Ami 1945-öt, a II. világháborút és az ország német megszállását követően történt, az részleteiben is jól ismert mindenki számára, aki legalább az érettségi szintjén vizsgázott történelemből: véget ért a nagybirtokos arisztokrácia, a dzsentri,2 a nagypolgárság,3 a hadsereg és a csendőrség vezetői, valamint az ún. történelmi egyházak uralma.

 

Ehhez képest minden más szempont, így a jogállamiság és a magántulajdon tisztelete is csak másod- vagy harmadrendű szempontnak tűnt. A második elvesztett világháború és a Horthy-rendszer összeomlása utáni politikai vákuumba benyomuló új politikai erők – a jobboldalon lényegében versenytárs nélkül maradt kisgazdapárt, a népi és az urbánus baloldal pártjai – ezekben az alapkérdésekben egyetértettek, összefogtak,4 és örömmel konstatálták, hogy álláspontjuk széles körben valóban népszerű volt. Ekkortájt kevesen firtatták, hogy mi okozhatta ezt a népszerűséget. Kézenfekvő volt az a gondolat, hogy amit hosszú távú gazdasági programként ennyi párt javasol, az a biztos siker tudományos receptje.

 

A közbirtokosság tradíciója. A magyar falu még a 20. század elején is sok vidéken őrizte a földközösség tradícióit, különösen a rétek, erdők közös birtoklását, évenkénti kiosztását, a legelők osztatlan használatát és a nyájak közös pasztorálását. Ez helyenként fennmaradt egészen az 1950–60-as évekig.8 Sok településen és faluhatáron a nemesi közbirtokosság (compossessoratus) egy-egy jobbágyparaszt-közösséggel osztozott. A földközösségnek részese volt a földesúr, a jobbágyok között élő köznemes és a kurialista, a kisnemesek alsó kategóriájához tartozó, egyetlen telkén paraszt módra élő és gazdálkodó nemes is.9 Ilyen esetben mindkét gazdaközösség külön gazdálkodott, maga intézte a legeltetés, a favágás megszervezését, és külön-külön fogadott erdő- és mezőőröket, pásztorokat s egyéb községi alkalmazottakat. A történészek nem ismerik az intézmény kialakulásának kezdeteit, de az biztos, hogy a 18. század elején már virágjában volt, és összességében jelentős tulajdoni forma volt a későbbi századokban is. A közbirtokossági birtokok területe 1894-ben 3,2 millió katasztrális holdat tett ki, ami az összes birtokok 6,6%-ának felelt meg.10 És az is biztos, hogy ez a társadalmi együttműködési-tulajdoni forma a magyar falu kutatóinak, átalakítóinak – így például Erdei Ferenc gondolkodásában – sok szempontból vonzó, kívánatos modellnek tűnt.11

 

Az elhallgattatott szélsőjobb. Kevésbé köztudott, hogy 1945 előtt a széles választói tömegeket megszólítani tudó magyar nyilas és fasiszta pártok valóban „nemzetiszocialista” mozgalmak voltak, ahol mind a két jelző fontos üzenetértékkel bírt.12 Érdemes felidézni, hogy 1922 és 1945 között – kényszerű névváltoztatás okán vagy ténylegesen rivalizáló módon – 29 szélsőjobboldali párt működött rövidebb-hosszabb ideig Magyarországon!13 A baloldalnál sokkal szélesebb választói tömegeket megszólítani tudó nemzeti szocialista, nyilas, hungarista és fasiszta pártok gazdasági kérdésekben a baloldalhoz hasonlóan gondolkodtak. Ez részben annak volt egyenes következménye, hogy ezekben a pártokban – éppen úgy, mint több más európai országban – szerepet kaptak olyan ideológiagyártó értelmiségiek is, akik az 1920-as és 30-as években még szélsőbaloldali mozgalmakban és pártokban politizáltak és onnan kerültek át egy hirtelen irányváltással a szélsőjobboldalra.14 Így kerülhetett a magyarországi szélsőjobb programjaiba is az „irányított gazdálkodás”, a „hitelélet irányítása”, a „földreform”, a „termelő szövetkezetek”, a „hadiipar és a nagy energiaforrások államosításának” követelése.15 Másfelől a magyar nemzeti szupremácia koncepciójára épített, a feudális viszonyok dominanciájának felszámolását és a hatalmi struktúra korporatív jellegű átalakítását célzó program Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején már a kormánypolitika szintjén is megjelent16 – így ebből a nézőpontból tekintve a nyilasok és Szálasi Ferenc hatalomra jutása 1944 őszén nem is volt váratlan a kortársak számára.

 

 

Paradox módon a baloldal és a fasiszta szellemiségű jobboldal egymásra találását egy irodalmi metafora, a már többször is idézett „hárommillió koldus országa” képzet is erősítette. Ezt a nyilvánvalóan hamis, ámde könnyen megjegyezhető metaforát Három millió koldus című, 1928-ban megjelent könyvével a mára már teljesen elfelejtett Oláh György vezette be a politikai közbeszédbe. Bizonyára a szerző sem gondolta, hogy ekkora sikere lesz vele. A költői kép nyilvánvalóan túlzó volt, hiszen maga a könyv, ez a 130 oldalas, mai szemmel is tisztességesnek mondható szocioriport-gyűjtemény és persze a későbbiekben ezt a metaforát használó szerzők sem állították, hogy ténylegesen 3 millió ember koldulásból tartotta volna el magát és családját. A „koldus” szó a „szegényparaszt” szinonimája akart lenni.19 Ám a metafora végül olyan népszerűnek, átütőnek bizonyult, hogy segítségével eszmei híd épült a bal- és jobboldal között.20 A szélsőjobboldali nyilas, hungarista stb. pártokat 1945-ben betiltották, de nézeteik nem tűntek el nyomtalanul a társadalomból. Éppen ellenkezőleg: a mából visszatekintve jól látható, hogy az urbánus és a népi baloldal ideológiái azért voltak sikeresek 1989 után is, mert rezonáltak azokra a gondolatokra és érzelmekre, amelyeket sokan még 1945 előtt tettek magukévá.

 

Szálasi Ferenc 163 napos országlása. A Horthy-korszak utolsó általános választására 1939. május 28–29-én, pünkösdkor került sor. Ez volt az első olyan választás, amikor minden választókerületben titkosan lehetett és kellett szavazni. Ezen a választáson a hungarista és nemzetiszocialista pártok a listás szavazatok 25%-át, illetve 49 mandátumot szereztek a 260 fős képviselőházban (19%). A Független Kisgazdapárt 15%-ot, a szociáldemokraták alig több mint 3%-ot kaptak. A fasisztának minősíthető pártokra 733 ezren szavaztak.