Ez a vita alapvetően mindvégig politikai-ideológiai töltetű volt. Logikai megfontolások alapján ugyanis a kérdésre hamar kész a válasz: a részvények többsége nem maradhat állami tulajdonban. Tény azonban, hogy Magyarországon a legnagyobb privatizációs tranzakciók idején – 1994–95-ben – a koalíciós pártok a parlamenti polémiában magukra maradtak a véleményükkel. A négy ellenzéki párt és a két parlamenten kívüli párt (MIÉP és a Munkáspárt) egyaránt amellett érvelt, hogy a „stratégiai” szektorokban fenn kell tartani a többségi állami tulajdont. Ez persze képtelenség. Ha egyszer abban döntés születik, hogy a nagy cégekhez szakmai befektetőt keresünk, akkor ezzel a többség vagy kisebbség vitája is eldőlt. Szakmai befektető csak akkor adja pénzét és nevét egy vállalkozáshoz, ha számára biztosítjuk a cég irányításának lehetőségét.1 Ha ezt az ún. menedzsmentkontrollt a magyar állam egyszer kiadja a kezéből, akkor annak nincs sok jelentősége, hogy a kézben maradt részvénycsomag darabszám szerint 51 vagy 49 százalékot jelent. Tucatnyi technika létezik ugyanis arra, hogy miként lehet a kisebbségi tulajdonos számára biztosítani a menedzsmentkontrollt, ha ez az elérendő cél.