Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.17.10. A „fordulat évéhez” vezető út

„Tiéd az ország, magadnak építed.”

Rákosi Mátyás (1948)1

Közgazdasági szempontból nézve mind az inflációs időszak, mind az 1946 augusztusában véghez vitt valutastabilizáció mellékhatásaként a magáncégek egyre nagyobb adó- és hiteltartozást halmoztak fel az állammal szemben. A vállalatok mellé – valójában: fölé – kirendelt ellenőrző bizottságok lehetetlenné tették a tőkemenekítést, de az üzemek leállítását, a tőkék átcsoportosítását is. Mindez együttvéve a tőke olyan erőteljes korlátozását jelentette, ami már a tőkekisajátítást készítette elő. Egy később született előterjesztésében ezt a stratégiát – utólag, visszamenőlegesen – Gerő Ernő „a tőkekisajátítás száraz útjának” nevezte, más korabeli dokumentumok pedig úgy fogalmaztak, hogy „az ellenőrzést úgy kell fokozni, hogy lényegileg államkapitalista szektorrá váljon az egész magántőke”.2

Pár hónappal korábban, áprilisban Friss (1946) tanulmánya még óvatosabban fogalmazott: „Azt akarjuk, hogy a vállalkozók is közreműködjenek a termelésben a maguk és a köz hasznára, s ezért el kell oszlatnunk a bizalmatlanságukat. Nem azzal persze, hogy az állam minden beavatkozástól távol tartja magát, hanem azzal, hogy pontosan leverjük a határoszlopokat, ameddig az állami beavatkozás terjed, és amelyen túl szabad mozgása van a tőkének.”3 Ezzel szemben szeptember végén a Magyar Kommunista Párt III. kongresszusán Rákosi előadói nagybeszédében már lényegében a totális államosítás szükségességéről beszélt:

a bankok és a külkereskedelem ellenőrzéséről,
a veszteséges és/vagy a demokrácia érdekeit sértő nagyüzemek átvételéről,
az „egykézvállalatok” (értsd: monopóliumok) feloszlatásáról,
a nagymalmok államosításáról, a közép- és kismalmok községesítéséről,
a magas pozícióban lévő vállalatvezetők fizetésének csökkentéséről és „létszámuk apasztás”-ának szükségességéről.4

34: A tervgazdálkodás intézményrendszere

A folyamat megértéséhez tudni kell, hogy ebben az időszakban a gazdaság operatív irányítása kezdetben az 1945 decemberében megalakult háromtagú Gazdasági Főtanács kezében volt. A testület tagja volt a kisgazdapárti miniszterelnök (Tildy Zoltán), a szociáldemokrata iparügyi miniszter (Bán Antal) és a kommunista közlekedésügyi miniszter (Gerő Ernő). A Gazdasági Főtanács operatív szerve a Titkárság volt, amelynek vezetését a – szintén kommunista párti – Vas Zoltán látta el. 1947. június 11-én a Gazdasági Főtanács jogutódjaként a kormány megszervezte az Országos Tervhivatalt. Ennek első elnöke – 1947 és 1949 között – a szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Vajda Imre, főtitkára a kommunista Berei Andor volt. 1949-ben Vas Zoltán vette át a Tervhivatal vezetését.

Ha ezt a folyamatot a modern, angolszász fogantatású jogi-közgazdasági terminológia keretein belül kívánjuk értelmezni, akkor a „regulatory taking”-et tekintjük a megfelelő terminus technicusnak. Ezt a nevet arra a politikára használják megnevezésül, amikor egy ország kormányzata – a közérdekre való hivatkozással – úgy változtatja meg a gazdasági szabályozókat, hogy ennek nyomán az állam magához vonja az adott cég gazdasági tevékenysége nyomán elérhető profitot – ám ezt anélkül teszi, hogy ténylegesen a tulajdonjogot is átvenné.5 Ha viszont egyszer ez az állapot létrejön, akkor a szóban forgó cég tulajdonosainak eminens érdekévé válik, hogy a nyereséget nem termelő céget az államnak önként, akár nagyon alacsony áron is értékesítse. Lényegében ez történt Magyarországon 1945 és 1948 között.

Most már nincs megállás… Rákosi Mátyás 1947. május 9-én az angyalföldi Láng Gépgyárban elmondott beszédében hirdette meg az új politikai kurzust. Itt hangzott el először nagy nyomatékkal a francia forradalom örökségeként fennmaradt „Fizessenek a gazdagok” jelszó (Faire payer les riches!),6 amelyet azután a következő hetek-hónapok során Rákosi több beszédében is megismételt.7 Okkal és joggal innen számolta a „fordulat éve” kifejezéssel az időt az MKP.8

35: Fizessenek a gazdagok!

„A célunk az, elvtársaim, hogy három esztendő alatt a mostani duplájára emeljük fel a dolgozók életszínvonalát, azaz három év alatt kétszer annyi élelmet, ruhát, cipőt, könyvet tudjon vásárolni, mint amennyire most telik. […] Ahhoz azonban, elvtársaim, hogy ilyen nagy munkához fogjunk, óriási tőkére van szükségünk. A munkásokkal, dolgozókkal szemben újabb követeléseket nem támaszthatunk. Ők már éppen eleget dolgoztak az utolsó két esztendőben, most rá kell térnünk azokra, akiknek gazdaságilag erősebb a válluk, mint a munkásoké: a gazdagokra. A mi véleményünk az, elvtársaim, hogy a dolgozó nép megtette a maga kötelességét, most a gazdagokon a sor; fizessenek a gazdagok! Ez most a jelszó: fizessenek a gazdagok és fizessenek azok, akik a háborún és a pénzromláson nagy vagyonokat harácsoltak össze. Ezért elvtársaim, mi arra gondoltunk, hogy be kell vezetni a gazdagokkal szemben egy vagyondézsmát. Mi arra gondoltunk, hogy akinek a falun 15 holdnál nagyobb a birtoka, akinek pedig a városban 50 ezer forintnál nagyobb a birtoka vagy a tulajdona, fizessen haladó, progresszív mértékben külön vagyondézsmát, 5%-tól 50%-ig és ez legyen az alapja az újjáépítésnek. Ehhez még hozzávesszük azt, hogy megnézzük minden jómódú embernél, mennyit nőtt a vagyona 1939-től 1947-ig, a háború és az infláció idején. Az így megállapított háborús és inflációs nyereségnek ugyancsak progresszíven, szükség esetén háromnegyed részét is el fogjuk venni az újjáépítés céljaira.9

Azt szokták mondani ezeknek a terveknek az ellenzői, hogy nincsen olyan sok gazdag ember és hogy ezt csak a kommunisták találják ki. Hát elvtársaim, aki Pesten jár és végignéz a Váci-utcán, azokon a dús luxuskirakatokon és a fényűzést látja, azt hiszi, hogy nem is volt háború. Ez mutatja, hogy Pesten éppen elegen vannak, akiknek jól megy a mostani viszonyok közt is és akiknek a vállára egész nyugodtan lehet még adókat rakni. De azt hallom, hogy vidéken is így van. Például tegnap a pécsi piacra behoztak 5 mázsa korai borsót, 12 forinttal mérték kilóját és úgy elkapkodták, mint a friss zsemlyét. Hát, ha itt vannak emberek, akik 12 forintot tudnak adni egy kiló korai borsóért, akkor azoknak a zsebében, ha jól kikutatjuk, akad majd egy kis pénz az újjáépítésre. Azt látjuk például a tőzsdén, hogy mennek felfelé a papírok, ami annyit jelent, hogy vannak spekulánsok, akik tíz- meg százezer forintot tudnak tőzsdespekulációba fektetni, hát majd gondoskodunk róla, hogy fektessék be ezt a pénzt a hároméves terv végrehajtásába.

Az eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy a nagybankok megint csak visszatértek a harácsoláshoz, olyan óriási kamatot meg részesedést, haszonrészesedést szednek, hogy a rendes kisiparos, kisgazda, kereskedő nem is mer a bankhoz fordulni, vagy ha mégis rászorul, úgy megnyúzzák, hogy munkájának gyümölcse elsősorban a bankokhoz jut. A hároméves terv végrehajtásához ezért a mi véleményünk szerint szükség van arra, hogy először is a Nemzeti Bankot államosítsuk. Azonkívül elvtársaim, az a tapasztalatunk, hogy az ország iparának és kereskedelmének a zöme három nagybank kezében van összpontosulva és ezért javasolni fogjuk, hogy az újjáépítés meggyorsítása céljából államosítsák ezt a három nagybankot is.”10

Valójában a kommunista irányítás alatt álló Tervhivatal ekkor már javában dolgozott az augusztusban elinduló 3 éves terven,11 melynek centralizált gazdaságfejlesztési programja már gyökeres tulajdonváltást is feltételezett. Pár hónapi előkészítés után, november 21-én megtörtént a nagybankok, a hozzájuk kapcsolódó további 133 pénzintézet és az érdekeltségi körükbe tartozó vállalatok államosítása is.12 Korabeli forrásokból származó adatok szerint 1947 májusában a gyáripar 34,5%-a, 1948. március elején 42,3%-a volt államosítva.13

Nemzetközi síkon a legfontosabb fejlemény Churchill nevezetes fultoni beszéde, majd a Marshall-segély meghirdetése volt 1947 március elején. A kelet-európai és magyar történéseket az is befolyásolta, hogy a szovjetek szemszögéből nézve a népfrontpolitika kudarcát jelentette az a tény, hogy a francia és az olasz kommunistákat kiszorították a kormányból. Megkezdődött a hidegháború korszaka. A mából visszatekintve sok érv szól amellett, hogy a magyar belpolitikában a kisgazdapárti miniszterelnök lemondatása volt a fordulópont 1947. május 28-án, amikor éppen Svájcban tartózkodott. Pár héttel később – hamis vádak alapján – büntetőeljárást is indítottak ellene, majd megfosztották állampolgárságától, sőt 1948-ban magánvagyonától is.

A polgári erők számára ekkor már világos volt, hogy a kötött gazdálkodás hova fog vezetni, de nem volt módjuk az ellenállásra. Egy halvány lehetőséget láttak, azt, ami az I. világháborút követő szanálás idején végső soron bevált, nevezetesen a szanálási-rekonstrukciós-adósságtörlesztési folyamat nemzetközi ellenőrzés alá helyezését.14 Ennek azonban az adott kül- és belpolitikai körülmények között igen csekély realitása volt. Az emigrációban élő magyar politikusok által 1947 novemberében Washingtonban – amerikai kormánytámogatással – felállított Magyar Nemzeti Bizottmány (MNB) ugyancsak esélytelen volt a hatalom visszaszerzésére vagy valamilyen közjogi kompromisszum kialakítására. A Bizottmány élén Varga Béla, a Nemzetgyűlés korábbi elnöke mint a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke lépett fel. A szervezet tevékenységének legitimációs alapját az 1945-ös választás eredményére építették. Ennek a szervezetnek a régi gazdasági elitből származó tagja volt Kornfeld Móric15 és Chorin Ferenc is. Bár a Bizottmány 20 országgal létesített diplomáciai kapcsolatot, formális értelemben – mint kormány – egyszer sem ült össze.16

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_2675/#m1259peam1_2675 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_2675/#m1259peam1_2675)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_2675/#m1259peam1_2675)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.1.23. ábra. Az első munkásigazgatók bemutatása a pártsajtóban, 1947

Forrás: Szabad Nép, 5. évf., 273. sz; 7. oldal, 1947. november 30.

Az, hogy az államosítások nyomán jelentős arányban szakmailag képzetlen, az irányításban tapasztalatlan emberek vették át a vállalatok vezetését, önmagában is indokolta a centralizált, tervutasításos rendszer kiépülését – függetlenül attól, hogy ez amúgy is elhatározott szándéka volt az ország új vezetőinek. 1948 márciusában, rendeleti úton államosították a 100-nál több munkavállalót foglalkoztató üzemeket is. A rendelet nem tett különbséget magyar és külföldi cégek között, de a gyakorlatban ezen jogszabály alapján a külföldi részvénytöbbségű társaságokat nem államosították. Az akcióról előzetesen csak a kommunista, illetve a szociáldemokrata párt legszűkebb felső vezetésének tagjai tudtak,17 de a cél megnevezése nélkül az MKP területi szerveinek vezetőit is kérték, hogy javasoljanak gazdasági vezetésre alkalmas kádereket. Az új stratégiára vonatkozó tervekről Gerő Ernő 1948. március 3-án tájékoztatta az MKP Politikai Bizottságát. Az írásos előterjesztésben Gerő – vélhetően – őszintén fogalmazott: „Mint ismeretes az eredeti elgondolás az volt, hogy az államosításokat általában »száraz« úton fogjuk végrehajtani. Akkor azonban nem számoltunk a belpolitikai helyzet ilyen gyors fejlődésével és a csehszlovák stb. eseményeket sem kalkuláltuk be terveinkbe. Szerintem hiba lenne ragaszkodni az eredeti elgondoláshoz és nem kihasználni a kínálkozó kedvező helyzetet.”18 Gerő itt egyfelől bizonyosan arra a kommunista vezetők között közismert tényre utalt,19 hogy Lengyelországban már jóval korábban, 1945 és 1947 között végbement az 50 főnél nagyobb ipari üzemek államosítása, és Csehszlovákiában is egész iparágak kerültek már közvetlenül állami tulajdonba, továbbá mindkét országban államosították a bankokat.20 Jugoszláviában is gyors volt az „előrehaladás”: Tito és az általa irányított partizán hadsereg már a háború alatt hozzáfogott a tulajdonviszonyok átalakításához. Az ipari vállalatok és a bankok mintegy 80%-át részben elkobzás (kollaboránsok tulajdona esetében), részben zárolás (külföldi tulajdonos esetében) révén de facto már 1945-ben államosították. Ugyanakkor tény, hogy Jugoszláviában – eltérően sok más szocialista ország gyakorlatától – fél évszázadon át megtűrték a kisipart és a kiskereskedelmet.

Elméleti keretbe foglalva az MKP közgazdasági szakértői – és a későbbi elemzők is például Berend (1962) – a stratégiai váltást úgy értelmezték, hogy a magyar gazdaság az államkapitalista rendszert maga mögött hagyva „nemkapitalista, lényegileg szocialista, bár nem következetesen szocialista rendszer alapjait” rakta le.21 Friss (1948) azt is megmagyarázta, mit ért azon, hogy „nem következetesen szocialista rendszer”. Utalva a szovjet gazdaságtörténet NEP-korszakára és Lenin 1922 tájt keletkezett írásaira, szerinte a hazai viszonyok között a külföldi tulajdonú cégekre és a többezernyi nem államosított kisüzemre kell gondolni: ezek alkotják a gazdaság államkapitalista maradványát.22

Az államosításra kijelölt cégek kijelölt vezetőit 1948. március 25-én,23 pénteken délután 4 órára24 távirati úton rendelték be a Vasas Szakszervezet budapesti székházába, méghozzá úgy, hogy az összejövetel céljáról fogalmuk sem volt. A megnyitó beszédet a szociáldemokrata Szakasits Árpád tartotta, aki ekkor a kormányban miniszterelnök-helyettes és ideiglenes megbízottként iparügyi miniszter is volt. Őt követte Gerő Ernő,25 aki elárulta, hogy az egybegyűltek feladata az államosítás végrehajtása, ők lesznek az államosított vállalatok új vezetői. Érdekes, az aznap elfogadott legfontosabb kormányrendelet címe is – amely világosan jelezte, hogy jogi értelemben még nincs szó kisajátításról vagy államosításról, csak vállalatvezetők kirendeléséről.26

A kinevezettek többsége addig fizikai munkásként dolgozott és soha nem járt az irányítása alá kerülő gyárban, legtöbbjük a szakmában is járatlan volt. 80 gyárban viszont a kommunista irányítás alatt álló Üzemi Bizottságok elnökei kapták az első számú vezetői megbízatást.27 A vállalatok új vezetői, hivatalos nevükön a munkásigazgatók, fogadalmat tettek, hogy hivatali elöljáróiknak engedelmeskednek, végrehajtják utasításaikat. Ezzel a vállalatok egy központilag vezérelt, felülről lefelé hierarchikusan tagolt intézményrendszer végrehajtó láncszemeivé váltak.28 rendelt el, nehogy az államosításra kijelölt cégek tulajdonosai az utolsó pillanatban hozzáférjenek a bankszámláikhoz.29 Néhány nappal később a Gyáriparosok Országos Szövetsége is feloszlott. Az államosítási rendeletet az 1948. április 22-én elfogadott törvény szentesítette – utólag. Pár héttel később, április 29-én a rendelet alapvető pontjait egy törvény is megerősítette,30 amely már részletesen szabályozta a külföldi érdekeltségek helyzetét is.31 A kereskedelmi és iparkamarák 1948 folyamán szűntek meg.

Kilenc hónappal később, december 28-án – az 1949. évi XX. tvr. alapján – egyetlen döntéssel további közel 4 ezer ipari és kereskedelmi vállalatot államosítottak, olyan vállalatokat, amelyekben az alkalmazottak száma meghaladta a 10 főt. Ez a rendelet – az előzetes becslések szerint – 60 külföldi céget is érintett, melyek több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Ezen túlmenően a vonatkozó törvényerejű rendelet létszámtól függetlenül kiterjedt valamennyi villamosenergia-termelő és -elosztó vállalatra, nyomdára,32 azokra az öntödékre, amelynek összlétszáma az 5 főt, azokra a malmokra, amelyeknek napi őrlési kapacitása a 150 mázsát, mindazokra az autójavító műhelyekre és garázsokra, amelyeknek az alapterülete a 100 m2-t elérte, valamint a 30 LE-t vagy 100 tonna űrtartalmat elérő hajókra és uszályokra, továbbá a jogszabály mellékletében felsorolt számos közlekedési vállalatra.33

Az államosított cégek teljes listáját – jogilag szokatlan megoldással – a Magyar Nemzeti Bank tette közzé.34 Az építőipari ágazat államosításáról szóló kiadvány szerint pár hónapon belül 19 ezer kisebb-nagyobb vállalkozás került állami tulajdonba, és ez 96 ezer építőipari dolgozót – kétharmad részben segédmunkást – érintett. Ezeket a cégeket hónapokon belül ún. ipari központok alá vonták össze (Lakás- és Középületépítő Ipari Központ, Gyárépítési Ipari Központok stb.), melyek hamarosan nemzeti vállalatokká (n. v.) alakultak. Az 1948. évi termelési adatokról az ágazatból 21cég szolgáltatott információt, de a ténylegesen működő n. v.-k száma ennél valamivel több volt.

1.1.25. táblázat. Az állami tulajdon térhódítása, 1947–1949

Gazdasági ág	1947. július	1948. július	1948. december	1949. december
(százalék)
Bányászat	91	91	91	100
Ipar	38	80	87	100
Közlekedés	98	98	98	100
Bank	–	95	95	95
Nagykereskedelem	–	16	75	100
Kiskereskedelem	–	–	20	30

Forrás: Pető–Szakács (1985: 206).

A külkereskedelmi monopolvállalatok, az úgy nevezett „impexek” többségét 1948–49-ben alapították, miként a szakmai irányításukat végző Külkereskedelmi Minisztériumot (KKM) is. Az „impexek” mindegyike valamilyen szakágazat termékeinek kereskedelmére szakosodott, miután a hazai termelővállalatokról leválasztották a külkereskedelmi funkciót – az import- és exporttevékenységet. Kevésbé ismert tény, hogy az ily módon nulláról megalapított külkereskedelmi hálózat minden intézménye és dolgozója valamelyik hírszerző szerv felügyelete alatt állt. Különféle elnevezések alatt mindig is két hírszerző apparátus működött külföldön: a belügyi hírszerzés, illetve a katonai elhárítás. Borvendég (2017) feltételezése szerint egyes cégek mindvégig a katonák érdekkörébe tartoztak (pl. Metalimpex, Agrimpex, Monimpex és Terimpex).35

Ezzel az egységes és oszthatatlan össznépi vagy nemzeti tulajdon – a mezőgazdaságot kivéve – uralkodóvá vált az egész nemzetgazdaságban. Az alapítás időpontjában az új cégek többnyire nevükben is viselték a jogi formára utaló megnevezést (pl. ABC Nemzeti Vállalat).36 Később ez feledésbe merült – miként a munkásigazgató megnevezés is –, és a közbeszédben, majd a jogrendszerben az „állami vállalat” kifejezés terjedt el.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_2709/#m1259peam1_2709 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_2709/#m1259peam1_2709)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_2709/#m1259peam1_2709)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.1.24. ábra. Korabeli fénykép az államosításokról

Ugyancsak az 1949-es év fejleménye volt a közutak államosításáról szóló kormányrendelet megjelenése.37 Ennek alapján az állam 1950. január 1-től 14 200 km-nyi közutat vett át városoktól, községektől és magánszemélyektől.

*****

Ízlés és szóhasználat kérdése, hogy az 1950-es évektől kezdve „állampárt”-ról vagy „pártállam”-ról beszélünk: mindkét szófordulat pontos. Bizonyos értelemben az állam a Párt „civil” formája volt. Az „össznépi”, a „társadalmi” tulajdon vagy a „köztulajdon” kifejezések – a kor kedvelt politikai gazdaságtani szófordulatai – viszont félrevezetőek és hamisak voltak. A szocialista állam pártállamként működött és az állami tulajdon kvázi párttulajdon volt. Amint a párt elvesztette politikai hegemón szerepén, az állami tulajdon könnyen „privatizálódott”. 38

1	Beszámoló a Magyar Kommunista Párt funkcionáriusainak országos értekezletén, 1948. január 10.
2	Az MKP egyik belső dokumentumát idézi Berend (1962: 245). (Kiemelés tőlem – M. P.)
3	Friss István (1946): „A demokrácia gazdasági stabilizációja (Megjegyzés az MKP javaslataihoz az ország gazdasági és pénzügyi helyzetének rendezésére”, TSZ, ápr. Újraközölve: Friss (1951: 5–21). (Kiemelés tőlem – M. P.)
4	Rákosi (1955: 102–103).
5	A kérdéskör angolszász irodalmának rövid összefoglalását lásd a Fundementum c. folyóirat 2005. évi 4. számában „Gazdasági alkotmányosság” címmel.
6	A jelszó történetéről lásd Révész (2017).
7	Ezt az 1947-es Rákosi-beszédet később brosúra formájában is kiadták és nagy példányszámban terjesztették. Az archív fényképek tanúsága szerint egyébként a „Fizessenek a gazdagok!” jelszó már az egy évvel korábbi, 1946-os május 1-i felvonuláson is szerepelt a felvonulók által vitt táblákon.
8	Az 1947 nyarától 1948 nyaráig terjedő időszakban elhangzott Rákosi-beszédek kötetben is megjelentek A fordulat éve címmel (https://mek.oszk.hu/04400/04493/04493.htm).
9	A fenyegetést Rákosi be is váltotta. Az 1947. január 1-i tulajdoni állapotok alapján egyszeri vagyondézsmát vezettek be. Ennek az adónak az alanyai azok a természetes személyek voltak, akiknek a vagyona a vizsgált időszakban meghaladta az akkori értéken meghatározott 75 ezer Ft-ot (≈ 23,4 M Ft 2023. évi áron). Ezen túlmenően eseti jelleggel vagyonszaporulati dézsmát is kivetettek azokra a polgárokra, akiknek az 1939. december 1-jei helyzethez képest jelentősen növekedett a vagyonuk. Ennek a dézsmának a mértéke számottevő volt, hiszen az adóköteles vagyon 25–75%-át is elérhette a fizetendő adó, amely nemzetközi összehasonlításban is drasztikusnak mondható volt (Keresztessy és szerzőtársai, 1947; Szilovics, 2012).
10	Rákosi Mátyás 1947. május 11-én pécsi bányászok előtt elmondott beszéde (http://mek.oszk.hu/04400/04493/04493.htm#8).
11	Ennek főbb részleteiről politikai értelemben már 1946 őszén döntött az MKP III. kongresszusa.
12	Berend (1962: 263–265).
13	Népszava, 1949. ápr. 17.
14	Lásd a Hitelbank belső munkaanyagait, amit Berend (1962) idéz hosszasan (id. mű: 197–198).
15	Kornfeld soha nem tért vissza Magyarországra, 1967-ben halt meg Maurice Kornfeld névre szóló papírokkal.
16	Az MNB 1956 őszén aktivizálta magát, de jelentős szerepe a történésekben nem volt. 1957-ben a szervezet formálisan is feloszlott.
17	A szociáldemokrata és a kommunista párt, az SZDP és az MKP formálisan csak 1948. május 12-én egyesült, de az egyesülésről szóló döntés az SZDP március 6–8-án tartott kongresszusán született meg.
18	Idézi Berend (1962: 373).
19	Visszaemlékezéseiben Rákosi is említi, hogy a háború után a környező országok legtöbbje gyorsan áttért a tervgazdálkodásra, s ehhez képest 1946 őszén Magyarország lemaradásban volt (Rákosi, 1966; Rákosi, 1997: I, 320).
20	Erről lásd Friss (1947): „Vita a hároméves tervről”, Fórum, április; idézi Friss (1951: 47–48).
21	Friss (1948): „Gazdasági fejlődésünk néhány kérdéséről”, TSZ, április–május, idézi Friss (1951: 70).
22	Friss (1948), Friss (1951: 74).
23	Szórványosan korábban is sor került egyes építőipari vállalatok „állami kezelésbe vételére”. Így például a Magyar Építő Rt. irányítását már 1948. március 13-án átvette az állam (Ipoly–Kovács, 1974: 34).
24	A Minisztertanács ugyanis a délelőtt folyamán hozta meg a formális döntést az 1946. augusztus 1. óta bármikor is 100-nál több munkást foglalkoztató társaságok (üzemek) magyar kézben lévő részvényeinek államosításáról. A hivatalos lapban a vonatkozó három kormányrendelet március 26-án jelent meg.
25	1948 márciusában Magyarország miniszterelnöke Dinnyés Lajos volt, aki négypárti koalíciós kormány élén állt. Formálisan ekkor Gerő „csak” közlekedési miniszter volt, valójában azonban az MKP egyik csúcsvezetőjeként ő volt az ország első számú gazdasági irányítója.
26	3500/1948. korm. rendelet egyes ipari és kereskedelmi vállalatokhoz vállalatvezetői kirendelésről.
27	Az egykori „munkásigazgatók”-kal készült interjúkötet érdekes részletekkel szolgál (Cserhalmi, 1983).
28	Stark (2009: 8).
29	Honvári (2005: 148).
30	1948. évi XXV. tc. egyes ipari vállalatok állami tulajdonba vételéről. Lásd még Berend (1962: 374–375) és Honvári (2003: 460).
31	Amikor az érintett angol cégek diplomáciai úton tiltakoztak, akkor a legnagyobbak esetében a magyar hatóságok visszahívták a korábban kinevezett magyar vezetőket. Kártalanítási igénnyel azonban a külföldiek nem léphettek fel, mert jogi értelemben továbbra is részvénytulajdonosok maradhattak a cégeikben, bár részvényesi jogaikat erőteljesen korlátozták (Hegedűs, 2007: 290). Az viszont többször is előfordult – például a Taurus jogelődje, a Magyar Ruggyantagyár esetében –, hogy a kormányzati adó-, hitel-, bér- stb. politika hatására a külföldi tulajdonú cégek eladósodtak az állammal szemben, és ekkor csődeljárás keretében történt meg az államosítás.
32	A nyomdák esetében nyilvánvaló volt, és az MKP nem is titkolta, hogy politikai szempontok indokolták ezt a lépést. „A nyomtatott szó fegyver, amelyet a dolgozó nép ellen is lehet használni” – írta a törvényerejű rendelet megjelenése után egy nappal a Szabad Népben Friss István (Friss, 1951: 145).
33	A kisajátított cégek tulajdonosainak ez a törvényerejű rendelet is kártalanítást helyezett kilátásba, sőt arról is intézkedett, hogy 15 ezer Ft értékig azonnal előleget lehet folyósítani a volt tulajdonosnak, ha annak megélhetését kizárólag a vállalatból eredő jövedelme biztosította. Arról is intézkedett a törvény, hogy a volt tulajdonosok számára lehetőség szerint szaktudásuknak megfelelő állást kell biztosítani (Friss, 1952: 145). Hogy a gyakorlatban mi történt, az már más kérdés.
34	Újraközölve Orosz (1991) dokumentumgyűjteményében, nem kevesebb mint 60 nyomtatott oldal terjedelemben! Az ABC szerint összeállított listán az első vállalat Abelesz Richárd Teréz körúti üzlete volt, az utolsó pedig Zsukkán Sándor szekszárdi szállítócége.
35	Borvendég (2017: 68).
36	1948. évi XXXVII. tv. a nemzeti vállalatról.
37	4.278/1949. (X.11.) MT rendelet egyes közutak állami kezelésbe vétele tárgyában.
38	Csató (2019: 10).