Nagyon tömör áttekintéssel először az Árpád-kor végéig megyünk vissza az időben, az Aranybulla koráig (1222), majd részletesen is bemutatjuk, hogy az oszmán–török uralmat lezáró5 háborúk költségeit részben és utólag a bécsi udvar miként terhelte a magyar országrészre (1.1.1.). Később is történt hasonló. A trianoni békeszerződés alapján Magyarország – Gyáni Gábor szavaival – a „teljes értékű nemzeti szuverenitás birtokába került”, de a magyar államnak kétszer is háborús jóvátételt kellett fizetnie, és persze az elveszített két háború megvívása érdekében felvett külföldi államkölcsönöket is törleszteni kellett.

Ha az eladósodottság mértéke kezelhetetlennek tűnik, akkor az uralkodók rendszerint devalvációval próbálják meg a magángazdaságból kipréselni a szükséges árualapokat és pénzügyi eszközöket. Történelmi tény, hogy a pénzromlás és a pénzrontás Magyarországon is az államalapítás óta része volt a királyi-kincstári gazdálkodásnak. A leértékelés tipikusan a nemességet, a katonaságot és a polgárságot érintette a legsúlyosabban. Másfelől viszont a pusztító inflációval jól jártak azok, akik földjeikre jelzálog terhe mellett nagy hiteleket vettek fel (pl. a hitbizományosok), merthogy a háborúkat követő inflációk ezeket a terheket automatikusan lenullázták

Ez történt 1811-ben a törökökkel és a franciákkal vívott háború után,6 majd a 20. században, két világháború után, 1918-ban és 1945-ben. A magyar állam adósságainak elinflálásával szabadult meg a terhek döntő hányadától.7 A hazai vállalatok és a háztartások túlnyomó többsége számára azonban a fenntarthatatlan fiskális helyzet nyomán bekövetkezett valutaelértéktelenedés, illetve a hiperinflációt követő valutareformok masszív vagyonvesztést eredményeztek. Egy negyedszázadon belül, egy generáció életében az infláció kétszer is lenullázott sokmilliónyi kismegtakarítói vagyont, ami azután nagy szerepet játszott az öregkori szegénység kiterjedésében.

Számos nagy nevű, fontos intézmény vagyonát is elmosták a hiperinflációk. Így – például – az I. világháború utáni infláció és a soha vissza nem fizetett hadikölcsönök felemésztették a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) felhalmozott vagyonát is.8 Hogy egyáltalán fennmaradjon, a testület 125 ezer pengő/év (≈ 2023. évi árszinten 142 M Ft/év) államsegélyre szorult, 1925-ben pedig – alapításának 100. évfordulója alkalmából – 3 milliárd korona egyszeri államsegélyt kapott.9 Az MTA csak azután szerezte vissza anyagi függetlenségét, hogy egy gazdag arisztokrata, gróf Vigyázó Ferenc, a Felsőház tagja, 1928-ban teljes vagyonát az Akadémiára hagyta. Az MTA így jutott 25 ezer hold föld, négy kastély, két budapesti bérház, ékszerek, műkincsek és egy 17 ezer kötetes könyvtár birtokába. (Ennek a vagyonnak a 40%-át végül a Vigyázó család távolabbi rokonai – a Podmaniczky és Bolza rokonok visszaperelték az Akadémiától. A hagyaték tehermentes értékét a kortársak 15 millió pengőre becsülték.10)

Így – például – a királyi szerviensek a 11–12. században átmeneti réteget alkottak az uralkodó osztályba tartozó nagybirtokosok és a közvitézek között. Rendelkeztek földbirtokkal, valamennyi szolgával, ezért nem süllyedtek az alávetett osztályba, viszont birtokaik nagysága nem tette lehetővé, hogy az uralkodó osztályba tartozzanak. Közszabadságukat az biztosította, hogy a királynak teljesítettek katonai szolgálatot, hadba vonuláskor sem az ispán, hanem a király vezetése alatt álltak. Később, a királyi hatalom hanyatlásával, illetve a királyi vármegyerendszer felbomlásával a szerviensek helyzete romlott, mert a világi nagyurak magánföldesúri függésbe akarták vonni őket a várjobbágyokkal együtt. Ez ellen a nyomás ellen a szerviensek és a várjobbágyok (iobagiones castri)33 együtt léptek fel, és a királyi szerviensek lettek az 1222. évi Aranybulla-mozgalom vezetői. Az 1267-es törvényekben már a nemes elnevezést használták rájuk vonatkozóan, megkülönböztetve őket a nagybirtokosoktól, akiket báró névvel illettek. De azt csak a nevezetes, 1514-ben összeállított Werbőczy-féle szokásjoggyűjtemény, a Tripartitum fogalmazta meg, hogy az „egy és ugyanazon nemesség” (una eademque nobilitas) részeként kell tekinteni a főnemesekre és a köznemesekre, illetve a főpapokra.

Werbőczy nemzetfogalom-értelmezése egy minden részletében hamis eredetmítoszon alapult. Leírása szerint a Szittyaföldről érkező hunok (vagyis a magyarok) hajdanán maguk választottak elöljárót, illetve királyt, így a nemesség és a királyi hatalom szétválaszthatatlan egységet alkotott. Ez a Szent Korona-tan lényege. Werbőczy szerint a szittyák közössége kettészakadt, amikor veszély idején a király körbe hordoztatta a véres kardot, ám egyesek, a „gyávák”, nem jelentek meg a haza védelmére. Ezeket a közösség kivetette magából és szolgasorba taszította. A „gyávák” voltak a későbbi jobbágyok ősei, akiknek tehát azért nem lehetnek szabadságjogaik, mert ezek az ősök erkölcstelen viselkedésükkel örökre eljátszották. A nemesek viszont harcos szittya őseik méltó utódai – mindannyian.34 A valóságban ez a teória a hatalmasok nyomasztó árnyékában élő köznemesek ábrándja volt csupán, amit Werbőczy a saját bőrén is megtapasztalt, amikor az országgyűlésben (diéta) a főnemesi elit megakadályozta, hogy a Tripartitum törvényerőre emelkedjen. A törvényeknél előírt módon ugyanis sohasem került megpecsételésre, a megyéknek és városoknak sem küldték meg, és a király aláírása sem került rá.35 A szentesítés folyamata tehát megszakadt, mert sértette a magyar főnemesség érdekeit.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy évszázadokon át, a mai szemmel nézve igen-igen alacsony népsűrűség okán, a vagyon igazi fokmérője nem a birtokolt földterület nagysága, hanem az igénybe vehető emberi munkaerő mennyisége volt36 – legalábbis ott és addig, amíg a mezőgazdaságon belül a növénytermesztés volt a meghatározó. Árpád nemzetsége már a Kárpát-medence elfoglalása előtti régi hazában is a legvagyonosabb, a legtöbb szolga és behódolt népcsoportok felett uralkodó nemzetség volt. A honfoglalás az itt élő szláv és egyéb népek számára azt jelentette, hogy Árpád és a többi nemzetségfő uralma alá kerültek. A következő évszázad története arról szólt, hogy az Árpád-házból származó Szent István király leszámolt a vele rivalizáló magyar törzsfőkkel (Ajtony, Koppány), birtokaikat pedig elkobozta.

Mint Ágoston Péter (Ágoston Péter, 1908a; Ágoston Péter, 1913) a magyar nagybirtok történetének kutatója megállapította, a 14. század elején 15–20 nemzetség intézte az ország sorsát. Ez a néhány család csinálta (formális értelemben többnyire: választotta) a királyt, ők generálták a trónviszályokat, mindig abban a reményben, hogy az új királytól még többet fognak kapni, mint az éppen hatalomban lévőtől.37 Egy évszázaddal későbbi adatok szerint az ország összes településének 40%-át a 60 leggazdagabb nagybirtokos tartotta kezében (akiket ekkor már régóta bárónak vagy mágnásnak, a későbbi századokban pedig zászlósúrnak38, illetve arisztokratáknak neveztek).39 Ezek a családok javarészt külföldről betelepülő, az uralkodók kíséretében karriert csináló lovagok leszármazottai voltak – ennyit a szittya eredetmonda valóságtartalmáról.40 Egyébként a törzsökös nemesség külföldiekkel és a más vallású személyekkel szembeni előjogait már az 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla is rögzítette.41 Ezzel együtt is igaz, hogy a mindenkori magyar uralkodó, illetve a fő- és köznemesség közötti konfliktusok többnyire akörül forogtak, hogy az uralkodó ne külföldieknek adja a vezető méltóságokat.42

Romsics (2021) becslése szerint az ekkortájt 140–150 ezer főre tehető nemességen belül a bárók csoportja 40-50 családot jelentett. (Csak viszonyításul: az ország teljes népessége 3,0–3,5 millió fő körül lehetett ekkortájt.43) A birtokkoncentráció tehát igen fontos tény volt, de a főpapok és a bárók – a diétában való megjelenés és szavazati jog tekintetében – csak viszonylag későn, 1608-tól kezdve különültek el a köznemességtől. Mint azt Ágoston (Ágoston, 1908a; Ágoston, 1908b; Ágoston, 1913) műveiből tudjuk, Mohács előtt nem létezett az ország visszafoglalása utáni értelemben vett arisztokrácia, és nem voltak megállapodott birtokok sem. A kétkamarás országgyűlés rendszere is csak 1608-ban jött létre. Ezzel kezdődött a rendi dualizmus kialakulása, mely szerint a politikai berendezkedés két pólusában a király és az ország rendjei álltak, akik együtt gyakorolták a felségjogok összességét. A rendi országgyűlés felső házának csak az lehetett tagja, akinek Magyarországon voltak birtokai.44 A felsőtábla vagy főrendiház (Excelsi Proceres) egyik csoportját a főpapság alkotta. A másodikat a főméltóságok, a király udvarának és a magyarországi kormányzatnak fő tisztségviselői, a harmadikat a vármegyék élén álló főispánok és örökös főispánok,45 a negyediket pedig a hercegi, grófi, bárói ranggal rendelkező családok felnőtt korú férfi tagjai tették ki.46 A főnemesek esetében a tagság az 1885. évi reform után vagyoni cenzushoz is kötődött: 3000 Ft/év adófizetési képességgel kellett rendelkezni. Ez az intézményi struktúra 340 éven át, egészen 1944-ig működött. A bárói, grófi, hercegi rang csak közvetlen férfiágon öröklődött, és csak magyarországi lakos kaphatta meg.

A király és a nemesség konfliktusa többször is fegyveres összeütközésbe torkollott, amit megelőzött vagy követett az éppen uralkodó család detronizációja (trónfosztása). Ez a Habsburg-ház esetében négyszer is megtörtént (1620, 1707, 1849 és 1921). A sok feladathoz kötött királyi adományozás királyváltozás nélkül is sok elkobzást feltételezett. A birtok többnyire tisztséghez járt, a megajándékozott nemes gyakran örökletes főnemesi címet – grófi, bárói, nagyritkán hercegi, illetve főhercegi rangot – is kapott. Romsics (2017) felsorolásából tudni lehet, hogy a Buda felszabadítása előtti hat évtizedben is sok új család került be a nemesi elitbe: a Thurzók (1606), a Bánffyk (1622), a Batthyányk (1630),47 a Nyáryak (1632), a Rákóczik (1633 körül), a Pálffyk (1634), a Wesselényik (1646) és a Thököly család egyik sarja (1654) mind ebben az időszakban jutottak grófi címhez. Esterházy Miklós 1613-ban bárói, 1626-ban grófi címet kapott az uralkodótól, s mint erről majd szó lesz, fia, Esterházy Pál 1687-ben a német-római birodalmi hercegi címet is megkapta. Az 1885. évi főrendiházi reform előtt mindenki, aki magyar hercegi, grófi vagy bárói címet kapott – vagy ha ilyen címmel rendelkező külföldi állampolgár volt és magyar állampolgárként is honosíttatott – automatikusan tagja lett a főrendi háznak is.48

A világi uradalmak végső birtokosa azonban mindig a király volt, aki úgy tekintette, hogy a birtokot a tisztség múltával visszaveheti – miként ma is visszajár elvileg a szolgálati lakás. Az újra meg újra kirobbanó trónviszályok közepette a diadalt ülő király első és legsürgősebb dolga volt az elődje adományait érvénytelennek nyilvánítva világi és egyházi ellenfeleit címeiktől és birtokaiktól megfosztani és újdonsült támogatóikat ezekkel megadományozni. Nyilvánvalóan sok múlt azon, hogy az egyszer trónra emelt uralkodó milyen hosszú életű volt – akár pusztán csak egészségi állapota okán, ideértve az erőszakos haláleseményeket is.49 Az pedig teljes mértékben véletlen volt, hogy a törvényesen megválasztott uralkodónak született-e olyan törvényes fiú utóda, aki megélte a felnőttkort.50

Ágoston szerint a 14. században egy-egy uradalom (dominium) 20-25 évenként változtatta tulajdonosát, mert a tulajdonos „hűtlensége” (nota infeliditatis51) miatt az uralkodó ugyanazt az uradalmat egy másik családfőnek adományozta. Itt érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon a 17. századtól kezdve az arisztokrata címhez (pl. gróf vagy báró) nem járt automatikusan birtokadomány. És nem egyszer előfordult az is, hogy az uralkodó kétszer eladományozta ugyanazt a birtokot. A legnevezetesebb ilyen eset a kunok betelepítése volt, már lakott, s így tulajdonban volt területre.52 De arra is volt példa, hogy az uralkodó egy régebbi adomány megerősítésével csábította át az ellentábor híveit a maga oldalára.

Tulajdonképpen a nagybirtoknak a közjogokkal és az államhatalommal való összenövését a pénzrendszer nemléte, fejletlensége magyarázta. Ez valamikor Európa-szerte így volt, csak nálunk ez az állapot századokkal tovább tartott, mint az Elbától nyugatra eső országokban. A Nyugat-Római Birodalom bukását követően, a városok hanyatlásával mindenütt megszűnt a jövedelmeknek az a központosítása és újraelosztása, ami a császári bürokráciát és a hadsereget addig finanszírozta. A nagybirtok lett az egyetlen közvetlen jövedelemtermelő gazdasági egység, így a feudális államiság első évszázadaiban minden államhatalmi szerv csak közvetlenül a nagybirtok függésében működhetett. Másképp fogalmazva: az állami tisztségviselőket a királytól kezdve az utolsó katonáig a nagybirtokok tartották el. A király hatalma azon alapult, hogy ő volt a legnagyobb birtokos az országban.

A változást a városiasodás, a kereskedelem és az ipar fejlődése, és mindezek egyre nagyobb jövedelemtermelő képessége – illetve e képesség királyi megadóztatása – hozta magával. A 13. századra a magyar királyok a trónviszályokban sorra eladományozták birtokaikat, mert már nem is szorultak rájuk: immár közvetlen pénzjövedelemre tett szert a regále-jövedelmekből (ún. királyi haszonvételek), vagyis a vám-, bányászati és ipari bérlések, városi privilégiumok stb. összegeiből. A mai olvasó számára fontos hangsúlyozni, hogy a királyi felségjogban gyökerező regálék nem adóként működtek – bár néha a nevük erre utalt –, mert szemben az adókkal, amelyeket az uralkodók többnyire az alkotmányosság korabeli formája szerint a (nemesi) alattvalók hozzájárulásával szedtek be, a regálékat az udvar az alattvalók előzetes megkérdezése nélkül, önhatalmúlag, kizárólag a király felségjoga alapján vetette ki.53

A történeti kutatások egyértelműen jelzik, hogy sok múlott az uralkodók hozzáértésén, törődésén, az uralkodó által eldöntött prioritási sorrendeken és az adóbeszedés során mutatott erőskezűségén. A magyar történelemfelfogás által egyértelműen pozitív figurának tekintett Hunyadi Mátyás politikája ezt jól illusztrálja. Trónra kerülésekor a kincstár éves bevétele 110–120 ezer aranyforintot tett ki, ám uralkodásának második évtizedére, egyes években a 900 ezer aranyforintot is meghaladta a kincstári bevétel.54 Mátyás erőteljesen beavatkozott a nagybirtokviszonyokba is. Uralkodása kezdetén, 1458-ban egyik bizalmi emberét, Szapolyai Imrét még úgyszólván senki sem ismerte, de 10 évvel később már a királyság első öt nagybirtokosa között volt. Mátyás halálakor pedig, 1490-ben a kiszemelt trónörökös, Corvin János után a Szapolyai család már az ország második legnagyobb földbirtok-tulajdonosa volt. A kárvallott nagybirtokosok nevét a történelmi köztudat gyorsan elfelejtette. A szaktudomány természetesen ismeri ezeket a neveket is: a laki Thúz János, Perényi Miklós és Alsólendvai Bánffy Miklós lett királyi perek és egy-egy kisebb katonai hadjárat áldozata. Ispánságaik és váruradalmaik jó részét Mátyás lefoglaltatta, majd ezeket kiszemelt utódjának, Corvin Jánosnak adományozta.55

Nemcsak közjogi, de makroökonómia értelemben is az ország jórészt a nagybirtok, illetve a rajta élő jobbágyok munkája révén és által működött (robot, kilenced és tized56 stb.). Az országos tisztségek örökletesek voltak, ezeket a nagybirtokos földesurak bérbe is adhatták, mint – mai fogalmakkal – a magánjog tárgyait. Az ország védelme is a határok mentén nagybirtokkal rendelkező nemzetségek magánügye volt. Csak így érthetjük meg a Hunyadiak és a Zrínyiek honvédő buzgalmait is. Birtokaik a délvidéken és Erdélyben voltak, így ők kerültek szembe a török hadakkal. És fordítva: a hon védelmében mutatott sikereik által a király hívei növelhették birtokaikat. Ebbe a struktúrába illeszkedtek be a kisebb nemes urak, a végvári kapitányok, vezérek, akik saját maguk és fegyvereseik eltartása céljából földeket, marhát, sokszor egész falvakat vettek el a békés birtokosoktól. Sok esetben a nagy nemzetségfők hadurak, kiskirályok (görög eredetű szóval: oligarchák) voltak a maguk országrészén. Gyakran gazdagabbak is voltak, mint az „igazi” király.

Még 100 évvel később, a 17. században is érvényes volt az a képlet, hogy a legnagyobb földesurak egyben fontos közjogi tisztségeket is betöltöttek abban a megyében, ahol birtokaik feküdtek: főispánok és a katonai kerületek főkapitányai voltak. Ezen túlmenően ugyanezek a családok az országos politikában is nagy szerepet játszottak. Közülük kerültek ki a magyar kormányhivatalok vezetői, az ún. országnagyok és a felsőház tagjainak 90%-a is.57

Az adományozás és az elkobzás szükségszerű logikai kapcsolata addig tartott, amíg a 19. század közepére Magyarországon is általánossá vált, hogy az uralkodó csak címet és rangot adományozott, amihez (föld)vagyon már egyáltalán nem is tartozott. Sőt, a 19. század végén már az volt a szabály, hogy főnemesi címért a gazdag és sikeres polgárok fizettek az uralkodónak, illetve az uralkodó nevében működő kormánypártnak. Miután Horthy Miklós nem volt király, az utolsó címadományozás 1918-ban történt.

Fő mondanivalónk szempontjából másodlagos, hogy egy adott történelmi pillanatban az éppen regnáló kormányzatnak volt-e más választása, hogy az ország pillanatnyi állapota, nemzetközi kötelezettségek vagy megkerülhetetlen műszaki okok diktálták-e a meghozott intézkedéseket, vagy csak rövid távú, hatalmi szempontok sugallták a magántulajdon elkonfiskálást, kisajátítását, az államadósság törlesztésének felfüggesztését, a felhalmozott pénzmegtakarítások elértéktelenítését stb. Az egyes államosítási döntéseket abból a szempontból sem fogjuk minősíteni, hogy a mából visszatekintve volt-e egyértelműen pozitív hozadékuk. Könnyű ilyeneket is mondani. Bizonyos, például, hogy indokolt volt a Lánchíd visszavásárlása (1870) vagy a csődközeli magánvasutak államosítása a 19. század végén. Evidens, hogy a kötelező 8 osztályos iskoláztatás szempontjából nagy jelentőségű volt az első (1867 utáni), a második (1919) és a harmadik (1945 utáni) kísérlet is, amikor az állam megpróbálta, illetve a második alkalommal ki is vette az elemi iskolákat az egyházak kezéből. Mai szemmel érthető az a felvilágosult abszolutista kormányzás is, aminek keretében II. József beleavatkozott a katolikus egyház vagyoni ügyeibe.

A hazai és nemzetközi példák nyomán ma már azzal is tisztában vagyunk, hogy az államosítási intézkedések szükségszerűen öngerjesztőek. Ez az, amit Kornai János rendszerparadigmának nevezett. Nincs harmadik út vagy arany középút: ha egyszer elkezdődik a piacgazdaság leépítése, a már meghozott jogfosztó intézkedések logikai szükségszerűséggel megkívánják az újabb és újabb korlátozásokat. A bányák és a bankok államosítása után Magyarországon kétszer is a borbélyüzletek államosítása következett (1919-ben és 1949-ben) – annak ellenére is, hogy az államosítás ideológusai és kivitelezői bizonyíthatóan nem akartak ilyen messzire elmenni. Mint a gyakorlatban 1945 után bebizonyosodott, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek önkéntes szerveződése sem lehetséges, ha az nem terjed ki kötelező módon egy falu egészére. A gépesítés ugyanis megköveteli a tagosítást,58 az pedig csak úgy valósítható meg, ha a szövetkezetbe be nem lépő parasztok birtokparcelláit is átrendezik. Ugyanezen okok miatt az sem volt tartósan fenntartható állapot, hogy jogi-szervezeti értelemben háromféle mezőgazdasági termelőszövetkezet létezett, amelyek közül az alapításkor a tagok szabadon választhattak.

Mindazonáltal egy percig sem gondoljuk, hogy az elmúlt másfél évszázad egymást követő uralkodói, miniszterelnökei, kormányai egytől egyig, vagy akárcsak többségükben is, hazaárulók, gazemberek vagy ostobák lettek volna. Éppen ellenkezőleg, az egymást követő vagyoni redisztribúciók – durvábban: a fosztogatás, majd az osztogatás – évszázadokon keresztül senki által meg nem kérdőjelezett társadalmi gyakorlat volt. A redisztribúció sokszor az ország történelmi lemaradásait volt hivatva leküzdeni. Más esetekben a vagyonok újraosztását a szélsőséges egyenlőtlenségek csökkentése érdekében hajtották végre. Erre utalt a máig gyakran idézett metafora, a Horthy-korszak jellemzésére használt „hárommillió koldus országa” kifejezés, amely előkészítette az ideológiai talajt az 1945 utáni nagy államosítások számára. Csak éppen azt nem vették észre a politikusok és a változásokat követelő értelmiségiek (vagy ha észrevették, nem tartották fontosnak), hogy vagyonegyenlősítő intézkedéseikkel akarva-akaratlanul is közvetlenül és folyamatosan aláássák a magántulajdont és a jogállamiságot, illetve áttételesen az állam legitimitásába helyezett társadalmi bizalmat.

De egyoldalú értékelés lenne az is, ha minden lépésért a külső körülményeket okolnánk, és felmentenénk a mindenkori uralkodó-kormányzó elitet. Valójában a döntéshozók egyszerre voltak foglyai koruk, osztályuk ideológiájának és előítéleteinek, ám egyúttal hatalommal és eszközökkel felruházott propagandistái is voltak saját koncepcióiknak.