A kortársak számára is nyilvánvaló volt, hogy a magyar állam belátható időn belül nem lesz képes törleszteni az adósságait. Ilyen kötelezettségvállalás 1945 után nem is született, már csak azért sem, mert nem is volt komoly erő, amely ezt követelje. A belföldi államadósságot megtestesítő kötvények elsősorban a nagy bankok, vállalatok és esetleg egyes gazdag magánszemélyek tulajdonában voltak – az ő érdekeik mellett nyilván nem kardoskodtak számottevő politikai erők 1945-ben. Mint arról már korábban szó esett (1.1.8.3.), Magyarország a külföldi adósságokat 1931 óta nem törlesztette – ehhez a hitelezők már hozzászoktak, illetve veszteségként leírták. Így tehát – bár az ország óriási emberi és anyagi veszteséget szenvedett, ráadásul a nagyhatalmak 3 Mrd P jóvátétel fizetésére is kötelezték, továbbá fizetni kellett a győztes szövetséges hatalmak Magyarországon található vállalkozásaiban és ingatlanaiban bekövetkezett háborús veszteségek miatt is –, Magyarország a világégés és a nemzetközi hatalomátrendeződés mellékkövetkezményeként de facto megszabadult egy hatalmas adósságtömegtől. Bár a magyar állam könyveiben továbbra is ott szerepeltek a háború előtti adósságok,4, ezeket nem kellett törleszteni.

Az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének Titkársága – egy későbbi kor szóhasználatával: a Politikai Bizottság – 1949. szeptember 7-én elrendelte, hogy valamennyi magyar tulajdonban lévő értékpapírt letétbe kell helyezni a Pénzintézeti Központban. Ez meg is történt, de a letétbe helyezett papírok tényleges államosítására nem került sor. Elsősorban azért nem, hogy ily módon kerüljék meg a tulajdonosok kártalanítását. A részvényeket elvileg a megsemmisítőbe irányították, valójában azonban igen sok értékpapír kézen-közön eltűnt a bankból, s majd az 1980-as években bukkant fel az antikváriumok polcain.6 A Weiss–Kornfeld–Chorin–Mauthner családok papíron visszakapták vagyonukat, miután 1945 nyarán az ideiglenes kormány hatálytalanította az SS-szel kötött szerződést (1.1.8.6.).7 Valójában szinte semmit sem kaptak vissza. A családok vezető tagjai nem térhettek vissza Magyarországra, a szénbányászatra és a nehéziparra vonatkozó 1946. évi első államosítási törvények pedig a családi vagyonok további gazdasági alapjait vonták el.

A 20 ezer embernek munkát adó „Vörös Csepel” első pillanattól kezdve szimbolikus értékű volt a kommunista párt számára: a Weiss Manfréd Művek külföldre menekült tulajdonosait a párt sajtóorgánuma náci kollaboránsnak minősítette. Az osztályharc jegyében a kisemberekben, kivált a zsidó kisemberekben igyekeztek gyűlöletet kelteni azokkal szemben, akiknek módjukban állt megfizetni az életben maradásukat.8

1944. december 21-én és 22-én a Debrecenben működő Ideiglenes Kormány elfogadtatta az Ideiglenes Nemzetgyűléssel az ún. felhatalmazási törvényt, amely lehetővé tette a rendeleti úton történő törvényalkotást. Ez akkor a törvényhozó testület nem reprezentatív volta (a kommunista és szociáldemokrata képviselők túlsúlya) és kérdéses legitimitása miatt a rendkívüli, háborús helyzetben természetesnek tűnt. A legszükségesebb tennivalók tekintetében amúgy sem volt lényeges véleménykülönbség a koalícióban működő pártok között. Az már kevésbé volt természetes, hogy ezt a különleges felhatalmazást a kommunisták nyomására az Országgyűlés először 1946-ban,21 majd 1947 háromszor,22 1948-ban kétszer,23 1949-ben még egy alkalommal meghosszabbította.24 Vagyis a formáját tekintve koalíciósnak mondott kormány átvette a törvényhozók szerepét, a meghozott rendeleteket csak utólag kellett bemutatni a Parlamentben. A költségvetési törvények is így készültek. Ezért – ellentétben azzal, amit a közvélemény erről a korszakról tudni vélt – valójában az Országgyűlés 1945 és 1949 között sem volt sokkal több mint jól álcázott színjáték.