Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

Titkos megállapodások a befektetőkkel

A magyar energetika jövője szempontjából fontos fejlemény volt, hogy az RWE/EVS konzorcium – a közvélemény számára váratlanul – 1996 közepén átadta az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak a bükkábrányi lignitre alapozott, 2×500 MW erőművi és hozzátartozó bányakapacitás bővítési terveit. Az akkori áron 250 Mrd Ft költséggel tervezett beruházás egy csapásra eldöntötte volna a magyar energiapolitikusok között már egy évtizede folyó vitát az alaperőmű kérdéséről. Ha ugyanis a német befektetők egymaguk megépítenek 1000 MW-nyi, lignitre épülő új kapacitást,1 legalább 10 évre lekerül a napirendről egy újabb atomerőmű építésének ügye, sőt, más tervezett erőművi fejlesztések is feleslegessé válhatnak. Az iparág belső vitáit jól ismerő szakemberek már az energiapolitikai koncepció 1992/93-as vitája során is azt tartották a leglényegesebb fejleménynek, hogy az egymásnak feszülő szenes-olajos-atomos lobbik képtelenek egyezségre jutni a 2000 táján szükségessé váló alaperőmű ügyében. „Majd jön a privatizáció – mondták –, s a német vagy francia befektető egymaga el fogja dönteni a kérdést.” Nem így történt.2