Az 1995/96 során végbement nagy privatizációs tranzakciók sikerét nem lehet megérteni egy fontos, mára azonban szinte teljesen elfelejtett epizód említése nélkül. 1994 végén a költségvetés és – ezzel együtt – a magyar nemzetgazdaság a pénzügyi csőd közvetlen közelében volt. Az év során a privatizációból szinte semmi bevétel nem származott, sőt az ÁVÜ és az ÁV Rt. együttes bevétele nem fedezte a két szervezett működési költségét sem. Az ÁV Rt. – ahonnan a nagy bevételek lettek volna várhatók – 1994-ben a tervezett 215 Mrd Ft készpénzbevétel kevesebb mint 13%-át volt képes realizálni; az ÁVÜ a 21 Mrd Ft-os elvárással szemben csak 10 Mrd-ot hozott.1 Sürgősen hitelre lett volna szükség, de 1994 őszén senki sem adott. Horn Gyula miniszterelnök – bár akkor ezt a kifejezést nem használták – szabályosan „kipaterolta” az IMF-et2 és lemondásra kényszerítette az MNB elnökét, Bod Péter Ákost. Mindezek hatására egyszerre szembesült az atlanti világ azzal, hogy Magyarország, amely addig éltanuló volt, nem hajlandó kiigazítani a költségvetését, leállítja a privatizációt, megkérdőjelezi a Nemzeti Bank függetlenségét. Még a magyar kormánnyal – és személyesen Horn Gyulával – meleg, baráti kapcsolatot tartó német kancellár, Kohl is csak jó tanácsokkal kívánt segíteni, a remélt 1 Mrd DM-es gyorshitelt sem sikerült realizálni. S ha mindez nem elég, a nemzetközi pénzvilág kockázattűrő képessége a következő hónapokban csak romlott: éppen 1994 decemberében omlott össze a mexikói peso, aminek következtében válsághangulat tört ki.