A kivételezett közjogi helyzet ugyanakkor kötelezettségekkel párosult. Ezek közül a legfontosabb a katonai szolgálat volt: a jászkunok háború idején kötelesek voltak a királyi korona alatti hadba vonulásra, és ők biztosították a nádor fizetését is, aki a főbírájuk volt.2 A jászkunokat az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúban való részvételük miatt jogvesztéssel sújtották. Ám ténylegesen mégsem történt semmi, mert Mohács után ez a törvény nem lépett életbe. Még a török adóösszeírók is – összevonva a különben egységet nem alkotó jászokat, a kis- és nagykunokat – a korábbi királyi privilégiumok alapján egy közigazgatási egységként kezelték a jászok és a kunok által lakott területeket, és adójukat is eszerint állapították meg.

Mint erről már szóltuk, a törökökkel folytatott háború kimerítette a kincstárat. Ezért I. Lipót császár elhatározta, hogy a töröktől visszafoglalt Jászkunságot áruba bocsájtja. 1702-ben vevő is akadt: a Német Lovagrend3 hajlandó volt 500 ezer rajnai (korabeli szóhasználattal: rhénusi vagy rénes) forintot fizetni a Jászkunság területéért és lakóiért. A jászok szerint az adásvétel jogtalan volt, hiszen a kiváltságos terület – koronabirtok lévén - elidegeníthetetlen. Arra is hivatkoztak, hogy a török hódoltság idején is fizették az ún. nádori cenzust (3000 arany), illetve a magyar kincstárnak járó ún. fél adót. Az udvar viszont azzal érvelt, hogy a nem tisztázott tulajdonjog elenyészett, a visszafoglalt terület hadizsákmány. Az is tény, hogy a lovagrend maga is – éppen úgy, mint sokan mások – területi igényekkel lépett fel az udvarral szemben hivatkozva arra, hogy a török hódoltság előtt nekik is voltak jelentős birtokaik Magyarországon.

Az ügylettel egy időben – valójában már azt megelőzően – a jászok és a kunok kiváltságai megszűntek, egyik napról a másikra jobbágysorba kerültek.8 Ez is magyarázza, hogy a jászok és kunok közül már a következő évben sokan csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. Hálából a fejedelem 1703-ban Tokajban kelt pátensével megszüntette a Német Lovagrend földesúri hatóságát, ám a szabadságharc bukása után, 1710-ben a rend visszavette a Jász kerület feletti ellenőrzést. Annyit azonban sikerült a jászoknak elérni, hogy a szatmári béke 5. pontja ígéretet tett a jászkun sérelmek orvoslására. Erre azonban majd kétnemzedéknyi időt, 35 évet kellett várni.

Amíg birtokon belül volt, a rend nem követelt robotot, nem alakultak ki jobbágytelkek; a jászkunok adófizető jobbágyparasztokká váltak. A lovagrendnek fizetendő adó, az árenda értékét a kerületi, városi vagy községi elöljárókkal megkötött szerződések határozták meg. A jászkunsági jobbágyok tehát nem egyénenként, hanem mint közösség álltak szemben uraikkal. Ez a jogi konstrukció valójában a nádort, a kunok főbíráját sértette leginkább – természetesen a lakosságon kívül –, aki ezáltal jelentős jövedelemtől esett el.9

Miután a rend megtapasztalta, hogy a birtok csak akkor ér valamit, ha van elegendő jobbágy is, aki megműveli – azt pedig külföldről kellett volna betelepíteni –, tárgyalni kezdett a jászok képviselőivel. 1715-ben a Német Lovagrend lemondott az örökvételi jogról – a Jászkunság tulajdonjogáról –, az udvarral kötött adásvételi szerződést zálogszerződésre módosították.10 Ekkor a jászok abban bíztak, hogy az országgyűlés majd kifizeti a kért összeget, majd később abban, hogy legalább a váltságösszeg felét az udvar fogja kifizetni.

De nem így történt. A lovagrend 1730-ban átadta követeléseit a Pesti Invalidusok Házának (egy alapjában véve katonai szervezetnek), amelyik a Jászságból befolyt jövedelemből kívánta fenntartani az ispotályt.11 Az Udvari Kamara pedig a rokkant katonák kórházára összegyűlt pénzalapból fizette ki a Lovagrendet. Az átruházás nyomán az új földesúr hatósági jogosultságát 1731-ben írta alá III. Károly. Az 1740-ben kitört osztrák örökösödési háborúban a jászkunok először két lovasszázadot, majd 1744-ben újabb 400 embert állítottak csatasorba. A háború miatt kényszerhelyzetben levő királynő 1745-ben megígérte, hogy amennyiben a jászok és a kunok magukra vállalják a zálogdíj és az időarányos kamat visszafizetését, visszanyerhetik régi szabadságukat (redemptio).12 A felkamatozott összeg 576 ezer rajnai forintot tett ki. Egyes becslések szerint ez az összeg az akkori Magyarország egyéves költségvetésének felelt meg.13 A megváltás összegének kifizetésére az érintett 25 település és a hozzá tartozó tanyák14 irreálisan rövid, 30 napos határidőt kaptak, így a díjat csak kölcsönökből volt lehetőségük megfizetni. A legnagyobb összeget báró Palm Ferenc hitelezte a jászkunoknak, 300 ezer forintot 6%-os kamatláb mellett. A váltságösszeg többi részét kisebb-nagyobb részben egyháziaktól, nemesektől, kereskedőktől, molnároktól vették kölcsön.15 Ezt követően kezdődhetett csak meg a váltságdíj tényleges összegyűjtése, ami hat évig tartott.16 A szükséges pénz összegyűjtése érdekében vagyonos beköltözőket is befogadtak.17 A földmegváltás elszámolási egysége a kötel (1 kötel ≈ kb. 50 katasztrális hold) volt, ára 80 (rénusi) forint/kötel; a maximum megvásárolható földméret 4 kötel volt – de ezek a paraméterek az egyes jász településeken nem voltak teljesen azonosak.18

Az uralkodónőtől kapott diploma visszaállította a jászok és kunok „örökös” kiváltságait, melyek közül a legfontosabb a földesúri szolgáltatásoktól való mentesség, a szabad tisztviselő- és lelkészválasztás, valamint a pallosjog (a bíráskodás joga) volt.19 A jászkunok földjeik tulajdonjogát nem kapták vissza, a terület koronabirtok maradt, de a hármaskerülethez tartozó földeket, helységeket, szállásokat a jászok birtokukba vehették, azaz használhatták, de nem idegeníthették el. A redemptiót követően a korábban jogilag egységes közösség a megváltott föld arányában tagolódott: akik részt vettek a megváltásban, annak megfelelő földterületet kaptak, ők lettek a redemptusok. Azokat, akik nem tudtak részt venni a megváltásban, irredemptusoknak nevezték. A redemptió idején a földváltás egysége egy egész telek, azaz 140 katasztrális hold tőkeföld volt. Megváltási értéke helységenként változott. Félegyházán ez – például - 304 rajnai forintt volt. Egész telket azonban a lakosság töredéke váltott, illetve sokan nem is tudtak földet váltani. A részletfizetés reményében sokan többet vállaltak, mint amennyit teljesíteni tudtak. Ezért már 1752-ben úgy határozott a kerületek közgyűlése, hogy csak a legalább 20 Ft értékű földet megváltókat tekintik redemptusoknak, az ennél kevesebbet váltókat az irredemptusok közé sorolták át. Lehetséges volt viszont az irredemptusok redemptussá válása beházasodás esetén. Aki olyan redemptus özvegyét vette feleségül, akinek redemptionális földje vagy öröksége volt, ő maga és utóda is redemptussá válhatott.

A földesúri függőség megszűnése a jász és kun területeken élő minden személyre vonatkozott, a privilégium által rögzített és megadott egyéb jogok azonban csak a megváltásban tényleges összeggel résztvevőket illették. A megváltás terheihez való hozzájárulás mértéke megszabta a jogokból való részesülés mértékét. A későbbi betelepülőkből lettek a zsellérek, akik még közmunkák teljesítésével is tartoztak a közösségnek. A redemptio után a további betelepülés ugyanis már nem volt kívánatos. Ha a betelepülők földet igényeltek volna, veszélyeztették volna a közösség viszonylagos jólétét. Akik mégis megtelepedhettek, azok szolgának, cselédnek álltak, vagy pásztornak, és jász jogú polgárrá csak leszármazottaikban emelkedhettek.

A redemptusok a helyi társadalom legfelsőbb szintjét foglalták el, rangjuk és jogállásuk a nemesekéhez hasonló volt; minden birtokszerzésnél, ingatlanvásárlásnál elővételi jogot élveztek a település nem redemptus lakóival szemben.20 Az, hogy ki számított redemptusnak, irredemptusnak, még száz évvel később is fontos volt, mert a redemptusság hagyományosan választói jogot és választhatóságot is garantált. Petőfi Sándor, a Kunság szülöttje, amikor elindult a szabadszállási követválasztáson, kampányában éppen arra hivatkozott, hogy édesapja („a jó öreg kocsmáros”) redemptus volt, míg kampánybeli ellenfelei – egyebek között - azzal érveltek, hogy az üzletileg csődbe ment kocsmáros elvesztette redemptusi státusát, pontosabban szólva nem örökíthette át a leszármazottaira. Ergó, a szokásjog szerint, a fia választott országgyűlési képviselő sem lehetett. A választási küzdelem vége az lett, hogy heten jelölték magukat, hatan visszaléptek, Petőfi neve pedig nem is került fel a listára. A mandátumot – a redemptusok közfelkiáltásával, tényleges szavazás nélkül (!) - egy bizonyos Nagy Károly, a szabadszállási lelkész fia, Kiskunlacháza főjegyzője, jómódú redemptus szerezte meg. Történt mindez alig három hónappal a dicsőséges március 15-i forradalmat követően. Petőfi csalásként értelmezte a történteket, pisztoly-párbajra akarta kihívni ellenfelét, panaszt nyújtott be az igazságügyi minisztériumhoz – de nem történt semmi.21

A sajátos jászkunsági tulajdonformával az 1848-as törvényhozás nem tudott mit kezdeni. Az áprilisi törvényekben megkerülték a kérdést, s későbbre halasztották a tulajdonviszonyok rendezését. 1853-ban az úrbéri kárpótlást kiterjesztették a jászkun földekre, ami azt bizonyítja, hogy nem tekintették valódi tulajdonnak. A jászkunok autonómiája 1876-ban szűnt meg, amikor a három jász kerületet Pest és Szolnok vármegyébe olvasztották.22 A mélyen megbántott jászok az új megyét „muszáj vármegye”-ként emlegették. Mint tradíció és politikai mozgalom a jászok elkülönülése még hosszú időn át tovább élt.

Így például fennmaradt a jászkun statútumban rögzített öröklési rend, mely szerint a földtulajdont a fiúk örökölték.23 A gyakorlatban ez még a II. világháború előtt is hatályban volt. A procedúra magyarázata az ősiségi törvény kunsági értelmezésében rejlett. A Jászkun Kerületben az ősiségi törvényt úgy értelmezték, hogy a redemptusok földje (a redimált földtulajdon) az ősi tulajdon. 1848 után jog szerint sem ősiségi törvény, sem jászkun redimált földtulajdon nem létezett, de a szokásjog olyan erős volt, hogy azt a bíráskodási gyakorlatban sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A 19. század második felében – amikor az örökség felosztásában kénytelenek az országos törvényekhez alkalmazkodni, és elismerni a lányok öröklési jogát – a lány örökösöknek föld helyett sokszor pénzt adtak, kifizették őket.

Hasonló szívóssággal élt tovább a nádori statútum V. paragrafusa. Ez a paragrafus rögzítette, hogy az özvegyasszony nem tulajdonos férje földjében és házában, csupán haszonélvező. 1848 előtt ezt a végrendeletekben úgy fejezték ki, hogy „amíg a nevemet viseli”. Tehát az özvegyen maradt feleség addig élvezhette a férj tulajdonának hasznát, amíg ismét férjhez nem ment. A feleség csak azt tekinthette tulajdonának, amit a házasságba vitt, esetleg hitbérként kapott és amit a férj végrendeletében számára kikötött. Ha a férj túlzottan nagylelkű volt, s az „ősi” vagyonból is hagyott a feleségére, akkor a rokonság biztosan megtámadta a végrendeletet, és „honi törvények” alapján a pert megnyerte. Ez a statútum 1946-ig hatályban maradt.

1921-től működött a fővárosba került jászságiak szervezete, a Jászok Egyesülete Budapesten. Vezetője Jászárokszállás szülötte, dr. Czettler Jenő agrárközgazdász, egyetemi tanár, akadémikus, a képviselőház alelnöke volt. A szervezetet 1946-ban feloszlatták,24 az utódszervezet, a Jászok Egyesülete 1991-ben alakult meg, és 1991 tavaszától – közel egy évig – létezett a Jászföld című kétheti lap is.25 A redemptio emlékének fennmaradásáért a Jászság szülöttei és Jász-Nagykun-Szolnok megye politikusai keményen dolgoznak ma is.26