A 80-as évek közepéig – de sokak számára egészen 1989-ig – elképzelhetetlen volt, hogy a történelem kereke visszafelé forogjon, hogy állami tulajdonban lévő gyárat, bányát, erőművet, termőföldeket, erdőt és legelőt vissza lehet juttatni magántulajdonosok kezébe. Ahogyan a kávéval élénkített vitákban megfogalmazódott: nincsenek Weiss Manfrédok, akiknek oda (vagy vissza) lehetne adni a Csepel Műveket.3 Jól jellemzi a helyzetet Hoch (1991) tanulmányának az a rövid, anekdotikus kitérője, ahol arról ír, hogy 1953-ban – tehát mindössze 8 évvel a háború után –, a Nagy Imre-féle reformok idején még sorozatosan születtek viccek, amelyek úgy kezdődtek, hogy „Kohn bácsi visszakapja az iparengedélyét…”. A kortársak számára 45 évvel a háború után, túl az 50-es és 60-as évek nagy ipari fejlesztésein, a nagyvállalatok reprivatizációja elgondolhatatlannak tűnt. Még az iparengedély – vagy iparjogosítvány – kiváltása is csak 1982-ben lett állampolgári jog, ami természetesen csak kisipari, kiskereskedői tevékenységre adott módot.

A magyar társadalomtudósok közül kevesen vállalták, hogy komolyan szembenézzenek a reprivatizáció elméleti lehetőségével. 1982-ben Tardos Márton egy interjúban szokatlan – vagy talán éppenséggel páratlan – őszinteséggel nyilatkozott: „Határozottan az a véleményem, hogy egy olyan ország, amely egyszer már végrehajtotta az államosítást, függetlenül attól, hogy akar-e, társadalmi méretekben nem tud reprivatizálni, mert a társadalom minden politikai helyzetben megkövetelné a tőkeakkumuláció és az örökösödés erős korlátozását.”4 Nagyon hasonlóan érvelt Bauer (1982a) is pár hónappal korábban megjelent, akkoriban nagy feltűnést keltett tanulmányában: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. […] [A] nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna. Azt sem hiszem, hogy a magántőkés forma feltámasztása […] társadalmilag vonzó program lenne. S csak ezután említem, hogy kül- és belpolitikai értelemben abszurdum.”5 Bauernél még bizonyítható is, hogy itt nem pusztán a politikai cenzúrának tett engedményről van szó. Ugyanebben az időben álnéven, szamizdatban megjelentetett tanulmányában is szinte szó szerint szerepel az idézett megfogalmazás.6 Ez volt az álláspontja Tardosnak még 1985 nyarán is, amikor az ún. monori tanácskozáson elhangzott egyik rövid felszólalásában úgy fogalmazott, hogy „a tulajdon zömének államosítását irreverzibilis folyamatnak tekintem”.7

Az a vita, ami a mából visszatekintve privatizációs vitának tekinthető, két évtizeden át „tulajdonreform”-vitaként zajlott – mint látjuk, meghatározott történelmi premisszák alapján. A vita két síkon folyt. Egyfelől arról volt szó, hogy miként lehetne a létező, hagyományos állami tulajdoni formák mellett helyet teremteni újfajta tulajdonosi és vállalatszervezési modelleknek. Másfelől, és a maga idején ez volt a vita fontosabb és érdekesebb ága, az volt a kérdés, hogy milyen átalakításokkal lehet nagyobb teljesítményre, jobb hatékonyságra kényszeríteni az állami tulajdonú ipari nagyvállalatokat –, ha abból indulunk ki, hogy a szovjet fennhatóságtól belátható időn belül nem lehet megszabadulni.

A privatizáció mai, utólagos megítélése szempontjából akár akadémikus jellegűnek, lényegtelennek is mondhatnánk a 80-as évek vitáit. Végül is az élet megoldotta ezeket a kérdéseket. Ez azonban felületes érvelés. Azt a vitakérdést ugyanis ma sem lehet megkerülni, hogy feladata volt-e a privatizációnak 1990 után a „megfelelő” gazdasági szerkezet kialakítása. Ma is sokan gondolják úgy, hogy még olyan mértékben is hiba volt a privatizáció középpontjába állítani a bevételszerzést, mint amennyire ez a valóságban történt; helyette inkább „az optimális tulajdonosi és gazdasági szerkezet” kialakítására kellett volna törekedni.