A Németh-kormány ebből a követeléshalmazból igyekezett szelektálni. Az 1956-ra vonatkozó törvény 1989. november 1-én született meg,4 s még aznap országgyűlési (Ogy.) határozat intézkedett a II. világháborút követő internálások (1.1.13.1.) és kitelepítések (1.1.13.2.) jóvátételéről is. 1990-ben még négy kárpótlással összefüggő Ogy. határozat született. Ezek a holokauszt áldozatainak,5 a magyarországi német kisebbségnek, a Gulagról hazatérteknek6 és az 1945–1963 közötti politikai elítélteknek kívánt orvoslást ajánlani – pontosabban szólva mindazoknak, akik az említettek közül még életben voltak. A Németh-kormány történész- és jogászbizottságot is létrehozott a lehetséges megoldások tanulmányozására. Ez volt tehát a kezdet.7

A kárpótlás kb. 3 millió polgárt, a magyar családok felét közvetlenül is érintette. Vagyoni kárpótlásban 1,3 millióan, személyi kárpótlásban 922 ezren részesültek, 330 ezer ember kapott nyugdíjemelést és 3519 fő került be a nemzeti gondozottak csoportjába. A Határon Túli Magyarok Hivatalának becslése szerint 250 ezer nem magyar állampolgár is részesedett a kárpótlásból.8 Részükre 30 Mrd Ft címletértékű kárpótlási jegyet (KPJ) adtak ki.9

A kárpótlás alapjaiban rendezte át a magyar falu tulajdonviszonyait. Az ország 3000 településén 27 ezer földárverést tartottak – átlagosan minden faluban 9-et! Ennek során 2,1 millió hektár föld, az ország akkortájt megművelhető földterületének egyharmada cserélt gazdát, mintegy 30 Mrd Ft címletértékű kárpótlási jegyért. A földárveréseken 1 milliónál is többen vettek részt, 762 ezren földhöz is jutottak. Ez lényegesen nagyobb népességet érintett, mint a földosztás (1.1.1.) 1945 tavaszán!10 És megismétlődött a történelem más szempontból is: a termőföldvagyon végletesen szétaprózódott, és – a földforgalom korlátozása miatt – ez így is maradt a § (6.2.1.). Felmérhetetlen az a tőkekivonás és a közvetett kár, ami azáltal keletkezett és keletkezik, hogy a földtulajdonosok 95%-a egyáltalán nem foglalkozik mezőgazdasági termeléssel.11

A kárpótlás ügye kezdettől fogva összekapcsolódott az egyházak és a települési önkormányzatok restitúciós igényeinek kielégítésével is. Az előbbiekre vagyon-visszajuttatás és/vagy pénz formájában 200–250 Mrd Ft-ot, az utóbbiakra 250–300 Mrd Ft-ot költött a III. Magyar Köztársaság (2.4.). A KPJ megjelent a tőkepiacon, ahol kezdettől fogva értékpapírként, pénzhelyettesítőként funkcionált. Nehezen szabadult a kárpótlástól a jogalkotás, az adópolitika és bírói ítélkezési gyakorlat is. Újabb és újabb törvények születtek, s a kárpótlástól távol álló területek jogszabályozása is kénytelen számot vetni a le nem zárt kárpótlási folyamattal. Az államigazgatási hatáskörben született határozatok száma meghaladta a 3 milliót! Azok közül, akik elégedetlenek voltak a hivatal döntésével, 160 ezren elsőfokú jogorvoslattal éltek, 20 ezren pert is indítottak.

1991–97 között az ÁPV Rt. és jogelődjei mintegy 2700 értékesítési tranzakciót bonyolítottak le – ebből 1338 esetben a vevők részben vagy teljes mértékben kárpótlási jeggyel fizettek. Volt olyan tranzakció, ahol 10 milliárd és volt, ahol mindössze 6000 Ft-nak megfelelő összeget teljesítettek jeggyel. 1993–1996 között a hazai befektetőktől származó privatizációs bevétel közel 50%-a kárpótlási jegy formájában realizálódott. Ez az arány túlment minden eredeti elképzelésen, és előre nem látott módon bonyolította a tranzakciókat, az utólagos elszámolásokat, valamint a nyilvántartásokat. A kárpótlás az évek során kiterebélyesedett, intézményesült. A Kárpótlási Hivatal országos szervezetté nőtte ki magát, melynek működési költsége 15-20 Mrd Ft-ot emésztett fel. A magángazdaság és az állami szféra között kialakult üzleti kapcsolatok miatt ez a rendszer önjáróvá, önérdekűvé is vált. A kárpótlási jegy magánszemélyeknek is, cégeknek is tálcán kínálta az adókerülés lehetőségét. Ennek nagyságát 30-60 Mrd Ft-ra becsülhetjük.

Az évek múltával egyre világosabban látszódott, hogy a kárpótlás és a privatizáció összekapcsolása csalódást okozott: a kárpótlás hosszú távon realizálható, bizonytalan jövedelmet termelő vagyont ígért, miközben az érintettek többsége pénzt szeretett volna látni, méghozzá azonnal és/vagy garantált rendszerességgel. A kárpótlási folyamat időbeli elhúzódása azért is sértette az érintettek jogérzékét, mert a vagyon szétosztása, illetve privatizálása előbb kezdődött meg, mint hogy minden érintett megkapta volna a neki (vissza)járó vagyont, illetve az új osztozkodásban való részvételhez szükséges „belépőt”, a KPJ-t.

1991-ben, amikor a közvéleménynek még csak annyi személyes tapasztalata lehetett a kárpótlással, hogy sokan beadták igényeiket, már világos volt, hogy a polgároknak kevesebb mint 20%-a ért egyet a kárpótlási törvénnyel.12 1993 végén már a személyes érintettséget is lehetett vizsgálni. Az önbevallások lényegében megfeleltek azoknak az adatoknak, melyeket az igények elbírálása után a kárpótlási hivatal hozott nyilvánosságra. Eszerint a felnőtt népesség 11%-a kapott kárpótlást saját vagy felmenője korábbi földtulajdona után, míg egyéb (üzem, bolt, ingatlan) tulajdonok után 2% volt a kárpótoltak aránya. A családtagokat és a más jogcímen történt kárpótlást is bevonva, az érintettek aránya 32%-ra emelkedett. A kárpótlási politikával a megkérdezettek 20%-a volt elégedett, 48%-uk viszont kifejezetten elégedetlenül nyilatkozott.13 Ezt a fajta elégedetlenséget tükrözte a katolikus egyház 1996 augusztusában kiadott nyilatkozata is: „A kárpótoltak a kárpótlási folyamat sajátosságai miatt kevés valóságos értékhez jutottak. A kárpótlási jegyek jó része végül nem az eredeti, kárpótlásra jogosult tulajdonosokhoz került.”14 Az a tény, hogy a jobboldali pártok számára oly fontos autoritás kritikusan foglalt állást – önmagában is mutatta, hogy a kárpótlás politikai szempontból is kalandorság volt.