Európában a liberalizáció az 1970-es években indult, amikor is egyre több országban történt meg a távközlés leválása vagy leválasztása a levél- és csomagszállítással azonosított, hagyományos szolgáltatási körről. Az EU liberalizációs irányelvei már erre a „szűkített” postai piacra vonatkoztak. Az első EU-s irányelvet 1997-ben, a másodikat 2002-ben, majd ennek módosítását, a harmadik irányelvet 2008-ban fogadták el.1 Ezek a csomagküldés és az expresszlevelek kézbesítése terén rendelték el a piac teljes liberalizációját. Az 50 grammnál kisebb súlyú levelek esetében azonban fennmaradtak a versenykorlátozások: az EU 2011-ig, illetve az új tagállamok számára 2013-ig megengedte a korlátozó szabályok fennmaradását.2 Itt az a megfontolás érvényesült, hogy a nemzeti postavállalatok – amelyek Európa-szerte általában 100%-os állami tulajdonban álltak3 – egyetemes szolgáltatók, amelyeket törvénnyel kell és lehet arra kényszeríteni, hogy a hét öt munkanapján4 legalább egy alkalommal minden településen kézbesítsék a fentebb említett súlyhatár alatti leveleket, illetve vegyék fel azokat a települések lakóitól. A harmadik irányelv éppen ennek az utolsó piacvédő korlátnak a leépítését írta elő.