Része volt a falu átalakításának az építkezni kívánó parasztok támogatása, amit a kor nyelve házhelyek osztása néven emlegetett. 1948 tavaszán gyakorlatilag minden községben nagyszámú igénylő iratkozott fel a listákra. Rákosi emlékiratai szerint összesen 414 ezren igényeltek földet ilyen jogcímen.4 Nagyságrendileg ez pontosan akkora osztogatás volt, mint ami a Nagyatádi-féle földreform kapcsán a Horthy-korszakban végbement (1.1.8.1.). 1948. augusztus 20-án Rákosi Mátyás kecskeméti ünnepi beszédében jelentette be, hogy a „dolgozó parasztság a szövetkezés útját”, a „falusi tervgazdálkodást” választotta, és azt, hogy megkezdődik a harc a kulákok (más korabeli kifejezéssel: a nagygazdák és a zsírosparasztok) ellen.5 A hatóságok általában azt tekintették kuláknak, aki 25 hold vagy 350 aranykorona értékű földdel (esetleg szőlővel és gépekkel is) rendelkezett. Ha pedig egy gazdálkodó a saját földjéhez még bérelt is földet, akkor az összesített felső határ 40 hold volt. Azt, hogy a kulákok „ellenségek”, azzal is érzékeltették, hogy 1951-ig a pártállam kifejezetten gátolta, hogy a nagygazdák szövetkezetbe tömörüljenek.

1948 novemberében, a Központi Vezetőség előtt elmondott beszédében Rákosi a „szocialista társasművelés” rendszeréhez tartozó céldátumot is bejelentette: három-négy éven belül a parasztság 90%-át be kell vinni a szövetkezetbe. A sajtó azonban erről mélyen hallgatott, arról volt csak szó, hogy az átszervezés önkéntes alapon fog végbemenni. Kezdetben, 1950 végéig ez nem is volt irreális, mert a belépők jelentős része földnélküli volt. Pontosabban fogalmazva, a földosztásból kimaradt nincstelenek alkották az első tszcs-k 35,3%-át.6 Az erőszak ideje akkor jött el, amikor kampányszerűen elkezdték erőltetni a birtokos gazdák beléptetését.7

1949 közepén döntés született – ma úgy mondanánk – egy mezőgazdasági különadó bevezetéséről.8 Eszerint mezőgazdasági fejlesztési járulékot kellett fizetnie annak, aki 25 kat. holdnál nagyobb területen gazdálkodott. Ez nyilvánvalóan a kulákok ellen irányuló intézkedés volt. 1950 augusztusában Erdei Ferenc vezetésével egy 200 tagú (!) parasztküldöttség járt a Szovjetunióban. Ezt követően óriási propagandakampány kezdődött a szovjet kolhozok és szovhozok népszerűsítéséért. Sok baloldali magyar politikusban élt ugyanis az a meggondolás, hogy a Vörös Hadsereg katonai sikereit részben a kolhozosításnak köszönhette.9

Kezdetben a pártállam inkább az állami gazdaságok – vagyis a szovjet szovhoz típusú szervezet – létrehozását erőltette. Ezek a gazdaságok – mint arról Hegedüs András (1988) egykori szakminiszter emlékirataiban beszámolt – nagyrészt a parasztok által elhagyott földeken alakultak, másfelől pedig az egykori ménesbirtokokból, illetve azok mintájára szerveződtek. Számuk 1948 közepén 99 volt, kb. 40 ezer hektár földdel. 1952-ben viszont már 772 ezer holdon gazdálkodva, 501 állami gazdaság működött az országban.10 Hatalmas számban alakultak meg a termelőszövetkezetek is: legalábbis papíron. Rákosi 1951 novemberében a párt Központi Vezetősége előtt azt állította, hogy már 1,5 millió holdon gazdálkodva, 350 ezer taggal, 4652 tsz működik az országban.11 (Vagyis az átlagos birtokméret 322 hold, a tagok száma átlagosan 75 fő.) Ha a tsz-ek és az állami gazdaságok földterületét egybeszámítjuk, úgy az állami kezelésben lévő szántóterület aránya – ismét csak Rákosi szerint – elérte a 25%-ot.12

A termőföldek nagy része – értelemszerűen – a falvak határában, szétszórva helyezkedett el. Ez nagyban nehezítette a kollektív gazdálkodást, legyen szó akár állami gazdaságról, akár tsz-ről. Ennek megoldására került ismét napirendre a tagosítás, ami 1945 előtt is bevett gyakorlat volt. 1949–53 között több mint 4 ezer tagosítás történt, a települések 71%-ára terjedt ki és 4 millió kat. holdat érintett.13

A kuláklisták összeállításával, ami 1948/49 fordulóján kezdődött,14 a kulákoknak nyilvánított parasztok presszionálásával, az erőszak, a zsarolás és az ígérgetés eszközeinek kombinálásával (adók, beszolgáltatás, a beszolgáltatás elmulasztása miatt bűnvádi eljárás, katonai behívás, büntetőszázadba való besorolás stb.15)16 1953 nyarára a szövetkezetek földterülete 1,6 millió hektárra nőtt, miközben az átlagos terület már meghaladta a 300 hektárt. A parasztság ellenállása részben abban nyilvánult meg, hogy tömegesen hagyták ott a falvakat az ún. földfelajánlás jogi útját választva.17 Négy év alatt 192 ezren éltek ezzel a „lehetőség”-gel, a felajánlott földterület közel 1,8 millió kat. hold volt.18 A szovjet nagykövetség ismeretei szerint 1953 első felében a szövetkezetek több mint 9%-a „szétesett”, a tagok 20%-a pedig formálisan is kilépett.19 Az állam persze sokszor képtelen volt bármit is kezdeni ezekkel a birtokokkal: 1953-ban a parlagterület közel 1 millió kat. hold (570 ezer ha) volt.20 Nem segített az sem, hogy az új mezőgazdasági szerveztek igazgatóinak többsége városi munkás lett. És az is nagy hátrány volt, hogy a központi bérszabályozás a használható munkaerőt az iparba csábította. Így a helyi vezetésnek nem maradt más lehetősége, mint hogy rabokat, illetve a városokból kitelepített „ellenséges elemeket” foglalkoztasson. „Modern gazdálkodást sem az egyikre, sem a másikra nem lehetett építeni, ez az állami rabszolgaság idejétmúlt módszere” volt – írta erről később Hegedüs.21