1948-ban megkezdődött és két év alatt végbement az OTI-n kívüli biztosítótársaságok államosítása, felszámolása, vagyonuknak az OTI kezelésébe adása, illetve intézményi rendszerüknek az állami egészségügybe történő beolvasztása. A következő intézmények szűntek meg:

A háborút követően a magán- és állami nyugdíjpénztárak is megszűntek, de nem pusztán politikai döntés, hanem az anyagi háttér elvesztése miatt. A tartalékvagyon 20%-a ingatlanban volt, ennek 10%-a elpusztult vagy megsérült. A vagyon 25%-a készpénz volt – ezt teljesen elvitte az infláció. A tartalékok 50–60%-a államkötvényben volt – ennek sem maradt reális fedezete, jóllehet formális értelemben a magyar állam nem jelentett csődöt, vagyis nem mondta fel a kötvényszerződések érvényességét. A nyugdíjpénztárak ellehetetlenülésében szerepet játszott az is, hogy a gazdasági és politikai átrendeződések nyomán végeredményben a járulékfizetők száma egyharmadára csökkent.

Az oktatási rendszer átalakításának első intézkedése a kötelező, 8 osztályos általános iskolai képzés – a 8+4-es rendszer – elrendelése volt 1945. augusztus 18-án,3 vagyis két héttel a tanévkezdés előtt. Ez nem volt forradalmian új ötlet, már az 1940. évi XX. törvény elrendelte a 8 osztályos népiskolák létesítését, csak éppen a háborús viszonyok hátráltatták ennek tömegessé válását. De nem mindenki értett egyet ezzel a javaslattal. Így például az orvos-író-politikus Németh László a Nemzeti Parasztpárt felkérésére önálló koncepciót dolgozott ki az iskolaügy átalakítására, melynek egyik sarkalatos pontja a 6 osztályos elemi iskolai rendszer fenntartása volt. A legfontosabb ellenérve az volt, hogy biológiai okok miatt a nyolcosztályos általános iskola nem érheti el demokratikus, egalitáriánus céljait: akik 14 éves kor után amúgysem tanulnának tovább, azok az utolsó két évben csak hátráltatják a továbbtanulókat, majd teljesen lemaradnak mögöttük.

A kormányrendeletből következő szükséges változtatások mértéke jelentős volt. Döntő különbség volt ugyanis a már helyenként működő nyolcosztályos népiskolák és a felállítandó új általános iskola között. Az előbbi megőrizte népiskola jellegét (mellette létezett a 4 osztályos polgári iskola és a 8 osztályos gimnázium), továbbtanulásra nem jogosított. Az utóbbi viszont a polgári iskolákat és a gimnáziumok alsó négy osztályát magába olvasztotta. A cél az egységes rendszer volt, amely egységes alapműveltség közvetítését tűzte ki célul minden 6–14 éves gyerek számára. A rendelet váratlanul érte az iskolafenntartókat, az egyházakat. Az átalakítást nem készítették elő, az érintettek úgy látták, hogy a legtöbb helyen hiányoznak a magasabb szintű oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek. Az egy-két tanítós osztatlan iskolákban lehetetlen volt megszervezni a külön tanítóval és tanteremmel működő 5. osztályt. Olyan helyeken viszont, ahol polgári iskola vagy gimnázium működött – ezeket beolvasztva – azonnal rá lehetett térni a szaktárgyi rendszerű oktatásra. A tulajdoni viszonyok átalakításáról ekkor még nem volt szó. Az 1946/47-es tanévben 7 ezer általános és népiskola működött az országban, ennek csak kb. egy harmada volt állami.4 A gimnáziumok száma 163 volt, ebből 66 volt az állam kezében (38%). 1946. június 2-án, vagyis a tanév végén, kimondták az úttörőmozgalom megalakulását,5 amely ettől kezdve, négy évtizeden át a 6–14 éves korosztály egyedül engedélyezett ifjúsági szervezeteként működött. Az új struktúrához természetesen új tantervek is társultak, és ezt szükségszerűen követte a tankönyvek revíziója, melynek során a forgalomban lévő 1034 tankönyv közül még 1946 őszéig 607-et kivontak a forgalomból és átírattak 68-at. Az új könyvekből kimaradtak a vallásos idézetek, zsoltárok és versek, ezek helyén a politikai baloldal által kisajátított költők és írók művei szerepeltek. Az 1947/48-as tanévtől kezdve csak a minisztérium által jóváhagyott és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott tankönyvekből folyhatott oktató tevékenység.6

1950 első felében még 23 férfi és 40 női szerzetesrend összesen 11 538 taggal és 636 kisebb-nagyobb rendházzal rendelkezett. (Földbirtokuk már nem volt.) 1950. június 7-én és 9-én éjszaka a jugoszláv határ mellől és Szentgotthárdról 320 férfi szerzetest és mintegy 6-700 apácát kitelepítettek. Június 18-ról 19-re virradó éjszaka Budapestről kb. kétezer szerzetest és apácát internáltak. A felsőbb országrészekben levő szerzetesházakban, püspöki székházakban gettószerűen zsúfolták össze őket. Az akciót mindenütt éjszaka csinálták meglepetésszerűen, negyedóra, vagy csak egy pár perc felkészülésiidőt hagyva. Sokszor a teljes felöltözésre sem maradt idő. Később még több helyen megismételték ugyanezt. A férfi és női rendek betiltásáról szeptemberben született törvény.12 Sok tekintetben az eljárás nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan II. József járt el 170 évvel korábban (1.1.2.). Négy tanítórend (nyolc rendházzal) folytathatta feladatait: a férfi rendek közül megmaradhattak és gimnáziumokat tarthattak fenn a bencések (Pannonhalma, Győr), a piaristák (Budapest, Kecskemét) és a Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett ferences rendtartomány (Esztergom, Szentendre) szerzetesei, az apácarendek közül pedig a Szegény Iskolanővérek közössége (Budapest, Debrecen). Hivatalosan a feloszlatott rendek szerzeteseinek rendházaikat és ingóságaikat három hónapon belül, 1950. december 5-ig el kellett hagyniuk, és át kellett adniuk az államnak. A rendházak azonban már az előkészítő fázis időszakában kiürültek, köszönhetően a nyár elején megkezdett kitelepítési hullámnak.

A hátrahagyott ingatlanokban maradt ingóságok mellett nagy mennyiségű, értékes könyvanyag vált gazdátlanná, így azok biztonságba helyezésével kezdetét vette a nemzeti tulajdonba vételük. Ennek előkészületei a zárolásokkal már a törvény megszületése előtt, 1950 júliusában megindultak, elsőként Pécsett és Szegeden. A könyvtárak hivatalos átvétele, valamint az illetéktelen behatolásoktól való védelme lett a kijelölt helyi tudományos közgyűjteményi munkatársak (könyvtáros, muzeológus) elsődleges feladata. A szerzetesrendek és az általuk működtetett iskolák iratanyagi szintén helyben maradtak. Ezek elhelyezését nem szabályozta törvényerejű rendelet, jellegükre való tekintettel nemzeti tulajdonba vételüket sem kezdeményezték. Az elhagyott épületekbe beköltöztek az új tulajdonosnak kijelölt intézmények, így kollégium/diákszálló, ipari tanintézet, kórház, bábaképző intézet, tisztiorvosi hivatal, süketnémák intézete, javítóintézet stb., továbbá számos építményt katonai célokra utaltak ki. 400 szerzetes egyházmegyei lelkész lett, 116 szerzetest pedagógus munkakörbe vett át az állam; 500 agg és rokkant szerzetes a számukra kijelölt otthonokba került. Megszüntették a kisszemináriumokat, 6 püspöki és 15 szerzetesrendi papnevelő intézetet.13

Hogy pontosan mi történt, az Pécs esetében jól dokumentált.14 Az épületek új tulajdonosok általi elfoglalásával párhuzamosan a zár alá vett rendi könyvtárak Pécsett az alábbiak voltak: a ferences, az irgalmas, a pálos kolostoré, a ciszterci és a jezsuita gimnáziumoké, valamint a karmelita és a Notre Dame női zárdáké, végezetül a Szociális Missziós Társulaté. A ciszterci és a jezsuita gimnáziumok épületét oktatási intézmények és diákszállók (utóbbi gazdája Állami Pedagógiai Főiskola lett) céljaira adták át, az irgalmasokét kórházként15 működtették tovább, a ferences és a karmelita kolostort a Munkaerőtartalékok Nyilvántartó Hivatala foglalta el. A pálosok rendházát a Bábaképző Intézet számára utalták ki, továbbá a Miasszonyunk rend Tanítóképző Intézetében a pécsi leányközépiskolák központi internátusa kapott helyet. A Szociális Missziós Társulat házába pedig a tiszti orvosi hivatal költözött be.

Ugyanennek a kampánynak a részeként 1946 és 1950 között betiltottak sok egyházi befolyás alatt álló (ma úgy mondanánk) civil szervezetet is, vagyonukra pedig az állam tette rá a kezét. A sokféle egyesület és társulat közül a legnagyobb létszámú a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) volt – 130 ezer taggal. De ez történt a Keresztény Ifjak Egyesületével (KIE), illetve az egyesület Vas utcai székházával is, amely később Ódry Szinpad néven került be a magyar színháztörténetbe.

A magyar állam és a katolikus egyház közötti megállapodást 1950. augusztus 30-án írta alá Grősz József kalocsai érsek, de ettől még az egyházüldözés nem ért véget. Így – például – 1946 és 1972 között közel kétezer embert katolikus hitéért ítéltek valamiféle büntetésre. Az egyházi sajtót is szinte nullára szorították vissza. 1945 előtt 174 sajtótermék jelent meg, 1956 után csupán 5; elhallgattak az 1945 és 1948 között sugárzott vallási műsorok. Ugyanakkor – és ez a közvélemény számára kevéssé ismert – az egyházak lehetőséget kaptak templomaik, kápolnáik felújítására, újak építésére. 1991-ig több mint 500 templom épült (370 katolikus, 108 református, 78 baptista, 14 evangélikus stb.).16 A szabadkőművességet – sokadszorra – 1950-ben tiltották be Magyarországon. A vonatkozó belügyminiszteri rendeleten Kádár János aláírása szerepelt.

A humán szféra államosítási kampánya során 1948 őszén kerültek sorra a filmgyárak, 1949 decemberében a színházak stb. A művészeti magángalériákat 1948-ban államosították – erre az ingatlan és műkincsvagyonra alapozva született meg a Képcsarnok Vállalat. A Fővárosi Nagycirkusz és a budapesti revüszínházak, varieték államosítására 1949. szeptember 17-én perfektuálódott, két nappal a cirkuszi szezonzárás után.17 1949-ben döntés született az operai élet teljes centralizálására.18 Törölték az akkor egyetlen létező vidéki társulat, Szeged operai költségvetését, hogy megteremtsék az addig csak kezdeményként létező központi utazó opera felállításának pénzügyi feltételeit. A zenekart a MÁV adta, s vele a legfontosabbat, az ingyenes szállítást. 1948-ban alakult meg az Állami Operaház utazó tagozata, a Gördülő Opera; 1949-től évente mintegy száz előadáson terjesztette az operai műveltséget országszerte. Budapesten belül is folyt a centralizáció. A Városi Színház – Erkel Színház néven – 1951-től kezdve az Opera második házaként működött.19 A magántulajdonban álló hazai lemezgyárak piacról való kiszorítása csak 1951 közepén következett be. A magáncégeket összevonták és a Tonalit-művekhez20 csatolták, amelynek az 1951 közepén létrejött Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lett a jogutódja.

Az egyetemi szférában a politikai csatározások már 1947 első felében elkezdődtek. Az egyik központi kérdés a kutatások finanszírozása, illetve a kutatási célkitűzések iránya volt. A megoldandó témákat az 1946/1947-es költségvetés vitájában tárgyalták. A parlamenti vita elsősorban a természettudományokról, illetve azok támogatásáról szólt. A Magyar Kommunista Párt a tudományos kutatás tervszerű vezetését és szervezését, valamint a hároméves terv célkitűzéseivel való összhangba hozását forszírozta. Az ezzel kapcsolatosan kirobbantott vita jó ürügy volt a tisztogatásra, illetve arra, hogy új arcok kerüljenek be az MTA tagjai sorába.21 1945 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia anyagi helyzete is megingott. Földbirtokait – 100 hold kivételével – felosztották, kastélyait, bérházait államosították, pénz- és értékpapírvagyona a hiperinflációban olvadt el22 – miként ez történt az I. világháborút követően is (Bevezetés). Irodai épületei, üdülői és a kutatóintézetek teljes infrastruktúrái állami tulajdonba kerültek, az Akadémia csak arra kapott jogot, hogy ezeket térítésmentesen használja – ez így maradt 1994-ig. 1947 tavaszán az MTA könyvtárát az ÁVO és egy speciális szovjet katonai különítmény politikai alapon ellenőrizte. Mintegy 4000 kötetet elkoboztak és zúzdába küldtek.23 Egy évvel később még az Akadémia megszüntetése is felvetődött: vélelmezhetően ezért jött létre a miniszterelnöknek közvetlenül alárendelt, kvázi tudományügyi minisztérium, a Magyar Tudományos Tanács.24 (Ez később megszűnt, a pótakadémia terve a szovjet tudományos akadémia intervenciója után lekerült a napirendről.25) Ettől kezdve az Akadémia költségvetési támogatásból működött egészen a rendszerváltásig, majd azt követően is. Az élő magyar irodalom támogatására 1929-ben létrejött Baumgartner Ferenc Alapítványt egy elnöki tanácsi rendelettel 1950. októberében számolták fel. Az Akadémia ingó és ingatan vagyona az államra szállt.