A frissen államosított magánkereskedésekhez kirendelt új vállalatvezetőknek 15 napon belül leltározniuk kellett: ekkor vagyonmérleget készítettek, majd nyilatkoztak arról, hogy a vállalatot érdemes-e tovább működtetni. Az újdonsült vezetők indokolt esetben még a kereskedő magánvagyonát is lefoglalhatták – sőt, a külföldre menekült kereskedők disszidálás előtt eladott vagyontárgyait (például a gépkocsijait) is felkutathatták és elkobozhatták pórul járt vásárlóiktól. Az államosítások sokszor kampányszerűen, összehangoltan történtek. Központilag irányított akció keretében vették állami kezelésbe a főváros legjelentősebb szállodáit3 és vendéglátó egységeit (1948. május 15.), a privát gyógyszertárakat (1949. április 15.), majd a kisebb szállodákat és panziókat (1949. június 28.). A kereskedelemben az állami szektor csak 1952-re jutott túlsúlyra, ekkor a magánkereskedők száma 20 000-ről 1300-ra csökkent. A magánkisiparban dolgozók létszáma 1950-re 40, 1953-ra a háború előtti létszám (1938) mindössze 13,5%-ára zsugorodott.

A mészárosok esetében – a húsfélék központi elosztása miatt – ez az aránycsökkenés még drasztikusabb volt: 26%-ról 1% alá csökkent a magánzók részesedése. Itt az államosítás 1953-ra szinte teljessé vált.4 A magáncukrászoknál 1950-ben az arányuk még 72%, 1953-ban azonban mindössze 9%.5 A vendéglátásban az üzletbezárás jellemzően két módon történt: vagy a Pénzintézeti Központon keresztül, és/vagy iparengedély megvonás útján. A bezárásokat bizalmik, népi ellenőrök kiterjedt jelentései alapján készítette elő a belkereskedelmi tárca. Felszámolták azokat a vendéglátóhelyeket is, amelyeknek a tulajdonosát politikailag nem találták megbízhatónak. A vendéglátóipari engedélyek bevonásánál gyakori hivatkozási alap volt az elégtelen higiénia, így a „közegészségügy érdekében” is államosítottak, és döntöttek az üzemi étkezdék hálózatának kiépítéséről, népszerűsítéséről.

Mivel a nyersanyag beszerzése is nehéz volt, a tulajdonosok kénytelenek voltak a feketepiacról, közvetítők láncolatán keresztül, drágán vásárolni. 1946-ban még elsősorban az árdrágítókkal szembeni küzdelem került előtérbe, és az ellenőrzések nem jártak nagyobb elkobzással (többnyire felhívták a figyelmet a hibákra) – eltekintve pár kirívó szabálytalanságtól. 1949-ben ezzel szemben a represszió teljes garnitúráját alkalmazták a szabálytalanságot vétőkkel szemben – például akkor, ha kiderült, hogy a nyersanyaghoz a vendégektől kapott Közért-jeggyel vagy szabadpiacon jutottak hozzá.

Sok érintett patikus visszaemlékezéseiben olvasható beszámolókkal szemben,6 a gyógyszertárak államosítása nem meglepetésszerűen, hanem lassú ütemben ment végbe 1949 első felétől kezdve.7 A vonatkozó törvény is 1948-ban született.8 Ám az ütemezéstől függetlenül a forgatókönyv szinte mindenhol ugyanaz volt: leltárral átvették a patikát, mindent lepecsételtek, és – miután a vidéki gyógyszertárak általában a tulajdonos lakásával egy épületben helyezkedtek el – a patika és a lakás közötti átjáró ajtót rögtön bedeszkázták (később befalazták). A folyamat megalázó volt: a gyógyszerészekre az „osztályidegen és kizsákmányoló” jelzőt sütötték rá, s a tulajdonossal közölték, hogy melyik állami patikába helyezik át. Így az államosítással a kényszerköltöztetések is megindultak. Az új állami patikákban egységesen megállapított bérrendszert vezettek be. A fizetések jóval alacsonyabbak voltak a korábbi tulajdonosi jövedelmeknél. A minisztérium gyakran élt a retorziós jellegű államosítással is. A „horthysta”, „fasiszta” elemeknek tekintett személyektől minden különösebb indoklás nélkül elvették gyógyszertárukat. Az ÁVH közlése alapján a Népjóléti Minisztérium három özvegytől vonta meg a gyógyszertári haszonélvezeti jogot, mivel a vád szerint „antidemokratikus magatartásúak és politikailag megbízhatatlanok” voltak, igazolási eljárás alá pedig nem kerültek.

A fokozatos államosításnak – a mából visszatekintve – emlékezetes és szimbolikus értékű állomása volt, amikor a későbbi nagy nevű író, Örkény István 1949. december 5-én, alig két héttel Sztálin 70. születésnapja előtt felajánlotta az édesapja által működtetett, a Rákóczi út és a József körút sarkán álló (mind a mai napig üzemelő) családi patikát a Népjóléti Minisztériumnak. Az államosítást követően az Örkény család gyógyszertára lett – „Csillag”-ról „Vörös Csillag”-ra átnevezve – az ország első, szovjet mintára kialakított gyógyszertára.

Mint utólag kiderült, ez a felajánlás egyáltalán nem volt önkéntes, 10 nappal korábban a patika adóellenőrzést kapott, és adóhiányt állapítottak meg. Ezenkívül feljelentés is érkezett az MDP pártapparátusához egy gyógyszerészeti trockista összeesküvés ügyében, amelyben Örkény és apja lettek volna a fő bűnösök. A patikák állami kézbe vételét intéző vállalat vezetője fordult a pártszervekhez egy szakmai cikk miatt, mely az ő vállalatának működését kifogásolta; az írás szerinte az „utolsó tőkés országos hálózatnak tekinthető és akként felhasználható patikatulajdonosok és szekértolóik” tudatos aknamunkájának eredménye volt. A feljelentés három személyt nevesített a „trockista-titóista kémek és ügynökök” közül: az ominózus cikket jegyző Székely Jenőt, valamint Örkény Istvánt és apját, Örkény Hugót. Az ügyről Gerő Ernő és Rákosi is tudott. Talán éppen az „önkéntes felajánlás”-nak köszönhető, hogy végül is Örkény megúszta a letartóztatást, édesapja viszont, aki valójában a patikát évtizedek óta működtette, még abban az évben, 1950-ben, agyvérzést kapott és meghalt.9 Hasonló sorsra jutott a Harsányi család patikája Zuglóban. A patikát alapító családfő 1948-ban a patikát fiára, a későbbi Amerikában élő Nobel-díjas közgazdász Harsányi Jánosra íratta. Az akkor 30 éves, matematikusi pályára készülő fiatalember 1950-ben jól látta, hogy az államosítást nem tudja elkerülni, így feleségével Ausztriába menekült.

A személyi szolgáltatások és a kisipar területén mégis maradt mutatóban néhány magánvállalkozás (pl. fodrász, cipész, szabó, kárpitos, asztalos, sőt látszerész is). Ugyancsak tovább élt még éveken keresztül a kiskereskedelem. S bár terjedelme erőteljesen csökkent, teljesen sohasem szűnt meg. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a zöldség- és gyümölcstermékek gyorsan romlandó áruk – ezek forgalmának szervezésére a tervgazdaság különösen alkalmatlannak bizonyult.

1955-re a kisiparból élők száma újra növekedni kezdett, indokolt esetben az ellátás biztosítása érdekében 1953-tól néhányan visszakaphatták az ipart, de nem engedték továbbra sem új iparengedélyek kiváltását. Elsősorban a falusi iparosok maradhattak meg önállóként. Számuk a továbbiakban stagnált, de utánpótlás híján megkezdődött lassú kihalásuk. A volt mészáros iparosok 1953 után sem váltották ki újra az ipart, ennek oka szakmájuk alapanyagának „eltűnése”, a krónikus húshiány volt.