Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.4. A gazdasági bajok közkézen forgó magyarázatai

„Rohad egy s más az államgépezetben.”

Shakespeare: Hamlet1

A több évtizeden át zajló közgazdasági viták nyomán tulajdonképpen konszenzus alakult ki a magyar közgazdászok között a tekintetben, hogy melyek azok a legfontosabb problémák, ellentmondások, amelyek a reformok ellenére sem szűntek meg. Legalább 10 egymást kiegészítő, részben egymással is rivalizáló gondolatmenetet említhetünk meg:

Az 1949. évi kommunista hatalomátvételt követően a gazdaságpolitika alapvető célja egy elkerülhetetlennek gondolt III. világháborúra történő felkészülés volt.2 A vasútnál, a postánál, az egészségügyben katonai szervek jöttek létre, a minisztériumokban katonai főosztályokat alakítottak a háborús felkészülés biztosítása érdekében, és hatalmas stratégiai-mozgósítási tartalékokat halmoztak fel. Egészen Sztálin haláláig ez volt a Moszkvából diktált alapkoncepció. Ennek jegyében épült ki hatalmas költséggel a mindvégig világpiaci árszint felett működő kővágószőlősi uránbánya (Mecseki Ércbányászati Vállalat) és a recski rézbánya (Recski Ércbányák Vállalat) is. „Készültünk a háborúra és ránk tört a béke” – mondta a koreai háborút követően Rákosi a párt többi vezetőjének.3 Ezt egyébként a hivatalos propaganda sem nagyon titkolta.4 A háborúra – más megfogalmazásban: világforradalomra – való felkészülés logikája diktálta azt is, hogy a magyar társadalom irányítóapparátusaiban egyidejűleg kb. 200 szovjet civil szaktanácsadó (szpecialiszt) tevékenykedett (éppen úgy, mint a többi, szovjet befolyás alatt álló országban).5 Gerő Ernő így írt erről 1956-ban novemberében: „Minden hadiipari üzemet kifejezetten szovjet kívánság és tanács alapján építettünk. Saját kezdeményezésre egyetlenegy sem épült.”6 Titok- és információvédelmi megfontolásokból, valamint a „szövetséges” hadseregek alárendelt helyzetben tartása érdekében a Szovjetunió többnyire másodvonalbeli technológiát adott át. Ráadásul, a katonai doktrína logikája szerint, minden katonai üzemből rögtön kettő is épült – egy közel az elgondolt nyugati fronthoz, egy pedig a hátországban.7 Természetesen az sem volt teljesen egyértelmű, hogy hol ér végét a „civil” gazdaság és hol kezdődnek a hadászati szempontból fontos gazdasági feladatok. Így – nem meglepő módon – az 1950-es évek elején szovjet tanácsadók „segítették” a budapesti metró tervezését,8 belefolytak a textilipar és az egészségügyi rendszer átalakításába, a gyapotültetvények kialakításába stb.9

1.2.3. táblázat. A hadiipar tervezett és megvalósított beruházásai 1949–1953 között

Meglévő üzemek	Új és tervezett létesítmények
Gyalogsági fegyver Danuvia, Lámpagyár, Budapest	Szerszám- és Készülékgyár, Gyöngyös*
Gyalogsági lőszer Veszprémi Fémfeldolgozó	Mátravidéki Fémművek, Sirok
Löveggyártás Nehézszerszámgépgyár, Miskolc	Andezit (Tömegcikk) Művek, Jobbágyi*
Tüzérségi gyújtó Vadásztölténygyár, SzékesfehérvárMOFÉM, Mosonmagyaróvár	Hajdúsági Iparművek, Téglás*
Tüzérségi lőszerhüvely Alumíniumgyár, Budapest Csepel Vas- és Fémművek	Tiszántúli Gépgyár, Debrecen**
Tüzérségi lövedéktest Könnyűgépgyár, Miskolc	Ipari Műszergyár, Iklad
Tüzérségi lövedékek összeszerelése Mechanikai Művek, Törökbálint	Finomszerelvénygyár, Felnémet
Robbanóanyagok Nitrokémia Ipartelepek, Balatonfűzfő	Fémnyomó és Lemezárugyár, Jászberény*
Tömény salétromsav Péti Nitrogénművek, Várpalota	Prés- és Kovácsoltárúgyár, Budaörs
Repülőgép-nagyjavítás Pestvidéki Gépgyár, Szigethalom	Vegyitermékek Gyára, Onga**
	Észak-magyarországi Vegyiművek, Sajóbábony
	VS Üzem, Nógrádverőce***
	Berentei Nitrogénmű (Borsodi Vegyi Kombinát),
	Kazincbarcika
	Hajdúsági Gépgyár, Debrecen***

Megjegyzések:

* A gyár elkészült, de a hadiipari kapacitás már nem épült ki, vagy ha igen, érdemi haditermelést nem folytatott.

** A létesítmények építését megkezdték ugyan, de korai szakaszban félbeszakították a beruházást, és soha nem fejezték be.

*** Az építkezést már el sem kezdték.

Forrás: Felsorolás a KGM/B vállalatairól. 1959. október 23. HL MN 1964/T 68/016/29/1. Germuska (2012) alapján.

De a történetnek ez a szála nem zárult le 1953-ban. Mint Germuska (2010) monográfiája bemutatta, a magyar nemzetgazdaság és ezen belül a hadiipar fejlesztését három gigantikus szovjet fegyverkezési program határozta meg – 1951-ben, 1961-ben és 1976-ban. Ezekre a hadi fejlesztésekre nemcsak azért volt szükség, hogy a magyar (és ezzel párhuzamosan a szocialista tábor többi) hadserege fegyverhez jusson, hanem azért is, hogy a magyar hadfelszerelés exportjával valamilyen módon pénzügyileg is ellentételezni lehessen a tetemes szovjet fegyverszállításokat. Fegyvert csak fegyverért – ez volt a naturáliákban gondolkozó tervezők logikája. Másfelől viszont a magyar gazdaság egyensúlya szempontjából a haditechnikai termékek exportja nagy jelentőségű volt: az 1980-as években a haditechnikai termelés 70–80%-a exportra került.10

Az már az I. ötéves terv kudarca után – 1953–54 táján – világos volt, hogy a kötelező tervutasítások rendszere nem hatékony. Erről akkor a KSH vezetése bizalmas feljegyzésekben tájékoztatta a politikai vezetést. A legfőbb megállapítás az volt, hogy a tervteljesítés érdekében egyes vállalatok olyasmit gyártanak, amire egyáltalán nem volt kereslet.11 A probléma lényegét – a gazdaság túlzott centralizációját – 1956 őszén az akkor 28 éves Kornai János (Kornai, 1956; Kornai, 1957) nagy figyelmet keltő kandidátusi disszertációja fogalmazta meg a legvilágosabban, de 1956-ban többen is elmondták ezt a Petőfi-kör nevezetes, nyílt vitáin is,12 sőt szakmai körökben az is köztudott volt, hogy a Szovjetunióban és Lengyelországban is hasonló gondokhoz vezetett a kötelező tervutasítások rendszere.13 Mai ésszel nehéz elképzelni, hogy miként gondolhatta bárki is, hogy a kormány valóban képes lehet 6 ezer termékre vonatkozóan értelmes utasítást adni és elvárni azt, hogy a minisztériumok érdemben nyomon kövessék 12 ezer árucikk tervezését, termelését és elosztását.14 Ez a felismerés vezetett az 1968-as reform legfontosabb intézkedéséhez, a kötelező tervutasítások rendszerének megszüntetéséhez. Akkor úgy tűnt, hogy a tervezés céljainak eléréséhez elegendő a beruházási döntések központi kézbentartása.

Jánossy Ferenc (1969) felbecsülhetetlenül nagy hatású – szakmai körökben elhíresült nevén: kvázifejlettség-tanulmánya nyomán érlelődött meg az a felismerés, hogy az iparosítási stratégia, a műszaki fejlesztés és a beruházási rendszer működési mechanizmusa is alapvetően elhibázott. Már a célok kijelölése is bizonytalan elvek és prioritások alapján történt, a kivitelezés során és után évről évre halmozódtak a feszültségek. Ezek jelentős részben abból adódtak, hogy az elavult megoldások tovább éltek, a lekötött társadalmi tőke újbóli mozgásba lendítéséhez pedig a szocialista gazdaságnak nem voltak mechanizmusai: ha egyszer felépült egy gyár, nem tudott csődbe menni.15 Az eredmény: egy kvázifejlett gazdaság, amelyben csak úgy tűnik, mintha lenne gépgyártás, elektronika, kutatás, miként a fejlett piacgazdaságokban, a valóságban azonban az ipar termékei a gyenge minőség, az elmaradott technológia miatt a világpiacon értéktelen kacatnak bizonyultak.

A 60-as évek közepétől egyre gyakrabban hangzott el az az érvelés, hogy a reformok fő indoka az extenzív növekedés stratégiájáról az intenzív növekedés stratégiájára való áttérés szükségessége. Jóllehet ezt a két fogalmat sohasem sikerült egyértelműen, közérthetően és a gazdaságirányítók számára üzenetértékű módon meghatározni, a két kategória szembeállítását sokan használták. Bródy (1983) megfogalmazása szerint az intenzív növekedés azt jelenti, hogy változatlan mennyiségű tőkéből és munkából lehet és kell a termelés volumenének növekedését, továbbá – és szerinte ez az igazán döntő – a termelés minőségének és összetételének fejlődését, modernizálódását biztosítani. Tény, hogy a hazai iparosítás első két-három évtizedében mutatkozó sikerek egyfelől a foglalkoztatottak népességen belüli növekvő arányának voltak köszönhetők, de fontos volt az ágazatok közötti átcsoportosítás is. Ennek egyik formája volt az ingázás, amely százezreket juttatott városi (többnyire ipari) munkahelyhez.

A tőkeállomány oldaláról nézve viszont a növekedés másoláson, utánzáson alapult. A fejlettebb nyugat-európai országokból, az Egyesült Államokból vagy éppen a Szovjetunióból, az NDK-ból vagy Csehszlovákiából vettük át az új technológiákat.16 Ez a másolási korszak azonban ekkortájt lezárulni látszott, és így merült fel az olyan reformok igénye, amelyek innovációt, újításokat képesek generálni, nem utolsósorban annak érdekében, hogy hazai exporttal fedezni lehessen az évről évre növekedő importszámlákat. Bródy idézett előadásának üzenetét tovább gondolva Ehrlich (1990), majd Bekker (1995) gyakorlatilag visszhang nélkül maradt tanulmányai mutattak rá először arra, hogy mennyire hibás volt és milyen súlyos következményekkel járt az az elmélet, amely az erőforrások extenzív és az intenzív kihasználását időben elválasztotta. Nagyon leegyszerűsítve: az intenzív erőforrás-kihasználás tudatos negligálása kezdettől – vagyis 1949-től fogva – súlyos pazarlás volt.17

Az 1960-as évek végén egyre többen írtak és beszéltek arról, hogy a hosszú távú növekedés és az életszínvonal növekedése szempontjából az ipari beruházások erőltetésénél hasznosabb lenne az infrastruktúra fejlesztése – egyidejűleg ideértve a fizikai és a humán tőke (utak, gátak, lakásvagyon, iskolák, egyetemek stb.) gyarapítását.18

Az 1973-as nemzetközi olajválságot sokként élte meg a magyar gazdaságvezetés és a társadalom is. Két év alatt 20%-kal romlottak a tőkés külkereskedelem cserearányai, a nyugati világban elszabadult infláció – a politikusok fogadkozásai ellenére – begyűrűzött a magyar gazdaságba is. 1979-ben a világpiaci energiaárak ismét megugrottak: reálértéken (2017. évi árszinten) számolva 1973 és 1980 között egy hordó olaj ára 20 dollárról 117 dollárra emelkedett.19 Erre a kormányzat az energiatermelő beruházások megnövelésével válaszolt. 1980–88 között az ipari beruházások több mint 40%-a erre a területre áramlott, ami rövid távon javította az energiaellátás biztonságát, de hosszú távon értelmetlen pazarlás volt.20 Tény, hogy az 1973–1983 között bekövetkezett cserearány-veszteség akkora volt, mint amit a II. világháború során elpusztult nemzeti vagyon jelentett. A magyar gazdaság nehézségeit a közgazdászok egy csoportja azzal próbálta relativizálni, hogy kitalálták a „világgazdasági korszakváltás” koncepcióját. Bognár József (1976) – és nyomában mások – ezzel azt akarták sugallani, hogy a szocialista gazdaság modellje önmagában „rendben van”, és csak azért van szükség reformra, mert a tőkés világ hirtelen változásokon megy át.21

Tardos Márton (Tardos, 1982; Tardos, 1983) fogalmazta meg a legvilágosabban azt az álláspontot, miszerint a szocialista gazdaság irányítói tévednek, amikor évtizedek óta egységes módon kezelik a termelés és irányítás minden szereplőjét. Ez önmagában is súlyos hibák, veszteségek forrása. Más és más logika szerint kellene működtetni a költségvetési intézményeket, a közüzemeket, a széles értelemben vett vállalati versenyszférát, ezen belül pedig a nagy-, illetve a kisvállalatokat.22

Az 1970-es évek második fele óta a magyar közgazdász társadalom egyre többet hallott Kornai (1980) hiányelméletéről. Másfél évtized alatt szinte triviális, mindennapos igazsággá vált az a gondolat, hogy „szocialista gazdaság = hiánygazdaság” – és ez minden baj okozója.23 Jellemző a kor hangulatára, hogy 1989-ben a pártállam meghatározó ideológiai fóruma, a kormányzó Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) már fenntartás nélkül beépítette (utolsó) saját programjába ezt a gondolatmenetet, és úgy fogalmazott, hogy az ország előtt álló legfőbb gazdasági cél „a hiánygazdaságból a piacgazdaságba való konzisztens átmenet”, és minden más cél – így például a tulajdonreform, a konvertibilitás és a KGST reformja – csak ennek a célnak alárendelve gondolható el.24

Nagyon későn, csak a rendszerváltás idején vetődött fel, hogy az ország 1973-tól kezdődő, katasztrofális mértékű devizaeladósodása túlnyomórészt az MNB balul sikerült hitelfelvételi stratégiájának, illetve ugyancsak balul elsült devizakihelyezéseinek volt a következménye. Ezt a későbbi kutatások – Mihályi (2013), Szabó (2016) – is megerősítették.25

A kortársak közül kevesen látták és láthatták át az egymást gyorsan követő események közötti összefüggéseket. Az 1945-ös rendszerváltás narratívája csak utólag vált tömören és egyszerűen elmondhatóvá: „Ahogy a földosztás módja szükségszerűvé tette a későbbi kolhozosítást, úgy a tervgazdálkodás bevezetése is szükségszerűvé tette az egyre szélesebb körű államosítást, a Marshall-terv, a nyugati tőke és a kapitalista nagyhatalmakkal való együttműködés elutasítását, ez pedig az életszínvonal leszorításával járó, alacsony hatékonyságú gazdaságfejlesztést. A parancsgazdaság felé való előrehaladás pedig szintén szükségszerűen együtt járt a politikai parancsuralom felé való előrehaladással.”26

1	I. felvonás, 4. szín, Eörsi István fordítása.
2	Germuska (2012).
3	Idézi Berend (1999: 114). Rákosi visszaemlékezése szerint (1966/1997) a szovjet stratégiai tervek alapján Magyarországnak 1953 végére 150 ezer fős hadsereggel kellett volna rendelkeznie (id. mű: II, 861) – ezzel megszegve a párizsi békeszerződést, amely 70 ezer főben maximalizálta a létszámot. Ténylegesen a hadsereg létszáma 1952 végén elérte a 250 ezer főt (Wikipédia: Magyar honvédség; 2015. jún. 8-i letöltés). Más információkra alapozva H. Kissinger (2015) is úgy vélte, hogy amíg Sztálin élt, addig a szovjet vezetés számára a II. világháború vége „legfeljebb fegyverszünet” volt, és arra számítottak, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti kibékíthetetlen ellentét miatt a háború folytatódni fog: „a csatát nem lehet megúszni”. Stratégiájuk középpontjában azonban nem egy nukleáris összecsapás, hanem a hagyományos fegyverekkel, hagyományos módon megvívható erőpróba szerepelt (id. mű: 279, 292). Ennek megfelelően folyt tehát a katonai-gazdasági felkészülés. Fejtő (1972), Fejtő (1991) csehszlovák forrásokat idézve azt írta, hogy Masaryk elnöknek is az volt a Moszkvában szerzett benyomása, hogy „Sztálin háborúra számít” (id. mű: 133). 1998-ban került napvilágra az a tény, hogy 1945 májusában Churchill angol miniszterelnök utasítást adott egy Szovjetunió elleni villámháború katonai terveinek kidolgozására – ennek fedőneve Operation Unthinkable volt. Lehetséges, hogy annak idején erről kémszolgálatai útján Sztálin is tudomást szerzett, s erről akár még tájékoztathatta is a kelet-európai vezetőket (https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Unthinkable; 2016. febr. 13-i letöltés). A fegyverkezési döntések csúcspontja az 1951. januári 8-i moszkvai találkozó volt, amikor Sztálin magához rendelte a kelet-európai vezetőket, és az 1953-ra várható háborúra való felkészülés jegyében nagyarányú hadseregfejlesztési program megvalósításába kényszerítette bele őket. Ekkor már 6 hónapja tartott a koreai háború. A magyar I. ötéves terv előirányzatainak 1951. február végén elhatározott felemelése is ezzel függött össze (Feitl, 2015); Baráth (2017: 61).
4	Gerő az I. ötéves terv kapcsán a Szabad Nép 1951. március 1-i számában megjelentetett cikkében azt írta, hogy a terv „a béke építésének terve, a békefront magyarországi szakasza megszilárdításának terve”. Idézi Csató (2019: 25).
5	Baráth (2017).
6	Történelmi Szemle, 2010, 3. sz., Baráth (2017: 133–142).
7	Ez utóbbiak voltak az ún. tükörüzemek. 1945 előtt a magyar hadiipari kapacitások Budapesten és a Dunántúl, illetve Észak-Magyarország hagyományos nehézipari központjaiban épültek ki. Egy Magyarországot érő támadás esetén éppen ezek az ipari koncentrációk kerültek volna leginkább veszélybe. Ezért Észak- és Kelet-Magyarország addig nem iparosodott régióiban, falvak és kisvárosok külterületén, jól álcázható terepadottságokkal kerestek helyet az új üzemek többségének. A gyártókapacitások megduplázása vagy többszörözése érdekében létesültek a meglévő gyárral megegyező feladatú-profilú hadiüzemek ebben a „hátországban”. Ugyancsak stratégiai okokból, főként a tüzérségi lőszergyártásnál, a gyártási folyamat egyes szakaszait széttelepítették: más településeken és más üzemekben folyt a részegységek gyártása, valamint a végszerelés is. Ez a későbbiekben igen jelentős szállítási többletköltségeket okozott az érintett vállalatoknak (Germuska, w2012).
8	A szovjet segítséggel folyó metróépítés munkálatai viszont – totális titoktartás mellett – 1951-től kezdve össze voltak kapcsolva egy 2200 ember befogadására alkalmas atombunker építésével. A későbbi köznyelvi megnevezés szerint ez a Rákosi-bunker föld alatti útvonalon volt elérhető a pártközpontból és a későbbi tv-székházból is. A bunker a 70-es évek közepéig készenléti állapotban volt. A szélesebb közvélemény csak 1994-ben szerezhetett tudomást az óvóhely létezéséről (https://hu.wikipedia.org/wiki/F4_objektum).
9	Baráth (2017: 139–140).
10	Id. mű: 236, 270.
11	Lásd például az 1954-ben kiadott „A termelési tervek kizárólag globális teljesítésére irányuló törekvésekből eredeztethető hiányosságok az iparban” c. tanulmányt, amelynek létezéséről a Petőfi-kör 1956. szept. 26-i vitáján Péter György, a KSH elnöke számolt be (Hegedűs B. András, 1994: 23).
12	1956-ban került sor a Petőfi Kör öt nevezetes közgazdasági vitájára, ami valójában hat alkalmat jelentett (május 9. és 22, valamint június 20., szeptember 26., október 10. és október 17.). A felszólalók kivétel nélkül marxisták voltak, de reformokat akartak. Mint az egyik felszólaló – Sándor András író – megfogalmazta: „valamennyien a szocialista gazdaság legjobb konstrukcióját keressük”. Lásd Hegedüs B. András–Rainer M. János (1989), Hegedűs B. András (1994) és Hegedűs B. András (2000: 15–97).
13	W. Brus lengyel közgazdász egyik cikke megjelent magyarul a Társadalmi Szemle 1956. májusi számában, egy Péter György-írás pedig lengyelül a varsói Ekonomistában.
14	A korabeli, sztálinista felfogással azonban ez a gondolatmenet nem volt éles ellentmondásban. Sztálin elmélete a „két világpiac”-ról éppen azt hangsúlyozta, hogy a szocialista rendszer más logika szerint működik, mint a piacgazdaság, ezért a szűk értelemben vett gazdasági teljesítményt nem is lehet összehasonlítani.
15	Bródy (1988).
16	Berend (2013: 15).
17	„Magyarország […] a háború utáni helyreállítási periódus befejeztével (tehát 1949 és 1952 között) utat tévesztett, mert a dolgok rendje szerint már akkor az intenzív fejlődés útjára kellett volna lépnie” (Bródy, 1983: 803. Kiemelés az eredetiben – M. P.).
18	Illés (1972), Csernok–Ehrlich–Szilágyi (1975).
19	http://www.macrotrends.net/1369/crude-oil-price-history-chart
20	A szénbányászat az évtizedeken át elhibázott allokációs stratégia egyik legjobb illusztrációja. 1951 és 1988 között a kitermelt szén mennyisége tonnában számolva a kétszeresére (13 m tonnáról 26 m tonnára) nőtt, ám hőértékben számolva 3%-kal csökkent. Mindeközben a létszám 2,5%-kal nőtt, és elérte a 70 ezer főt. Más szóval, 40 év alatt a termelés csökkent, jóllehet nemcsak a dolgozók létszáma nőtt, de sok-sok tízmilliárd forintnyi gépberuházás is történt az ágazatban. Egyébként ez a probléma már a Petőfi-kör vitáján is felmerült, ahol Bíró Gerd a következőket mondta: „a világ egyik legdrágább szenét termeljük […] a világpiaci árnak körülbelül a kétszereséért. És most kénytelenek vagyunk továbbfejleszteni a szénbányászatot azért, mert a helytelen gazdaságpolitikánk következtében nincs elég devizánk arra, hogy a lényegében olcsóbb külföldi szenet behozzuk. Futunk tehát a pénzünk után”, lásd Hegedűs (1994: 47). Magyarországon évszázadokon át folyt a vasércbányászat és a vaskohászat. Az utolsó vasércbányát, Rudabányát 1985-ben azért kellett bezárni, mert a kohászat vált súlyosan veszteségessé. Becslések szerint az évszázadok során 50 millió tonnát termeltek ki, de még mindig maradt a föld alatt 40 millió tonna (http://www.geology.uni-miskolc.hu/geoturism/RBlake/RBlake_hun.html).
21	Ez javarészt taktikai megfontolás volt. Bognár és munkatársai úgy gondolták – és ebben igazuk is volt –, hogy ezzel az érveléssel könnyebb lesz „eladni” a reformok gondolatát a magyar és a szovjet pártvezetésnek.
22	Lásd még Falusné Szikra Katalin (1986) monográfiáját is.
23	Valójában ezt a következtetést már a 60-as évek közepén is többen levonták. Lásd – például – Bognár József 1965-ben tartott előadását a Magyar Közgazdasági Társaságban, ahol ezt mondta: „Vitathatatlan – hiszen a tapasztalat is bizonyítja és elméletileg is igazolható –, hogy a mai gazdasági mechanizmusban a kielégítetlen kereslet és az áruhiány (a piaci egyensúly hiánya) szükségszerű jelenség.” (Lásd Vita a magyar gazdasági mechanizmus reformjáról (1966: 52), kiemelés az eredetiben.) Az áruhiányt már 1951-ben is felismerték, de elsősorban a fogyasztási cikkek piacára vonatkoztatva emlegették, merthogy ott a tervezés szükséges feltételei nem tudnak érvényesülni. „Hiába termeltünk 1950-ben 156 ezer kerékpárt” – írta Gerő a Szabad Népben –, az emberek ennél is többet akartak vásárolni, mert ennyire „felemelkedett dolgozó népünk életszínvonala”. Idézi Csató (2019: 25).
24	NSZ, 1989. márc. 11. Az MSZMP 1989. október 8-án zárult XIV. kongresszusa – a pártállam utolsó ilyen rendezvénye – már az új idők szellemében hozta meg határozatait. Az október 7-én meghozott döntés alapján ekkor már a pártot – névváltoztatás és teljes újjáalakulás után – Magyar Szocialista Pártnak (MSZP) hívták.
25	Sajnos az 1968–1989 közötti – máig hivatalosnak tekintett – adósság és fizetési mérlegadatokat az 1990-es évek elején úgy számították ki az MNB-ben, hogy idő és erőforrás hiányában kevés gondot fordítottak a módszertan egységességére. Amíg ezeknek az adatoknak az újraszámolása nem történik meg, addig nehéz lesz bármi biztosat mondani az eladósodás pénzügytechnikai okairól, ezen belül – például – a keresztárfolyamok kedvezőtlen változása miatt bekövetkezett veszteség mértékéről is.
26	Révész (2020: 165).