A magyar privatizáció egyik különösen érdekes, fordulatokban bővelkedő fejezete volt a közforgalmi gyógyszertárak magánosítása – vagy, ahogy az ÁVÜ-zsargon hívta – a patikaprivatizáció.1 Az ÁVÜ és az önkormányzatok hat éven át küzdöttek egymással a pontatlan törvényi szabályozás és az ebből eredő eltérő jogértelmezés miatt. Százmilliókban mérhető közpénz folyt el értelmetlenül. Tisztviselők, jogászok százai dolgoztak az ügyön, de 1995 végén még mindig ott tartott a patikaprivatizáció, ahol az elinduláskor, vagyis 1989-ben. Pontosabban szólva, a helyzet még rosszabb is volt. Az időközben szaporodó magángyógyszertárak ugyanis rontották a privatizálandó állami gyógyszertárak helyzetét, az emelkedő gyógyszerárak radikálisan csökkentették a gyógyszerek iránti keresletet. Mindezeket a nehézségeket részben ellensúlyozta, hogy a gyógyszerforgalmazás újonnan született törvényi szabályozása2 szándékosan céhes jellegű, versenykorlátozó volt. Az 1994. szeptember 1-én hatályba lépett törvény bevezette a „személyes gyógyszertár-működtetési jog” intézményét. Ezt a jogot kezdetben a hatóságok, 2002 után a Magyar Gyógyszerészeti Kamara ítélte oda. Ezen korlátozások nagy része az EU-csatlakozásig, illetve a 2006. évi liberalizációig maradtak életben.3