A háborút követően Budapesten és számos vidéki városban nagy értékű villák és családi házak ténylegesen is megüresedtek, miután a korábbi tulajdonosok a holokauszt áldozatai lettek, Nyugatra menekültek vagy kitelepítették őket. Ezeket az ingatlanokat egészen 1948-ig az Elhagyott Javak Kormánybiztossága kezelte (1.1.10.8.). Az új politikai elit lakásszükségleteit ez a szervezet elégítette ki – jobbára úgy, hogy a kedvezményezettek addig használhatták az így kiutalt „szolgálati lakás”-t, amíg funkcióban voltak. A lakáshoz bútor is járt, amit a kormánybiztosság raktárából lehetett – egy megadott értékhatáron belül – kiválasztani, és ugyancsak része volt a megállapodásnak, hogy a rezsit sem a bérlő fizette. Ám a szerencse sokszor forgandó volt. Számos egyedi történet bizonyítja, hogy a kegyvesztett, letartóztatott káderek családtagjait akár már másnap kiköltöztették lakásukból, amit egyébként a „párt”-tól pár hónappal korábban kaptak.

Pár hónapig – látszólag – nem történt semmi. De valójában nagyon is! Először is megkezdődött a „kiürítendő” lakások titkos felmérése. 18 ezer lakásról, illetve e lakások lakóíról készült részletes adatfelvétel a házbizalmiak kikérdezése alapján, amit fiatal rendőrökre bíztak. Amikor azután a politika zöld utat adott az akciónak, postai úton értesítették a családokat a kitelepítésről, majd 24 óra állt rendelkezésre a fellebbezéshez,6 illetve az összecsomagoláshoz. A kikézbesített végzéshez csatolt indoklás rendszerint utalt az érintettek 1945 előtti társadalmi funkciójára (pl. bankár, képviselő, katonatiszt) és egykor volt közjogi rangjára (pl. gróf, herceg).7 A családfőknek általában 500 kilogrammos csomagot engedélyeztek, a többi családtagnak ennél jóval kevesebbet, csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal. A kitelepítést általában teherautóval bonyolították a hatóságok, amelyek kijelölt pályaudvarokra vitték a családokat, ahol bevagonírozták őket. Hat évvel a II. világháború után érthető, hogy ez a módszer különösen nagy visszatetszést keltett mindenkiben. A bútorok nagy része természetesen maradt, hiszen nemcsak a lakások kellettek a rendszer új kedvezményezettjeinek, de az ingóságok is. A kitelepítettek értékesebb ingóságait a közgyűjtemények (pl. múzeumok) kapták, illetve eladták.

A jogszabályok, amelyek két 1939-ből (!) származó rendeletet elevenítettek fel,8 elvben Budapesten kívül a vidéki nagyvárosokra is kiterjesztették az akciót – de ott ez sokkal kevesebb családot érintett. Az akcióra közel 4 hónapot szánt a pártvezetés. Két megfontolás is érvényesült. Egyfelől az új hatalom így akarta megoldani saját, növekvő létszámú, zömében vidékről Budapestre felköltöztetett privilegizált elitjének lakáshoz juttatását,9 mert a kiemelet bérek sem nyújtottak volna fedezetet egy saját lakás megvásárlásához.10 Másfelől a kitelepítendő családok főként olyanok voltak, ahol a férfiak 1945 előtt katona- vagy csendőrtisztként szolgáltak, illetve különféle pozíciókat töltöttek be az akkori közigazgatásban, ideértve a fővárosban székelő minisztériumokat is. Tipikusan középosztályi közegből kerültek ki, amely ezer szállal kötődött a Horthy-korszakhoz, így könnyen rá lehetett fogni, hogy ha Budapesten hagyják őket, akkor komoly veszélyt jelent(het)nek a szocializmus építésére, egyáltalán a rendszer biztonságára, és – egy esetleges háború esetén11 – még honvédelmi kockázat is fennáll. Ezek a családok tehát „nemkívánatos” elemeknek minősültek Budapesten. A legtöbb családot az I., a II. és a XII. kerületből vitték el.12 Az ÁVH által előzetesen összeírt 17 530 fő helyett végül 12 704 személyt telepítettek ki – a többieknek protekcióval, könyörgéssel sikerült elérniük, hogy levegyék őket a listáról.

A kitelepítés olyan széles körű felháborodást és nyugtalanságot keltett még a párttagok körében is, hogy két hónap után leállították az egészet. A fővárosban a fiatal és aktív párttagok jelentős része középosztálybeli, polgári családból származott, vagyis a kitelepítés veszélye közvetlenül nyugdíjas szüleiket,13 ezen belül elég nagy arányban megözvegyült női hozzátartozóikat14 is érintette. Az is felháborodást keltett, hogy a kommunista párt gátlás nélkül képes volt felhasználni több, a Horthy-korszakból „hátramaradt” törvényt. A budapesti pártszervezet egyik karizmatikus vezetője, Mező Imre – például – így nyilatkozott: „meg vannak egyes elvtársak is lepve, hogy 1939-es törvényre hivatkozunk. Van egy törvény, mely szerint ki kell tiltani a nemkívánatos elemeket Budapest területéről, természetesen ezt akkor a kommunistákra értették. Ezt mi felhasználjuk, és ennek a törvénynek az alapján tiltjuk ki a reakciós elemeket?”15 Azt a propagandaszöveget is kevesen hitték el, miszerint „a kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások” kapták meg.16 A titkos nyilvántartások ismerete nélkül is könnyű volt észlelni, hogy a kiüresített 5 ezer ingatlan többségét a Néphadsereg, az ÁVH és néhány minisztérium kapta. A „nyertesek” közé 5 ezernél jóval több család került, mert a lakások jó részét sebtében átalakították, hogy társbérleteket lehessen kialakítani.

A lakások, ahol a kitelepítéssel sújtott csaknem 13 ezer embert élt, nem feltétlenül voltak magántulajdonban, nagyon sok esetben belvárosi, tanácsi tulajdonú bérlakásból raktak ki embereket. A kitelepítettek kijelölt falvakba, illetve tanyákra kerültek, amelyek internáló táborként funkcionáltak a későbbiekben. Ezeket a településeket a kitelepítettek kizárólag a helyi rendőrség különleges engedélyével hagyhatták el. Az egész akciósorozat aránytalanul nagy mértékben érintette a megmaradt zsidóságot (Erzsébetvárosban a kitelepítettek 40%-a volt zsidó), bár ez egyáltalán nem volt előre megtervezett szempont. Ennek ellenére a budapesti „deportálások”, ahogyan erről az angol nyelvű médiumok beszámoltak, külföldön is erőteljes negatív visszhangot váltottak ki éppen a holokaust idején történtekkel való hasonlóság miatt.17

Az 1951-es budapesti kitelepítés kárvallottjai intézményes kárpótlást soha nem kaptak, noha 2017-ben napirendre került egy ilyen javaslat is.18