Idézi Berend (1999: 114). Rákosi visszaemlékezése szerint (1966/1997) a szovjet stratégiai tervek alapján Magyarországnak 1953 végére 150 ezer fős hadsereggel kellett volna rendelkeznie (id. mű: II, 861) – ezzel megszegve a párizsi békeszerződést, amely 70 ezer főben maximalizálta a létszámot. Ténylegesen a hadsereg létszáma 1952 végén elérte a 250 ezer főt (Wikipédia: Magyar honvédség; 2015. jún. 8-i letöltés). Más információkra alapozva H. Kissinger (2015) is úgy vélte, hogy amíg Sztálin élt, addig a szovjet vezetés számára a II. világháború vége „legfeljebb fegyverszünet” volt, és arra számítottak, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti kibékíthetetlen ellentét miatt a háború folytatódni fog: „a csatát nem lehet megúszni”. Stratégiájuk középpontjában azonban nem egy nukleáris összecsapás, hanem a hagyományos fegyverekkel, hagyományos módon megvívható erőpróba szerepelt (id. mű: 279, 292). Ennek megfelelően folyt tehát a katonai-gazdasági felkészülés. Fejtő (1972), Fejtő (1991) csehszlovák forrásokat idézve azt írta, hogy Masaryk elnöknek is az volt a Moszkvában szerzett benyomása, hogy „Sztálin háborúra számít” (id. mű: 133).

1998-ban került napvilágra az a tény, hogy 1945 májusában Churchill angol miniszterelnök utasítást adott egy Szovjetunió elleni villámháború katonai terveinek kidolgozására – ennek fedőneve Operation Unthinkable volt. Lehetséges, hogy annak idején erről kémszolgálatai útján Sztálin is tudomást szerzett, s erről akár még tájékoztathatta is a kelet-európai vezetőket (https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Unthinkable; 2016. febr. 13-i letöltés). A fegyverkezési döntések csúcspontja az 1951. januári 8-i moszkvai találkozó volt, amikor Sztálin magához rendelte a kelet-európai vezetőket, és az 1953-ra várható háborúra való felkészülés jegyében nagyarányú hadseregfejlesztési program megvalósításába kényszerítette bele őket. Ekkor már 6 hónapja tartott a koreai háború. A magyar I. ötéves terv előirányzatainak 1951. február végén elhatározott felemelése is ezzel függött össze (Feitl, 2015); Baráth (2017: 61).