A kender- és lenipar vállalatai három hónapig a Textilipari Igazgatósághoz tartoztak, majd létrejött a Kender- és Lenipari Központ, 1949 szeptemberétől pedig a Könnyűipari Minisztérium Len- és Kenderipari Igazgatósága. 1963-ban megalakult a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat, majd 1987-ben a Hungarohemp Magyar Kenderipari Tröszt, amely a rendszerváltásig fennállt.

Hasonlóképpen alakították ki a bőr- és szőrmeipar állami irányítását is: 1948 tavaszán Bőripari Igazgatóság, ill. Szőrmeipari Igazgatóság alakult, 1948 augusztusában Bőripari Központ és Bőr-, Gumi- és Szőrmeipari Központ. 1949-től a Könnyűipari Minisztérium Bőripari Igazgatósága, valamint a Bőr-, Szőrme- és Cipőipari Főosztály irányítása alá tartoztak a vállalatok. 1963-ban megalakult a Bőripari Vállalat, magába tömörítve az ország nagyobb bőrgyárait, miután a kisebbeket általában beolvasztották. A szőrmeipar irányítása összeolvadt a bőriparéval. 1950-ben megalapították a Szőrmeipari Egyesülést, de a vállalatokat még abban az évben tanácsi irányítás alá helyezték.

Összességében elmondható, hogy 1948–1950 között az iparág valamennyi vállalatát átszervezték. A len- és kenderiparban a fonodákat a jutagyárakhoz csatolták, a szövödéket a kendergyárakhoz. A textiliparban a szövő-, fonó- és kikészítő üzemek összevonására került sor, a korábbi vertikális vállalatok szétválasztásával, illetve összeolvasztásával. A nyersanyagexport-függő textilipar és részben bőripar az állami irányítás, az észszerűtlen átszervezések és a fejlesztések elmaradása következtében elsőként omlott össze a rendszerváltás évében, részben már előtte. A privatizációs kísérletek sem segítettek, a részvénytárasággá, korlátolt felelősségű társasággá szervezett vállalatok többsége is csődbe jutott, felszámolás, végelszámolás alá került. Egyedül a len- és kenderipar ágazatában maradt életképes néhány gyár. A rendszerváltozás körüli években szinte valamennyi, a két világháború között virágkorát élt gyár csődbe jutott, felszámolással vagy végelszámolással megszűnt. Kétszáz éven keresztül talpon maradt vállalatok (Goldberger, Mauthner, Wolfner) tűntek el majdnem nyomtalanul.

Már a törvény eredeti végrehajtási utasítása3 is lehetőséget biztosított az illetékes miniszternek, hogy egy állami tulajdonú vállalat vagyonának egy részét más vállalatra ruházhatja át vagy bérbe adhatja. Később ezt a lehetőséget kiterjesztették a nem tisztán állami tulajdonú vállalatok körére is. Ezáltal egy korlátlan felelősségű nemzeti vállalat vitte tovább a másik vállalat tevékenységét. A jogszabály kiagyalói azzal számoltak, hogy az eredeti vállalat „kerete”, mivel nem végez termelési tevékenységet, lassan elsorvad. Azt remélték, hogy mindezt látva a külföldi részvénytulajdonosok eladják részesedésüket.

Ezzel a trükkel vette át a kormány 1949 végén az 1946-ban már államosított Weiss Manfréd- gyár egyharmados tulajdonában álló leányvállalatának tulajdonjogát a Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. esetében is. A kormányzat tehát meghagyta a részvénytársasági keretet, és létrehozott három újonnan alapított nemzeti vállalatot, amelyek azután bérbe vették a megmaradt keret tulajdonait. Így jött lére a székesfehérvári telephelyen a Vadásztölténygyár Nemzeti Vállalat (VT, a későbbi Videoton), Mosonmagyaróváron a Mosonmagyaróvári Fémfeldolgozó Nemzeti Vállalat, a nagytétényi, valamint a törökbálinti gyáregységben pedig a Bányagyutacsgyár Nemzeti Vállalat (a későbbi Mechanikai Vállalat). A budapesti központok ezután már csak kiüresített szervek maradtak. Ezek a – mai kifejezéssel élve – zombi gazdasági társaságok arra azonban jók voltak, hogy fenntartsák a látszatot a külföld felé: a vállalatok továbbra is léteznek és működnek. Így nem kellett attól tartani, hogy megvonják a korábban megvásárolt szabadalmak használati jogait. Tényleges tevékenységet a keret valóságban nem végzett. Mindössze adatokat és információt szolgáltatott az új vállalatok számára. A keret élén egy kinevezett vállalatvezető állt, de fenntartották a részvénytársasági forma hagyományos intézményeit (IG, FB) is. A VT esetében – például – a papíron továbbra is létező VT által foglalkoztatott adminisztrációs munkaerőt 1952 októberére teljesen leépítették. 1953-ban a részvénytársaság a Középgépipari Minisztérium felügyelete alól átkerült a Pénzügyminisztériumhoz, illetve ténylegesen a Pénzintézeti Központhoz. Bár a vállalat „létét” a külföldnek szánták, a hazai intézmények és vállalatok sem voltak tisztában azzal, hogy ez csak egy „váz”. Az igazi, a működő üzem 1955-től már elektronikai üzemként funkcionált: rádiót és televíziót gyártott a lakosság számára, továbbá katonai célú híradástechnikai eszközöket a fegyveres erők számára.4 A részvénytársasági keret felszámolása végül 1971-ben kezdődött meg, de véglegesen csak a rendszerváltozást követően zárult le.

A megkettőzéshez hasonló megoldást választottak a koalíciós pártok a Magyar Rádió államosításakor is. Ries István igazságügyi miniszter kezdeményezésére a pártok teljesen új magánjogi megoldás mellett döntöttek. 150 000 pengő tőkével, amely 150 darab 1000 pengős részvényre oszlott, új vállalatot alapítottak. A részvények egyenlő arányban a koalíciós pártok és a szakszervezetek tulajdonába kerültek. Ez ugyan komplikált megoldás volt, de nem kellett törődni az alternatívaként elgondolt államosítás nyomán felmerülő kártérítési igényekkel.5