat, illetve a kikeresztelkedett zsidókat egyenjogú alattvalóként kezeli. De voltak ezzel ellentétes tendenciák is: például a Turáni Társaság (másik nevén: Magyar Ázsia Társaság)6 létrehozása 1910-ben „a magyar fajhigéniai mozgalom” irányítására. 1910-ben, megalakulásakor a Turáni Társaság tagja volt Chorin Ferenc, Károlyi Mihály és Tisza István is. A szervezet első elnöke és a társaság lapjának főszerkesztője Teleki Pál volt. A szervezet központi irodája az Országházban volt. Érdekes adalék, hogy 1922-ben a főváros támogatásaként a társaság megkapta a Corvin mozi jövedelmét, melynek 1,5%-át a szervezendő Turán Múzeum és Könyvtár részére tartalékolta.7

A Horthy által megalapított Magyar Nemzeti Hadsereg egységei 1919 nyarán a Dunántúlon és a Duna–Tisza közében, még a Tanácsköztársaság formális létezése idején kezdték meg a fegyveres „elszámoltatás”-t. Ezzel kezdetét vette a fehérterror több mint kétéves időszaka (1919. szeptember – 1921. december), amelynek – Komoróczy (2012) szerint – mintegy 3 ezer zsidó áldozata is volt.8 Ez valószínűleg erős túlzás. A dokumentált összes haláleset számát 626 főben határozza meg a modern történelemtudomány. Ennél a valós szám bizonyára nagyobb, de arról, hogy a megölt emberek közül hányan lehettek zsidó származásúak, nincs pontos adat.9 Különös ellentmondás: mindezzel egy időben a különféle zsidó vallási felekezetek, egyes nagyobb vidéki városok zsidó származású üzletemberei nyilvános politikai deklarációkkal és százezer koronás nagyságrendben pénzzel is támogatták Horthyt és a neki alárendelt fegyveres csoportokat.10

1920-tól növekvő számban születtek olyan alsóbb szintű jogfosztó intézkedések, amelyek leplezetlenül és közvetlenül a „zsidó kapitalizmus” ellen irányultak, és szándékoltan csak a zsidóság vagyonát érintették.11,12 Ez új fejlemény volt az antiszemitizmus világtörténelmében: korábban annak a lefőbb mozgató rugója a vallási fanatizmus volt.13 Ebben a tekintetben Magyarország sokkal „előbbre” járt, mint a többi kelet-európai ország.14

A kortársak számára is sejthető volt, a 21. század perspektívájából nézve pedig teljes mértékben evidens, hogy az antiszemitizmus magyarországi változata lényegét tekintve nemigen különbözött attól, ami másutt is megfigyelhető volt: a többség diszkriminatív reakciója a kapitalista gazdaság ellentmondásaira. A kisebbségben lévő zsidóságra azért haragudott a többség, mert gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodott a piac kínálta új jelenségekhez – akár a bankvilágban, akár a tudományban vagy a kommersz kultúrában.15

Mint az gyakorta megtörténik, az okok és az okozatok odavissza befolyásolták egymást. A Horthy-korszak kormányzó elitje azt mondta a zsidóság szellemi irányítóinak, vezetőinek, hogy „az elnyomó törvényeket a militáns antiszemitizmus elkerülése végett hozták”.16 Ez sokak szemében hihetőnek is tűnt, miközben az egymást követő, fajelméletre alapozott törvények meg is erősítették a többségi társadalom előítéleteit. De speciális törvények nélkül is mindenütt érvényesült a diszkrimináció, különösen a közigazgatásban – például az engedélyezési eljárások, a bírságok és büntetések kiszabása terén stb.17

Már az időszak elején, 1920–1922 között kormányrendeletekkel háromezer zsidó vendéglőstől vonták meg az italmérési engedélyt, sok tucatnyi embertől a moziüzemeltetés jogát,18 sok száztól pedig a mészárosengedélyt. Megkezdődött az árjásítás, illetve a cégek névleges árjásítása. Ez utóbbin a kortársak azt értették, hogy zsidónak minősített vállalkozók keresztény strómanok nevére íratták cégeiket, üzleteiket, hogy mentesüljenek az antiszemita előírások alól, és legalább részben megőrizhessék üzleteiket, műhelyeiket, vállalkozásaikat. A kor gúnyos szavajárása szerint ők voltak az „Aladárok”.19 Még a Horthy család tagjai is elfogadtak jól fizető állásokat nagybankokban és jelentősebb ipari cégekben.20

Bár közvetlenül nem érintette a gazdasági viszonyokat, általános emberi jogi és jogtechnikai értelemben egyaránt mindennél sokkal súlyosabb következményekkel járt az 1920. szeptember 26-án elfogadott, mindössze 4 (!) paragrafusból álló, címét tekintve technikai jellegűnek tűnő, ún. numerus clausus törvény,21 és annak végrehajtási rendelete, amely szerint az egyetemeknek 6%-ra kellett korlátozniuk a felvehető zsidó hallgatók számarányát. A kormány valójában egy jogi trükkel élt. Nem a törvény, hanem a hozzá kapcsolódó rendelet mondta ki, hogy „az izraelitákat külön nemzetiségnek” kell tekinteni, és nem bevett vallási felekezetnek, miként azt a 1867. évi XVII. tvc. és a későbbi törvények definiálták.22

Az etnikai alapú nacionalizmus és a faji alapon elgondolt rasszizmus – korabeli megfogalmazás szerint: a „magyar faji sajátosságok”-ra29 és az ún. törzsökös magyarság30 érdekeire való hivatkozás – nem csak a zsidóságot diszkriminálta.31 Németh László a „hígmagyar” és a „mélymagyar” megkülönböztetést alkalmazta, amit a kortársak is, az utókor is jó okkal értelmezett faji-származási alapú, elvi alapvetésnek. A politikai paletta teljes szélességében meglehetősen elterjedt vélekedés volt, hogy „a földet elfoglaló svábok” (Szabó Dezső) is a magyarság ellenségei. A Nemzeti Parasztpárt 1939. évi programja még tovább bővítette az ellenségi listát: egyenlő veszélynek tűntette fel a „sváb, zsidó és morva eredetű középosztály […] uralomra törő szándékait”,32 és a szociáldemokrata Peyer Károly is helyeslően beszélt a németség kitelepítéséről pártja kongresszusán 1942-ben. Maga Horthy 1939-ben egy Hitlerhez írott levelében szólt arról, milyen nyereség volna Németországnak, ha megkaphatná a „mi derék svábjaink”-at, 1945 májusában pedig – a háború befejezése után! – Horthy az angol királyhoz fordult ugyanilyen javaslattal.33 Ugyancsak állandó eleme volt a Horthy-korszak közgondolkodásának a cigányság lenézése és az akkor kb. 200 ezer fős roma népesség diszkriminációja és üldözése (2.2.4.). A II. világháború idején a munkaszolgálat intézménye (2.2.3.) nemcsak a zsidónak minősített férfiakat diszkriminálta, hanem a szintén megbízhatatlannak ítélt nemzetiségeket is, például a szerbeket34 és a románokat, sőt egyes kisegyházak tagjait is.

A Horthy-korszak legelső időszakában elfogadott faji alapú törvények sorát folytatták az 1936-os földreformtörvények, amelyek megint csak célzottan sújtották a zsidó földbirtokosokat. 1938 második felében az Imrédy-kormány – részben az elődje, Darányi Kálmán által még márciusban meghirdetett, ötéves győri program35 finanszírozása érdekében – különadókat vetett ki a gazdaság azon ágazataira,36 ahol nagyobb volt a zsidó tulajdonosok aránya. Ugyanilyen megfontolásból korlátozták a háztulajdonosok jogait, mert a budapesti bérházak tulajdonosai között sok volt a zsidó.37 Mint azt nevezetes kaposvári beszédében Imrédy megfogalmazta: a kormány „az adóterheket a gyengébb vállakról az erősebbekre kívánja áthárítani.” Másfelől visszatérő jelszava volt a Horthy-korszak antiszemita politikájának az „őrségváltás” koncepciója, amit először Imrédy 1937-ben fogalmazott meg. Ez úgy volt értendő, hogy a kormányzó elitek számára is nyilvánvaló szociális feszültségeket elsősorban a zsidóság kárára enyhítsék. „Azt akarom, hogy mindnyájan tudják és lássák, hogy itt a mélyreható belenyúlások egész soráról van szó!” – mondta Imrédy ennek kapcsán Kaposvárott, ahol igen nagy hangsúllyal mindezt „csodálatos forradalom”-nak nevezte.38

1938-tól 1942-ig összesen 21 zsidó tárgyú törvényt szavazott meg a képviselőház és a felsőház, és ezek végrehajtását több száz kormány- és miniszteriális rendelet kiadása biztosította. Zsidók százezreit tették tönkre a jogfosztó törvények és rendeletek. A sort az 1938-ban elfogadott ún. 1. zsidótörvény nyitotta meg, amely már címével is utalt arra, hogy célja a gazdasági viszonyokba való „belenyúlás”. A törvény úgy rendelkezett, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20%-át foglalhatják el zsidók, és ezt a célt szakmai kamarák létrehozásával (orvosi kamara, sajtókamara stb.) kívánta elérni.39 Kötelezővé tették a kamarai tagságot, viszont a kamarákban is 20%-ban maximalizálták a zsidók arányát. Ugyancsak bevezették a 20%-os szabályt a 10 főnél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és iparvállalatoknál. A korabeli köznapi elnevezés, hogy ti. az első zsidóellenes törvényről van szó, valójában igencsak pontatlan számozást jelentett, hiszen, mint láttuk, a 20-as évek elejétől kezdve számtalan zsidóellenes jogszabály született – legelsősorban is a numerus clausus törvény, és – mint példálózó jelleggel bemutattuk – az 1938 előtt született zsidóellenes jogszabályok között is sok volt, amely a tulajdonviszonyokat közvetlenül érintette.40 Az első zsidótörvény ellen 59 keresztény értelmiségi (Bartók Béla, Kmetty János, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán, Zilahy Lajos stb.) és két arisztokrata tiltakozott (gróf Apponyi György és gróf Széchenyi György), de ennek érdemi hatása nem volt. Deklarációjuk teljes terjedelmében csak egyetlen újságban, a Pesti Naplóban jelent meg.41 Szembefordult az 1938–1941 közötti zsidótörvényekkel Bethlen István is, aki még mindig tekintélyes politikus volt, de tényleges hatalommal nem rendelkezett.42

A 2. zsidótörvény elfogadásának dátuma 1939. Ennek 16. §-a szerint a zsidónak minősített személy mezőgazdasági ingatlanát korlátozás nélkül ki lehetett sajátítani.43 A 22. § pedig azt mondta ki, hogy „a zsidók kivándorlásának előmozdítására44 és a zsidók vagyonának ezzel kapcsolatban kivitelére egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartozó intézkedéseket” a kormány rendeletben tehessen meg. Ez a törvény az iparban és a kereskedelemben is korlátozásokat vezetett be: a zsidó alkalmazottak számarányát 6%-ra – egyes szakmákban 0%-ra – kellett csökkenteni. Ez a törvény módosította az iparengedélyek kiadásának szabályait is. Amíg valamely községben a zsidóknak kiadott iparengedélyek együttes száma a községben fennálló összes iparengedély számának 6%-a alá nem csökkent, a zsidók számára nem lehetett új iparengedélyt kiállítani.45

Mint ahogyan ez Magyarországon többször is megtörtént, sem az 1., sem a 2. zsidótörvényt nem hajtották következetesen végre, és ami történt, az sem érintette egyenletesen a magyarországi zsidókat. Leginkább a kisvállalkozói, középosztályi érdekek sérültek. Ekkortájt 80 ezer bolt volt zsidók tulajdonában, és sok tízezernyi alkalmazott vesztette volna el állását mind az állami, mind a magánszektorban, ha a két törvényt következetesen érvényesítették volna.46 Erre egyrészt azért nem került sor, mert túlzottan nagy lett volna a gazdasági ára, másrészt azért, mert a Horthy-vezetés a nyugati nagyhatalmak felé többször is igyekezett önmagáról a valóságnál jobb képet elhitetni.47

De születtek további diszkriminációs intézkedések is.48 1941-ben 16 ezer zsidó tartalékos tisztet megfosztottak rangjától és az ezzel járó privilégiumoktól. Egy 1942-es törvény arról döntött, hogy a zsidónak minősülő I. világháborús hadikölcsön-tulajdonosok estében a törlesztés maximum 5000 pengő lehet,49 míg az ugyanabból az évből származó másik előírás a zsidó tulajdonban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanok kártalanítással történő kisajátítását mondta ki. Ez utóbbi volt az ún. 4. zsidótörvény,50 ami közvetlenül kb. 250 ezer földtulajdonost érintett.51 Ezt a 20 szakaszból álló, 1942. augusztus 5-én elfogadott törvényt egy 80 szakaszból, illetve egy 11 szakaszból álló kormányrendelet egészítette ki, de mindkettő egy év késéssel (!), csak 1943. június 22-én, illetve 1943. augusztus 7-én jelent meg.52 E törvény alapján mintegy 525 ezer katasztrális holdnyi tulajdontól vagy bérlettől fosztották meg a zsidókat.53 A kártalanítást 30 éves lejáratú, zároltan kezelt kamatozó kötvények formájában határozták meg.54 Az ingatlant azonban ennek megállapítása előtt is igénybe vehették azzal a megjegyzéssel, hogy a „térítés összegét és a fizetés módját később állapítják meg”. Ezenfelül tág teret adtak az eljáró hatóságok számára a térítési összeg további csökkentésére. Ilyen helyzet volt például az, ha az eljárás során úgy találták, hogy az ingatlant a tulajdonos „az eladó szorult helyzetének kihasználásával” vagy rendkívüli gazdasági helyzetben (háború, válság idején) elért „indokolatlanul nagy nyereség felhasználásával” szerezte. A 4. zsidótörvény a Parlament egyik házában sem ütközött ellenállásba. A vita során még a szociáldemokraták és a kisgazdák is inkább a törvénynek – a nagybirtokrendszer megbontásából eredő – szociálpolitikai előnyeit, mintsem diszkriminatív jellegét hangsúlyozták. A gyakorlatban ezt a törvényt sem hajtották szigorúan végre. A zsidónak számító magánszemélyek tulajdonában megmaradt földbirtokok összterületét az 1940-es években 1,2-1,5 millió holdra becsülték.55

Az elvett földterületből 130 ezer hold a Vitézi Székhez, 96 ezer hold az Országos Földhitel Intézethez került. Az 5 hold alatti birtokokat a vármegyei és városi, úgynevezett közjóléti szövetkezetek kapták meg. A szegényparasztoknak az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) hálózatában juttatott földterület, összesen kb. 25 ezer hold, 80%-a ily módon elvett zsidó birtokokból származott.56 A kisajátított zsidó vagyonért beígért kártalanítás végül egyáltalán nem valósult meg – sem a háború végéig még hátralévő három évben, sem 1945 után.

1942-ben született meg az a kormányrendelet, amelyik arra épült, hogy a 2. zsidótörvény korlátozta a zsidó származású kereskedők, iparosok által birtokolt működési engedélyek számát. Az 590/1942. M. E. számú rendelet alapján a hatóságok lehetőséget kaptak arra, hogy a korábbi üzlet- vagy üzemhelyiség bérleti szerződéseit felmondják. Később az egyházak is elkezdték a bérleti szerződések felmondását.

Miklós Andor 1917 nyarától kezdve az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-t is tulajdonolta. Az Atheneum kiadót szoros kapcsolat fűzte a Nyugat íróihoz. Életműszerződés kötötte a kiadóhoz Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Karinthy Frigyest. Számos Krúdy-regényt is ők adtak ki. Náluk jelent meg Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Füst Milán és Csáth Géza. Különösen sikeres vállalkozásuk volt Ady Endre hagyatékának gondozása és összes művének megjelentetése: a két világháború között Ady annyira divatba jött, hogy egyes köteteit akkor egyedülállóan 15–20 000-es példányszámban adták el.

1933. december 3-án és az azt követő napon szinte minden napilap a címoldalán adta hírül, hogy hatalmas vagyont hátrahagyva, 53 éves korában szívrohamban elhunyt Miklós Andor, a nagy hatalmú „sajtócézár”. A gyászszertartást a Mátyás-templomban tartották, részvétét nyilvánította, többek között, Gömbös Gyula miniszterelnök, József főherceg, Bethlen István, Imrédy Béla, valamint más főurak, iparbárók, bankárok, a magyar szellemi élet úgyszólván minden rangos személyisége, Móricztól Babitson keresztül Herczeg Ferencig.

Gömbös halálát követően, de különösen 1938 elejétől egyre gyakoribbá váltak a liberális és baloldali sajtó elleni támadások. Amikor a képviselőház 1938. április 8-i ülésén Darányi Kálmán miniszterelnök beterjesztette „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló törvényjavaslat”-ot, már senkinek nem lehettek illúziói. A „keresztény és nemzeti Magyarország” jelszava jegyében 1200 lap közül csak 770-nek adtak további megjelenésre engedélyt, 430 lapot megszüntettek. 1939-ben megalakult az Országos Magyar Sajtókamara,60 amely már a 2. zsidótörvény szellemében kezdett működni: a korábbi 20% helyett csak 12%-ban engedélyezte a zsidó származásúak munkavállalását. Aki viszont nem volt tagja a kamarának, az Magyarországon nem lehetett újságíró. A 2. zsidótörvény arról is rendelkezett, hogy időszaki lapoknál zsidó nem lehetett felelős szerkesztő, kiadó és főszerkesztő, vagyis nem állhatott a lap szellemi irányító posztján.

A Miklós Andor halálát követő négy-öt évben a kormányzat több kísérletet tett, hogy rátegye a kezét Az Est Lapokra, de végül ezek a tervek nem valósultak meg. Gömbös halálát követően viszont – 1938 elején – a Miniszterelnökség sajtóosztálya támadásba lendült. Az Est-lapok egyikét-másikát, rövidebb, átmeneti időre betiltották, majd öt évre visszamenőleges adóügyi vizsgálatot kezdeményeztek Az Est-lapokat kiadó társaság ellen. Ennek jogerős lezárását meg sem várva, a kormányzat – ekkor már Teleki Pál volt a miniszterelnök – egyszerűen elkobozta a cég lapkiadáshoz szükséges vagyontárgyait. A Pénzügyminisztérium kezdeményezésére akció indult az Athenaeum kisajátítására is. Itt a „megoldás”-t az kínálta, hogy Miklós Andor 1929-ben felvett 526 000 dollár külföldi kölcsönt, amelyre a kincstár állami garanciát vállalt. Ebből a pénzből az Athenaeum is részesült, ami jogalapot adott arra, hogy az akkori állami vagyonkezelő, az 1933-ban létrehozott Közérdekeltségek Felügyelő Hatósága (KFH) (1.1.9.5.) útján állami felügyelet alá helyezték.

Végül a lapkonszern új tulajdonosa – az alapító Miklós Andor özvegye, Gombaszögi Frida színművésznő – 1939 októberében arra kényszerült, hogy az állami felügyelet alá helyezett Athenaeum Rt.-nek adja át az Est Lapkiadó Rt. többségi részvénycsomagját egy kis papír- és írószergyár részvényei, valamint – vételár-kiegészítés címén – havi 3000 aranypengőben meghatározott (≈ 2023. évi áron 3,6 millió Ft) életfogytiglani járadék fejében. Az özvegy átadta az államnak a birtokában levő Athenaeum-részvényeket is. Cserébe a kincstár elengedte Miklós Andorné esetleges összes tartozását is, és mentesítette az „adóeltitkolás” következményei alól, továbbá a külföldi kölcsönből abban az időben még fennálló 460 000 dollár felét, tehát 230 000 dollár kifizetését is magára vállalta.

Bár a kivásárlás nagyon sokba került, a kormány elérte célját. A Pesti Napló és Az Est megszűnt, az utóbbi helyett Pest címmel egy kormánypárti lap indult el. Ugyancsak kormánylappá változott a Magyarország című lap is. Az Athenaeum állami cégként működött tovább. Ehhez képest meglepő tény, hogy 1944 őszén az illegális cionista mozgalom megrendelésére a nyomda több tízezer ún. svájci védlevelet nyomtatott, ami azután sokak életét segített megmenteni.61

Miklós Andor özvegye, a színpadra is visszatérő Gombaszögi Frida 1945 után kártérítési pert indított az Athenaeum ellen. Az első perctől kezdve bonyolította az ügyet, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) pártjai már korábban megegyeztek abban, hogy a vállalat részvényeinek 40%-át a Szakszervezeti Tanácsnak, 20-20%-át a Független Kisgazdapártnak, az MKP-nak, illetve az SZDP-nek adják. Minden pártnak kellett a nyomda és a kiadó is, és úgy gondolták, hogy az 1939-ben államosított cég „elhagyott vagyon”-nak minősíthető. Az ügy hosszan húzódott, ám az 1948 márciusában bekövetkezett államosítás után a per – úgymond – okafogyottá vált. Egy év múltával az Athenaeum mint kiadó megszűnt, csak nyomdaként működött tovább. A nevét Athenaeum Nyomda Nemzeti Vállalatra változtatták. Az államosítás során 49 kisebb nyomdát olvasztottak bele, majd nagyüzemi termelést indítottak meg a segítségével. Többek között tankönyveket nyomtattak itt nagyon nagy példányszámban, és itt készítettek mintegy 60 folyóiratot is, például a Nők Lapját és az Élet és Tudományt. A kiadói feladatokat a Szépirodalmi Könyvkiadó vette át, amely 1993-ban kft.-vé alakult, majd 1998-ban megszűnt. A nyomda 1997-ben privatizáció útján került az Erdős Ákos által tulajdonolt, Láng Holding nevet viselő cégcsoporthoz. 1998-ban az Athenaeum Nyomda részvényeit a Láng Csoporttól a Szikra Lapnyomda Rt. vette át, amely végül a nyomda 99,7%-os tulajdonosává vált.

Miklós Andor özvegyétől az államosítások során elvették a tahitótfalui nyaralójukat és 1951-ben egy nagyobb házat a budai Várban, a Dísz tér 6. alatt.

Március 20-án, az első munkanapon, hétfőn a bankszámlával és széfekkel rendelkező zsidók között bankpánik tört ki – mindenki azonnal hozzá akart jutni az értékeihez. Másnap, azaz kedden a németek utasították a magyar hatóságokat, hogy azonnal korlátozzák a pénzkivételt naponta és személyenként 1000 pengőre (≈ 1923. évi áron 137 ezer Ft) és pecsételjék le az összes banki széfet.65 Ez meg is történt.66 Pár héttel később, április 16-án a Pénzügyminisztérium rendeleti úton intézkedett a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában. Ez egyúttal a zsidó vagyonok de facto államosítását és azonnali újraosztását is jelentette. A végrehajtással a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztos Hivatala volt megbízva, amelynek vezetője Túrvölgyi Albert lett. Nem sokkal később egy Műkincs-kormánybiztosság is létrejött (teljes nevén Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére Szolgáló Hivatal), amelynek vezetője Csánky Dénes volt.

1944-ben 6632 település volt Magyarországon, ezek 72%-ában éltek zsidók. Két héttel később, április 5-étől kezdve, a 6 évnél idősebbek esetében bevezették a sárga csillag kötelező viselését. A német megszállást követő 28. napon kezdődött a magyar zsidóság gettósítása,67 majd két hónappal később a csillagos házakba való kényszeráttelepítése (2.1.1.). A fővárosban 200 ezer zsidó élt.68

A Gestapo és az SS komplett listákkal érkezett: a módosabb budapesti zsidó családokat lefogták és deportálták, ingatlanaikat és ingóságaikat kisajátították. Ekkor tehát az önkény elérte a zsidó nagytőke azon reprezentánsait is, akik az azt megelőző, bő két évtizedben kompromisszumok sorozatán keresztül személyüket és vagyonukat mégiscsak meg tudták védeni. Például úgy, hogy cégeiket – névlegesen – keresztény/nemesi származású személyek nevére íratták.74 Az is tény, hogy a magyar történetírás számozása szerinti második, harmadik és zsidótörvényt egészen 1944 tavaszáig valójában nem hajtották végre teljes mértékben.

Mint már említettük, március 19-e után a fővárosba érkező német egységek azonnal megkezdték a „zsidó tulajdonú” műtárgyak és egyéb értékek rekvirálását. A Múzeum körúton – például – 22 boltot nyittattak fel a németek, és mintegy 60 ezer kötetet vittek fel a Naphegy utca 31. szám alatti házban kialakított raktárukba. Budapest legismertebb antikváriumából, Stemmer Ödön Fürdő (ma: Október 6.) utcai, bezárt üzletéből júniusban magyar és német „látogatók” több teherautónyi könyvvel távoztak fizetés nélkül.75 A Sztójay-kormány nevében Kolozsváry-Borcsa Mihály államtitkár, a sajtóügyek kormánybiztosa ez idő tájt rendelte el a zsidó származásúnak minősített 120 magyar és 11 külföldi szerző műveinek kötelező begyűjtését és bezúzását.76 A rendelkezés elsősorban a könyvtárakat érintette – beleértve a magánegyesületek és egyházak könyvtárait is. A pontos nyilvántartás szerint 22 vagon könyvet szedtek össze, közel 500 ezer példányt.77 Az ötlet kiagyalója, Kolozsváry-Borcsa ennek az akciónak még nemzetgazdasági jelentőséget is tulajdonított. 1944. június 15-én, az akkori könyvnapon, az államtitkár, aki egyébként a Magyar Sajtókamara elnöke is volt, 120 magyar és a külföldi kibővített, 130 nevet tartalmazó listája alapján a könyvek bezúzását saját kezűleg indította el.78

Magyarország négy leggazdagabb, egymással is rokonságban álló zsidó származású családja – a Weiss, a Kornfeld,79 a Chorin80 és a Mauthner család81, valamint e családok legközvetlenebb ismerősei és munkatársai,82 összesen valamivel több mint 40 ember – csak úgy tudtak elmenekülni az országból, hogy 1944 májusában teljes vagyonukat 25 évre, visszavonhatatlanul „bizalmi kezelésre”83 átadták az SS-nek, a németországi náci állampárt katonai és védelmi szervezetének – végső soron a náci Németország második emberének, Heinrich Himmlernek.84

A szerződéskomplexum négy szerződésből, egy pótszerződésből és egy meghatalmazásból állt.90 Az I. szerződés alapján a Weiss Manfréd család egy árja tagjától a Kurt Becher ezredes által vezetett SS-csoport egy kis vállalatot vásárolt, melynek neve Házértékesítő és Kezelő Rt. volt. A II. szerződés és a pótszerződés szerint a szerződést aláíró családtagok 25 évre „bizalmi kezelésbe” adták a szerződésben felsorolt összes részvényüket ennek a holdingként funkcionáló cégnek. A III. szerződésben a németek kötelezettséget vállaltak arra, hogy a 25 év letelte után visszaadják az egész vagyont a családnak, ha nem élnek a szerződésben biztosított elővételi jogukkal. A szerződés a vállalatok bruttó forgalma után évi 5% részesedést biztosított a németeknek a vagyonkezelési tevékenységért. E kikötés rejtette a németek tulajdonképpeni célját: az 5% tudniillik olyan magas részesedést jelentett, amit a vállalatok semmiképpen sem tudtak volna elviselni, így a konszern 25 év alatt szép lassan eladósodott volna a német „vagyonkezelőkkel” szemben. Ez a kikötés tehát burkoltan magában foglalta a vállalatóriás német kézre kerülését. A szerződés IV. része – melyet Kurt Becher sohasem adott ki a kezéből, és amely a mai napig sem került elő – tartalmazta a német ellenszolgáltatásokat: lehetővé tette a tulajdonos magyar zsidó családtagok szabad eltávozását, továbbá 600 ezer dollárt és 250 ezer birodalmi márkát kaptak készpénzben.91 A háború végét a családtagok nagy részre Portugáliában, internáltként élte meg.92 Becher Heinrich Himmler SS-vezető nevében és utasítása szerint járt el, maga Himmler a náci birodalom második embere volt Hitler után. A zsidó családok nevében Chorin Ferenc tárgyalt.

A szerződések május 17-i aláírásával még nem zárult le a tranzakció, mert szükség volt a magyar hatóságok jóváhagyására is. Erről még hónapokig folytak a tárgyalások, és egészen abszurd jogi megoldásokat is bevetettek (pl. azt, hogy több Budapesten tárgyaló SS-vezető budapesti állandó lakcímekre jelentkezett be, hogy így kerüljék meg az MNB 1935 óta érvényben lévő, külföldiekre vonatkozó tulajdonszerzési korlátait).93 A tervek szerint a Weiss Manfréd-konszern felvette volna a Herman Göring Művek nevet, mert Hermann Göring, mint a Luftwaffe parancsnoka Himmlertől függetlenül is szemet vetett a magyar repülőgépgyártó-kapacitásra, de nincs nyoma annak, hogy a névváltoztatás jogi értelemben tényleg megtörtént volna.

Kurt Becher még egy fontos „üzleti” tranzakciót bonyolított le: ő tárgyalt Kasztner Rezsővel arról, hogy fejenként 1000 USA-dollárért pár száz további magyar zsidó család elhagyhassa az országot. Többen az utazók közül nem tudtak előállítani ekkora összeget, ezért Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, melyet azok fizettek ki, akiknek anyagi helyzetük ezt megengedte, s így biztosította a szegényebbek számára a bejutást. Ezen felül Kurt Becher fenntartott 50 helyet azon családok tagjai számára, amelyek – pártfogásának fenntartásáért – neki közvetlenül fizettek 25 000 dollárt személyenként. Később Becher megemelte a helyek alapárát 1000-ről 2000 dollárra. A váltságdíj teljes összege a zsidó közösség becslése szerint megközelítette a 8,6 millió svájci frankot, miközben Becher saját számítása csak 3 millió volt. A szükséges pénzt 150 család adta össze. Az 1000 dolláros kvóta többszöröséért a Mentőbizottság először őket és családjukat vette fel a listára. Az ún. „Kasztner-vonat” – 1684 menekülttel – 1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A vallási és világi zsidó élet egyes prominensei (írók, művészek, rabbik, cionista vezetők), ezek családtagjai (köztük Brand és Kasztner néhány hozzátartozója) és a különböző zsidó csoportok listáin (neológ, ortodox, cionista stb.) bejutott utasok mellett voltak itt lengyel és szlovák menekültek és árva gyerekek is. A vonat először a bergen-belseni láger elkülönített részébe vitte az utasokat. Itt megkülönböztetett bánásmódban részesültek ugyan, de továbbra is veszélyben voltak. A további náci–zsidó tárgyalások alakulásának függvényében a „Kasztner-zsidók” első része 1944 augusztusában, a többiek pedig decemberben jutottak át a semleges Svájc biztonságába.

Egészen a közelmúltig kevés részletet tudott a magyar közvélemény mindazokról az eszement, embertelen öldöklésekről, kegyetlen kínzásokról és rablásokról, amelyeket a nyilasok vittek véghez a fővárosban 1944 októberétől Budapest felszabadulásáig – arra sem ügyelve, hogy a törvényesség látszatát fenntartsák. Az áldozatok többnyire zsidó származású polgári személyek voltak – férfiak és nők, gyermekkorú fiúk és lányok –, de kisebb arányban, sokszor merő véletlenségből a nyilasok áldozata lett számtalan fiatalabb és idősebb keresztény, illetve olyan fiatal, aki katonaszökevény volt vagy annak tűnt. Bár közvetlenül a háború után részben megtörtént a felelősségre vonás94 és még a Kádár-korszakban is voltak ún. nyilasperek95, a közvélemény többsége minderről megfeledkezett.96

Az elkobzott, elvett és elrabolt zsidó vagyon nagyságáról több, eltérő becslés is született. Botos (2011) összegző monográfiája szerint, melynek alapján az 1.1.18. táblázat készült, az 1944. évi nemzeti vagyon legkevesebb 10%-át érintették a törvények, illetve a nyers fizikai erőszak útján történt kisajátítások.98 Ezen belül a IV. zsidótörvény által elrendelt termőföld- és földbirtok-államosítás 851 ezer holdat érintett.99 Az is megtörtént – Nyíregyházán, 1944 szeptemberében –, hogy a helyi királyi pénzügyi igazgatóság „zsidóvagyon vásárlási jegy” elnevezéssel egyfajta kárpótlási rendszert alakított ki. A hat kategóriába sorolt rászorultak (pl. hadirokkantak, hadi özvegyek) ezekkel a jegyekkel különféle fogyasztási cikkeket vásárolhattak meg.100

Ungváry Krisztián egyik írásában 437 ezerre tette azok számát, akiktől – csak a Sztójay-kormány idején – vagyont vett el a magyar állam.101 A másik oldalról nézve, Ungváry (2012) másik írása szerint, „milliók voltak azok, akik anyagi hasznot húztak a deportálásból: kedvezményes áron vagy ingyen részesültek a Magyarországon maradt bútorokból, ruházatból, konyhai berendezésekből, megvásároltak vagy kibéreltek lakásokat és termőföldeket.”102

Az alapképlet szinte mindenütt ugyanaz volt. Egyfelől a kommunista párt aktivistái a hatalmi harc élezése érdekében „felkeltették a tömegekben a kereskedők, a kapitalisták elleni szociális indulatokat, de ezzel utat nyitottak a zsidóellenesség előtt is, és többé már nem tudták kezükben tartani az eseményeket”.105 Másfelől ugyanezek az aktivisták igyekeztek csitítani a megmaradt zsidó polgárság képviselőit. Mint Aczél György szóbeli visszaemlékezéséből ismert, az akkor 28 éves pártvezető a párt Zemplén megyei titkáraként összehívta a környékbeli zsidókat és a következő instrukciót adta nekik: „Ha nem akarják örökké az antiszemitizmust, hagyják abba a falvak felforgatását, hogy hol van a hokedlijük.”106

Az újonnan megalakult Izrael Állam vonzotta a magyar kivándorlókat.107 Izrael kész lett volna akár 50 ezer embert is befogadni, de ebbe a magyar fél nem egyezett bele. 1948 márciusában a Magyarországi Cionista Szövetséget is betiltották. Az 1949 októberében kötött, titkos kormányközi megállapodás alapján108 3040-en legálisan „alijáztak”, azaz minden vagyonukat hátrahagyva kivándoroltak Izraelbe, miközben formálisan 70 ezren adtak be izraeli vízumkérelmet. Magyar részről a kivándorlás technikai részéért a Belügyminisztérium és az IBUSZ utazási iroda volt felelős. Ez a keretszám később sem változott, de az fontos fejlemény volt, hogy 1949-ben – nyilván a magyar kormány félhivatalos engedélyével – 8-10 ezer fő illegálisan Csehszlovákia felé menekülhetett. Az alijázók utolsó kontingense 1953 novemberében hagyta el Magyarországot.

1956 októberében legalább két tucat vidéki településen – leginkább falvakban, de Miskolcon és Nyíregyházán is – ismét voltak antiszemita zavargások. Az esetek többségében a zsidóellenes támadásoknak semmilyen súlyos következménye nem lett; Komoróczy nagymonográfiája is csak egyetlen halálesetről tesz említést. Részben a „népi antiszemitizmus” és a pogromok hatásaként, de nyilván más okok miatt is, nagyon sok, magát részben vagy teljes mértékben zsidónak valló magyar állampolgár választotta 1956 őszén a kivándorlást. Számuk valahol 15-20 ezer fő körül lehetett.109 1956 végén – amikor a határok már zárva voltak – a Kádár-kormány jóváhagyásával, 200-300 fős konvojokban zsidók ezrei hagyták el az országot Jugoszlávián keresztül úgy, hogy személyenként 60 kilónyi csomagot vihettek magukkal.110