Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Vállalatból társaság

A nyugati világban szinte mindenütt a tőzsdei értékesítés volt a privatizáció legfőbb módszere,

s ennek nyomán hatalmas fejlődésnek indultak a világ tőkepiacai. Megginson–Boutschkova (1999) számításai szerint 1983-ban a privatizált – zömmel brit – cégek tőzsdei kapitalizációja nem érte el a 100 Mrd USD-t. 1998 végére – vagyis 15 évvel később – a privatizáció útján bevezetett tőzsdei cégek részvényértéke már megközelítette a 2,5 billió dollárt, a világ összes tőzsdei cégértékének a közel 10%-át, ha pedig az amerikai tőzsdéket kihagyjuk a számításból, akkor a 20%-át. Az időszak 12 legnagyobb tőzsdei privatizációja nyomán kb. 1 millió magánszemély lett részvénytulajdonos.

Kelet-Európában és a volt Szovjetunió utódállamaiban más volt kiinduló helyzet, és ezért mások voltak a választott módszerek is. A magyarázat kézenfekvő. Az állami tulajdonlás minden más formát kizáró módon csak az egykori szocialista országokban jutott érvényre – ez volt a kiinduló állapot. Mindenütt másutt – még a fasiszta Spanyolországban és Portugáliában is –, amikor politikai megfontolások alapján államosítottak, akkor sem a vállalatot, hanem a társasági részesedést minősítették államinak. Így ezekben a piacgazdasági struktúrákat megőrző, szerencsésebb országokban a politikai rendszerváltás után viszonylag egyszerű volt az állam tulajdonában álló részvények értékesítése.1 A szovjet típusú fejlődés útját bejárt országokban viszont az állami tulajdonú vállalatokat2 előbb vissza kellett alakítani társasággá, s csak ez után lehetett megkezdeni a privatizációt (lásd 1.7.3.). A jugoszláv utódállamokban, ahol a vállalatok formálisan a dolgozók tulajdonában voltak, a privatizációt csak még bonyolultabb módon, három lépésben lehetett végrehajtani. Előbb szükség volt az „önigazgató” vállalatok államosítására, ezt követte a társasággá alakítás, majd végül a részvények, üzletrészek értékesítése.

Reprivatizáció. Az államosított javak visszaadása az „eredeti”, „jogos” tulajdonosoknak – mint kézenfekvő megoldás – csak Kelet-Európában merült fel, de itt mindenütt. A legelfogadottabbá a volt NDK területén, valamint a Cseh és Szlovák Köztársaságban vált ez a módszer, a legkevésbé Oroszországot érintette ez a folyamat. Nyilvánvaló, hogy a római jogfelfogásra épített európai jogrendszerek számára a „törvénytelen” állapotok megszüntetésének a visszamenőleges hatálytalanítás felelt meg leginkább. A gyakorlatban azonban ez a gondolatmenet valahol mindenütt megbicsaklott. A volt NDK-ban a szovjet megszállás alatti államosítások nem minősültek törvénytelennek (akit tehát ekkor ért a kár, az nem kaphatta vissza vagyonát), Csehországban a szudétanémetek vagyonának államosításáról mondatott ki 1990-ben, hogy azon nincs mit visszavonni. Magyarországon – mint ezt majd részletesen is bemutatjuk (lásd 2.4.) – a reprivatizáció csak az önkormányzatokat és az egyházakat érintette meghatározó módon. Lengyelországban kezdettől fogva napirenden volt a reprivatizáció, de az egymást követő törvényjavaslatok valahol mindig elbuktak a törvényalkotás folyamatában (lásd 2.9.).

1	Sárközy (2005).
2	Ennek az elnevezésnek pontos fordítása az angol state-owned enterprise (SOE) kifejezés, amelyet a nemzetközi szervezetek évtizedeken keresztül következetesen használtak.