A kemény mag privatizációjával szemben ellenállást tanúsítottak a szakszervezetek is, mert tudták, hogy csak addig van komoly hatalmuk, amíg az állammal szemben kell érdekharcot folytatni – egy magántulajdonossal szemben rosszabbak az esélyeik. Előre látható volt az is, hogy a privatizáció előrehaladtával csökkenni fog a tagok száma.1 A privatizáció ellenzésekor – akár általánosságban, akár egy adott cég jövőjéről volt szó – az érdekvédők leginkább a munkahelyek védelmére hivatkoztak, és ez a közvélemény számára hihetőnek tűnt. Pedig az már a 90-es évek közepén kezdett kirajzolódni, hogy a munkanélküliség és a privatizáció között nagyon áttételes a kapcsolat. Az igazi probléma az, hogy az alacsony iskolázottságú munkavállalók nagy tömegei számára „szükséges” munkahelyek fenntartása a magyarországi bérszint mellett nem kifizetődő. Mi több, az adott bérszínvonal, a munkavállalással járó költségek (pl. utazás) és az alternatív jövedelemszerzési lehetőségek mellett az állásban nem lévők nagy része nem is keres munkát. Más szóval, jelentkező sem igen van az állami támogatással vagy más módon mesterségesen fenntartott – vagy újonnan teremtett – munkahelyekre.