Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.2.3. Nemzetközi vonatkozások

Reprivatizáció és a külföldi befektetők. Volt egy további megfontolás is, amely nagy súllyal esett latba a kormányon belüli – tehát lényegében zárt körben lefolytatott – viták során. Arról van szó, hogy az Antall-kormány megválasztását megelőző két-három évben Magyarországon már megjelentek a legnagyobb nyugati befektetők, akik vegyes vállalatokkal és közvetlen privatizációs vásárlásokkal (pl. Hungária Biztosító, Tungsram) tulajdonosi pozícióba kerültek. Az Antall-kormány szakértői számára világos volt, hogy a reprivatizációs koncepció elfogadása ezeket a befektetéseket is megkérdőjelezné. Ez viszont olyan mértékű presztízs- és hitelvesztést jelenthetett volna, amit senki sem akart vállalni.

3: Külföldi befektetők a reprivatizációról

Az Antall-kormány 1990 augusztusában elfogadott – és soha nyilvánosságra nem hozott! – „Tulajdon és privatizáció” c. dokumentuma erről a problémáról a következőket írta: „Különösen súlyos következményekkel járna a természetbeni visszaadás elfogadása a külföldi tőkebevonás szempontjából. A kormány hivatalba lépése óta lefolytatta azokat a nemzetközi politikai és gazdasági tárgyalásokat, amelyek azt célozták, hogy a külföldi kormányok és nemzetközi pénzintézmények és vezető befektetőcsoportok lehetséges magatartását előrevetítse egy teljes körű reprivatizáció politikája esetén. Egyértelművé vált, hogy a nemzetközi világ élesen elutasítóan reagálna üzleti szempontból a magyar gazdaság és társadalom olyan átalakulására, amely visszamenőlegesen bizonytalanná teszi az eddig végrehajtott befektetéseket, a kialakított üzleti kapcsolatrendszert, a jövőre vonatkozóan pedig több évre befagyasztja a külföldi tőkebefektetések szóba jöhető körének túlnyomó többségét.”1

A kárpótlás és az EU-csatlakozás. A kárpótlással kapcsolatos hazai jogalkotást egy nemzetközi összefüggés is befolyásolta – jóllehet a 90-es évek első felében erről esett a legkevesebb szó. Minden jogalkotó számára nyilvánvaló volt, hogy a III. Magyar Köztársaság jogalkotó szuverenitása az EU-csatlakozás után korlátozott lesz. Azt persze senki sem tudta, hogy a csatlakozásra mikor fog sor kerülni, de az Antall-kormány biztos volt abban, hogy nagyon hamar, és abban is, hogy mi leszünk az elsők, akit felvesznek. A kárpótlás ügye ebből a szempontból nagyon is érzékeny kérdés volt. Az EU-tagsággal összeegyeztethetetlen minden olyan új jogszabály, amely a magyar állampolgárokétól eltérő elbánást nyújt más EU-tagországok állampolgárainak. Másképpen mondva: a magyar jogalkotók tudták, hogy sietni kell a kárpótlási jogszabályok megalkotásával, mert az EU-csatlakozás után nem lesz mód a magyar állampolgárok számára megkülönböztető eljárásra. Ennek ellenére a 2004. május 1. előtt hatályba léptetni tervezett kárpótlási törvények egy része végül nem született meg. Vélhetően már nem is fog…

A kárpótlás és az 1945 előtti tartozások ügye. Az is világos volt kezdettől fogva, hogy a nyugati nagyhatalmakkal – amelyektől egyebek között az EU-csatlakozásunk dátuma is függ – nem lesz sok gond. 16 országgal már évtizedekkel a rendszerváltás előtt a magyar kormány kétoldalú megállapodást írt alá arról, hogy miként rendezik az államosítások során (1.1.11.) elszenvedett károkat.2 Amerikai részről ugyanis ez volt a hitelfelvételek, a korona és a koronázási ékszerek visszaadásának, majd később Magyarország IMF- és a Világbank-tagságának az egyik előfeltétele. Nem véletlen, hogy Magyarország mellett éppen Lengyelország volt az, amely az évek során hasonló megállapodásokat kötött – ők szinte velünk egyszerre léptek be a két washingtoni szervezetbe.3 Ezen megállapodások alapján tehát – elvben – a külföldön élő magyarok többsége kihagyható volt a kárpótlásból. Figyelemre méltó viszont, hogy ilyen megállapodás nem született sem Németországgal, sem Izraellel – tehát azzal a két állammal, ahol viszonylag sok magyar élt. És ez nem volt véletlen…

Német jóvátételek. Fontos mellékszála ugyanis a magyarországi kárpótlás történetének, hogy az nagyjából egyidejűleg zajlott a Németországra kívülről rákényszerített, 2. jóvátételi kampánnyal. A holokauszt zsidó áldozatai érdekében az első kampányt – 1951 óta – az amerikai székhelyű Conference on Jewish Material Claims against Germany, Inc. (rövidítve: Claims Conference vagy CC) koordinálta, és ez eredetileg 1992-ben zárult volna le. De éppen a közép- és kelet-európai politikai rendszerek összeomlása miatt meghosszabbították a programot, sőt újabb igények is felmerültek.4

Korábban ugyanis, a CC által kialkudott kárpótlásból (korabeli magyar szóhasználattal: „jóvátétel”-ből) Kelet-Európa egykori szocialista országainak állampolgárai kimaradtak – kivéve azokat, akik Nyugatra menekültek és onnan folyamodtak jóvátételért. Így kapott jelentős összegű, az élet újrakezdéséhez is elegendő pénzt – például – a Hatvany család több tagja.5 A folyamatot két nyugatnémet törvény szabályozta, amelyeket 1956-ban, illetve 1957-ben fogadtak el. Ezek a törvények a kártérítés kifizetését a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez kötötték. A probléma diplomáciai természetű volt. Miután a szocialista NDK nem ismerte el felelősségét a náci korszak bűneiért, a kapitalista NSZK nem volt hajlandó foglalkozni azon országok állampolgárainak követeléseivel, amelyek nem álltak diplomácia kapcsolatban vele.6 A magyar kormány – a szocialista országok közül egyedüliként – nem nyugodott ebbe bele. A jogegyenlőség hiányát sérelmezve a német alkotmánybírósághoz fordult, és nemzetközi bíróságnál is megtámadta a német törvények kizáró rendelkezéseit. Ezen túlmenően a kormányzat létrehozta a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetét, amely 1957-ben 62 ezer egyéni kártalanítási igényt juttatott el az NSZK-ba.7

A kivételes magyar helyzettől eltekintve tehát nyomós jogi érvek szóltak amellett, hogy az 1990-es évek végén az újraegyesített Németország, Svájc és Ausztria több új kárpótlási programot is beindított a nácizmus idején üldözött kelet-európaiak (zsidók, romák, Jehova tanúi, fogyatékosok, homoszexuálisok) megsegítésére. A zsidó származású személyek kárpótlására egy New York-i bíróság 1999-es külön döntése is kötelezte a három országot, illetve ezen országok néhány iparvállalatát és bankját.

A CEEF-en keresztül a német állam Magyarországon a jogosultaknak havi 250 DM-nek megfelelő életjáradékszerű nyugdíjkiegészítést fizetett.8 Az euró bevezetése után az összeg 216 €/hó volt, amiből 8469 személy részesült.
A holokauszt idején fogolyként, illetve munkaszolgálatosként dolgozó zsidó származásúak kárpótlását közvetlenül a már említett CC koordinálta. E szervezet budapesti irodájában a 2002-es határidőig közel 18 ezer magyar igényt regisztráltak és 14 551-et ebből el is ismertek. 2007-ben a CC 11 693 holokauszt-túlélő részére fizetett ki Magyarországon 7 M USD-t mint a kényszermunka-kárpótlás kiegészítő juttatását.
2008-ra a CC 4 M USD-t juttatott, egyszeri kifizetésként, a – korabeli hivatalos elnevezéssel – „nácizmus magyarországi üldözötteinek” szociális támogatására. A szociális szolgáltatások többségét a Magyarországi Zsidó Szociális Alapítvány (MAZS) nyújtja, ezek között előfordul kóser étel házhoz szállítása, házi gondozás, házi ápolás, gyógyszer- és kötszertámogatás stb. E szolgáltatások forrását különféle, holokauszttal összefüggő kárpótlási és jóvátételi alapok biztosítják, köztük a CC-juttatások, az „aranyvonat”-megállapodás, a CC tárgyalásai nyomán létrehozott német állami alapok, a Holokauszt Korszak Biztosítási Kérelmeinek Nemzetközi Bizottsága és a Svájci Bankmegállapodás.9
Egy 2013-as megállapodás nyomán Berlin kárpótlást ajánlott azoknak, akik gyermekként gettókban, munkatáborokban vagy folyamatos rejtőzködésben vészelték át a holokausztot. A megállapodás értelmében az „elveszett gyermekkorért” kárpótlás azokat a zsidókat illet meg, akik 1928 januárja és 1945 májusa között születtek, és a náci Németország vagy valamelyik szövetségese területén éltek. Magyarországon a kifizetések 2015/16 fordulóján történtek meg. Egyszeri juttatásként 2500 €-t kaptak az érintettek.

Egy másik program, amelyet a német kormány megbízásából a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) koordinált, a nem zsidó származású személyek rabszolga- és kényszermunkáját, valamint a közvetlen formában elszenvedett anyagi veszteséget kívánta kompenzálni. Itt végül az történt, hogy a 65 német vállalat és a szövetségi kormány a náci kényszermunkatáborok foglyai számára 5,2 Mrd USD-s kárpótlási alapot hozott létre. 2001 végéig 3500 magyar igényt nyújtottak be a rabszolga- és kényszermunka jogán, míg 89 magyar állampolgárságú személy vagyoni veszteséget jelentett be.10 A kifizetések 2006 szeptemberében zárultak le.

4: A munkaszolgálat és a kényszermunka

Az intézményesített magyar antiszemitizmus speciális intézménye volt a zsidó férfiak számára elrendelt munkaszolgálat.11 A Horthy-rendszer a „megbízhatatlannak” ítélt elemeket: a cigányokat, a kommunistákat, a nemzetiségieket, de elsősorban a zsidókat nem kívánta fegyverrel a kézben besorozni, de azt sem akarta, hogy ezek a csoportok kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Így jött létre – még az első Teleki kormány idején, 1920-ban – a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat intézménye, melynek főbb elemeit azután az 1939 márciusában életbe lépő honvédelmi törvény,12 illetve a második zsidótörvény13 is átvette. 1940 nyaráig mintegy 60 zsidó alakulatot – hivatalos nevén: különleges munkásszázadot – állítottak fel. A munkaszolgálatosok főleg utakat, repülőtereket építettek, mocsarakat csapoltak le az ország területén belül, de egy részüket külföldre, a keleti frontra, illetve a németek által megszállt Szerbiába vitték. 1941-től a katonaköteles korú zsidóknak kisegítő munkaszolgálatot kellett teljesíteniük – két éven át, fegyvertelenül. A Szovjetunió elleni háború színterén, a keleti fronton 1943 elején kb. 50 ezer uniformisától is megfosztott, polgári ruháján sárga karszalagot viselő zsidó munkaszolgálatos szenvedett – közülük 25-30 ezer fő soha nem tért vissza családjához.14 Paradox módon a munkaszolgálat, 1944-ben, amikor már zömmel Magyarország területén voltak az érintettek, sokak számára a deportálástól való megmenekülést jelentette.15 De több ezer olyan férfi munkaszolgálatos is volt, akit 1944/1945 fordulóján Budapestről a Nyugat-Dunántúlon sebtében felállított táborba vittek, és ott lelte halálát.16

A tömeges deportálások időszakában néhány vonat kerülte el Auschwitz-Birkenaut. Június végén mintegy 10-15 ezer férfi és nő Szolnokról, Szegedről, Debrecenből, Békéscsabáról és Bajáról a Bécstől 25 km-re keletre fekvő Strasshofba érkezett meg. Őket az ott kialakított elosztó táborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, egy részük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekció nem volt, a családok többnyire együtt maradhattak. Az elégtelen ellátás és a betegségek, valamint néhány SS kegyetlensége következtében sokan meghaltak, de a Strasshofba került magyar zsidók több mint 80%-a mégis túlélte a háborút.

A szerbiai Borban működő kényszermunkatábor rendszerben, a magyar és a német kormány megállapodása szerint 1943 nyarától 6000 magyar zsidó, továbbá 200 Jehova Tanúihoz tartozó, szombatista és nazarénus munkaszolgálatos dolgozott rézbányában, illetve vasútépítésen.17 A front előretörése miatt a bányákban dolgozókat és a hegyi vasút építőit 1944 szeptemberében hazarendelték. Közülük sokan a visszaúton vesztették életüket.18

Szimbolikus német állami kárpótlás a kitelepített németeknek. A II. világháború után elüldözött „népi németek” érdekképviselete (Bund der Vertriebenen, BdV) évtizedeken át lobbizott a Német Szövetségi Köztársaságban azért, hogy a német állam fizessen valamiféle jóvátételt, kárpótlást az őket ért üldöztetésekért. Erre vonatkozóan csak 2016-ban született törvény, amely kimondta, hogy 2500 eurós, jelképes összegű, egyszeri juttatást igényelhetnek azok, akiket német állampolgárság vagy német nemzetiség miatt 1939. szeptember 1. és 1956. április 1. között „idegen hatalom által” erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszermunkára fogtak. A kárpótlás csak civilként végzett kényszermunka után járt, a hadifogolyként végzett kényszermunka nem jogosított a juttatásra. A kárpótlást a kényszermunkás, illetve az elhunyt kényszermunkás özvegye vagy gyermeke is megkaphatja. A BdV adatai szerint több millió embert hurcoltak kényszermunkára német állampolgárság vagy nemzetiség miatt. A második világháború után, 1947-ben – a kárpótlási jogosultság alól kivont hadifoglyokkal együtt – nagyjából 4 millióan lehettek. A BdV adatai alapján Magyarországról mintegy 30-35 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. Ezen túlmenően „málenkij robot”-ra kerülhetett még 30 ezer erdélyi szász, valamint 33 ezer bánsági és 5 ezer szatmári sváb is. A német törvényhozás erre a célra 50 millió eurót hagyott jóvá, ami kereken 20 ezer igénylőt feltételez.19

Osztrák, svájci és francia kárpótlás. 2000 októberében született kormányközi megállapodás az ún. Osztrák Megbékélési Alapról (OMA), amely azoknak a kelet-európai túlélőknek fizet kárpótlást egy 6 Mrd schillinges (≈ 436 M €) kasszából, akik Ausztria területén végeztek kényszermunkát.20 Az erre vonatkozó megállapodást az USA és Ausztria, valamint hat kelet-európai ország kormánya kötötte, majd ezt követően Ausztria külön kétoldalú megállapodásokat is aláírt. Itt az igények végső beadási határideje 2003. december 31. volt.21 A Magyarország számára allokált összeg 49 M € volt. Az OMA-ból kb. 7 ezer magyar roma és 2 ezer magyar zsidó kapott kártérítést. 2020. szeptember 1-től az osztrák parlament megteremtette a jogi alapot ahhoz is, hogy meglévő állampolgárságuk mellé osztrákot is kérhetnek az ausztriai holokauszt túlélői, illetve az ő leszármazottaik, függetlenül attól, hogy zsidók voltak-e vagy sem.22

Évtizedes viták után 1997-ben született határozat arról, hogy a semleges kis Svájcnak is van jóvátennivalója a II. világháború szörnyűségei kapcsán. Erre a célja a svájci szövetségi kormány 300 millió SFR összegű holokauszt kárpótlási alapot hozott létre. Egy másik követélés alapján 2000-ben egyes svájci bankok 1,25 Mrd USD összegű kárpótlást fizettek az ún. alvó számlák után. Egy amerikai bíróság döntése alapján ennek során azok az amerikai és nem amerikai állampolgárok kapnak kárpótlást, akik bizonyítani tudták, hogy a holokauszt során elpusztult családtagjaik 1945 előtt svájci bankokban tartották pénzüket.23 E megállapodás keretében, a Claims Conference koordinálásával, 23,7 M USD-t fizettek ki 16 369 magyarországi kérelmezőnek.24

A francia kormány 2014 végén egy 60 M USD-s alapot hozott létre azoknak a francia és azoknak az országban lakó külföldi zsidó túlélők, illetve családtagjaik kárpótlására, akiket 1942–44 között a náci megszállókkal kollaboráló Vichy-kormány utasítására, a francia államvasutak (SNCF) közreműködésével, haláltáborokba hurcoltak el az országból. A túlélők 100 ezer USD körüli, a deportáltak családtagjai pedig több tízezer dolláros összeget kaphatnak.25

Kárpótlási perek az Egyesült Államokban. Van a történetnek egy német, de végső soron Amerikába vezető szála is, az ún. aranyvonatügy. 1945 májusában az amerikai hadsereg – valahol a Németországhoz csatolt Ausztria területén – lefoglalt egy arany és ezüst ékszerekkel, festményekkel, perzsaszőnyegekkel és más értéktárgyakkal megpakolt, kb. 24 tehervagonból álló szerelvényt, amely a németek és a magyar nyilasok által elrabolt zsidó javakat menekítette ki az országból a szovjet csapatok elől. Soha nem derült ki, hogy pontosan mi történt az amerikaiak által lefoglalt javakkal, és azt sem lehetett megállapítani, hogy kik voltak a név szerinti károsultak. Az érintettek, illetve az Izraelben, az Egyesült Államokban és Magyarországon élő leszármazottaik 2001 májusában egy dél-floridai bíróságon ún. gyűjtőpert indítottak az amerikai szövetségi kormány ellen. A per 2005 szeptemberében peren kívüli egyességgel zárult. A magyarországi holokauszt-túlélők az amerikai kormánytól 21 millió USD kártérítést kaptak. Ennek a jóvátételnek azonban csak az 1/5-e jutott el Magyarországra (≈ 4,5 millió USD), és azt sem közvetlenül a károsultak kapták. A 2006 első felében szétosztott természetbeni juttatások értéke mintegy 140 M Ft volt – ezt mintegy 3500 fő, a jogosultak egynegyede kapta.26

A dél-floridai aranyvonatperrel összefüggésben, 2007 decemberében a magyar kormány önkéntes vállalással arra tett ígéretet, hogy 5 év alatt 21 millió USD-nek megfelelő forintot utal át a Mazsöknek. Ennek a kárpótlásnak a jogalapja az államra szállt ún. uratlan vagyon, vagyis az elpusztult magyar zsidók vagyonának az a része, amelynek örököseit már nem lehet meghatározni. Másfelől viszont, miután a magyarországi zsidó szervezetek becslése szerint a holokauszt idején magyar állampolgársággal bíró zsidók már külföldi állampolgár, ezért a magyar államtól e címen kapott pénz kétharmadát automatikusan New Yorkba küldték a CC-nek, ahol a pénzt tovább osztották a világ különböző pontjain élő egykori magyar zsidóknak, illetve leszármazottaiknak. A 21 millió USD első három évre szóló részletét (12,6 M USD-nek megfelelő összeget) a kormány már 2008-ban kifizette. A 2011-re esedékes, 4. kifizetés elszámolási viták miatt elmaradt, és csak 2013 nyarán folytatódtak a kifizetések.27

2010-ben – mindenki számára teljesen váratlanul – egy amerikai ügyvédi iroda nevében Charles Fax a chicagói szövetségi bíróságnál előbb a MÁV, illetve a MÁV Cargo jogutódja, továbbá öt Magyarországon működő bank ellen nyújtott be több milliárd dolláros kártérítési keresetet az elpusztult magyar zsidóság elveszett anyagi javai miatt. Ennek a pernek a vasúttársaságokat érintő része még 2021-ben is folyamatban volt, a bankok ügyében a per lefolytatását az amerikai bíróságok elutasították.28

Ezt követően csak idő kérdése volt, hogy mikor indulnak be a további perek. 2012 nyarán egy péterrévei,29 Auschwitzba elhurcolt nagybirtokos és bankár, Fischer Mátyás leszármazottai nyújtották be kártérítés iránti keresetüket egy amerikai szövetségi bíróságon. 38 M USD-t követelnek a Magyar Nemzeti Banktól, az Erste Grouptól, valamint a Bajor Állami Banktól. A 38 milliós perérték 18 millió dollárnyi arany pénzérméből, valutából, valamint gyémántból áll, illetve a további 20 millió dollár ingatlanokból, bankbetétekből, értékpapírokból, ékszerekből, műkincsekből és hanglemezekből tevődik össze. A két per ügye egyébként konkrétan is összefügg: a Fischer-örökösök kivonultak a korábban indított ún. chicagói class action-perből, mert ügyvédeik úgy gondolták, hogy egy külön perben jobb esélyeik vannak.

* * * * *

A roma kárpótlás jogcíme és erkölcsi alapja az volt, hogy a II. világháború alatt a cigányok is hasonló üldözésnek voltak kitéve, mint a zsidó származású magyarok (jogfosztás, gettók, deportálás, kényszermunka, tömeges kivégzések stb.). Az 1941-es népszámlálás szerint Magyarországon mintegy 200 ezer roma élt, s egyharmaduk szenvedett üldöztetést.30 Az intézkedések elsősorban a vándorcigányokat sújtották. A zsidókkal ellentétben a romákat a háború alatt éppúgy besorozták katonának, mint a többi magyar állampolgárt. Míg Németország többször követelte a magyar kormánytól a zsidók deportálását, addig a cigánykérdés napirendre sem került. 1944 augusztusában a magyar kormány elrendelte 50-60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen.

A roma holokauszt halálos áldozatainak számát korábban 5 ezerre becsülte a szakirodalom,31 újabban, 2014-ben a téma egyik vezető kutatója, Karsai László korábbi becslését lefelé módosította.32 Szerinte körülbelül 5-8 ezer lehetett az üldözöttek és mintegy 1000 fő a megölt magyarországi cigányok száma.33

A 2000 táján létrehozott nemzetközi kárpótlási alapokból, pontosabban:

a svájci holokausztáldozatok kárpótlási programjából,
a német Emlékezés, Felelősség és Jövő Alapítványból és
az Osztrák Megbékélési Alapból (OMA)

a romák is részesedtek. Az alapítványok csak azoknak a túlélőknek, illetve örököseiknek fizetnek kárpótlást, akik a német és a svájci alap esetében 1999. február 15-én, míg az osztrák esetében 2000. február 15-én életben voltak.

Mivel a romák várható élettartama számottevően alacsonyabb volt, mint a lakosság más csoportjaié, így – majd 60 évvel az események után – arányaiban is sokkal kevesebben tudták igénybe venni a kárpótlást. Nehezítette a helyzetet, hogy szenvedéseik nincsenek dokumentálva. Ha a gyakran írástudatlan, kóbor cigányoknak voltak is valamilyen iratai a vészkorszakból, ezek jobbára eltűntek, a levéltárakban pedig csak elvétve találhatók megfelelő dokumentumok, azok sem személy szerint, hanem a romák egyes csoportjainak sérelmeit dokumentálva. A cigányok deportálásáról a magyar közigazgatásban sem készültek összeírások.

A magyarországi roma kárpótlási igényeket a német és a svájci alap a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) segítségével gyűjtötte össze, míg az osztrákok a Mazsök segítségét vették igénybe. A német alaptól 2003 közepéig mindössze 44 igénylő kárpótlása érkezett meg Magyarországra. Ezzel szemben 2001. december 31-ig több mint 3500 roma igényt továbbítottak Svájcba, az IOM központjába. Az IOM tájékoztatása szerint ott – mivel „a roma igénylők esetében különösen jellemző, hogy nem állnak rendelkezésre megfelelő dokumentumok” – időigényes kutatómunkát kellett végezni, történészek bevonásával. Az IOM a késedelmet azzal indokolta, hogy rekordszámú, 330 ezer igény futott be a szervezethez, holott Lengyelország, Csehország és a volt szovjet területen élő jogosultak ügye nem is hozzájuk, hanem az országonként felállított alapítványhoz tartozik. A 330 ezerből az IOM szerint mintegy 260 ezer volt a jogosulatlan igény, főleg azért, mert az olasz hadifoglyok is tömegével nyújtották be igényeiket ehhez az alaphoz, bár ennek jogosságát a német törvény eleve kizárta.

Az osztrák illetékesekhez a kérelmeket azok adhatták be, akik a mai Ausztria területén (kivétel Mauthausen és melléktáborai) fekvő lágerben, vagy akiket más fogvatartási helyen, embertelen körülmények között munkára kényszerítettek. A kérelmeket azok a valamikori gyermekek is benyújthatták, akiket egyik vagy mindkét szülőjükkel együtt elhurcoltak, és az elhurcolás időpontjában még nem töltötték be a 12. életévüket vagy az édesanyjuk a kényszermunka ideje alatt szülte meg őket. Az osztrák alap egy ideig folyamatosan fizetett. Az egyösszegű kifizetést a német alaphoz igazították, így a kényszermunkáért ugyanúgy 15 ezer DM-et (illetve az ennek megfelelő €-t) fizetnek, mint a németeknél. Sajtóforrások szerint 2004 tavaszáig a romáknak 2,5 Mrd Ft jóvátételt fizettek ki, miközben az igénylők száma gyanús mértékben gyorsan és váratlanul 10 ezer fölé nőtt. Ekkor tört ki a botrány, miután nyilvánvalóvá vált, hogy olyan romák nevében is beadtak kártérítési igényt, akik bizonyosan nem voltak érintettek.34 2005 tavaszán az OMA látta, hogy az egyéni kárpótlások kifizetése után még mindig maradt egy jelentősebb összeg. Ezt a magyar érintettek javára úgy használhatták fel, hogy 200 ezer Ft értékben a Mazsök lehetőséget kapott egészségügyi árucikkek és szolgáltatások számláinak visszafizetésére.

Többször felmerült, hogy a zsidó származásúakhoz hasonlóan a romákra is terjesszék ki a kollektív kárpótlást – azaz a népcsoport valamely legitim szervezete kapjon pénzt jóvátételre a második világháború során elpusztultak, illetve a kárpótlásra jogosultak, ám a határidő előtt elhunytak nevében. Ez végül elmaradt, ám mind a svájci, mind a német alap elkülönített egy összeget – 14,5 millió USD-t, illetve 12,3 millió €-t –, amely humanitárius segélyként jut el a romákhoz, mégpedig az 1945. május 9-e előtt születettekhez. Mivel a humanitárius és szociális program (HSP) Magyarországra eső támogatását – 2,5 millió USD-t – több célra lehetett igénybe venni, az IOM különféle programokat hirdetett meg és különféle nonprofit alapítványok végezték a pénzek szétosztását.35

1	Idézi: Diczházi (1998: 26). (Kiemelések az eredetiben – M. P.) Bár a korábbi befektetések nagyságrendje sem volt elhanyagolható, ennél fontosabb volt, hogy konkrétan milyen cégek és milyen országok befektetéseit érintette volna egy ilyen visszamenőleges hatású döntés (1.1.6.8.).
2	1949–1973 között Magyarország a következő országokkal kötött kétoldalú vagyonjogi megállapodást: Törökország, Svájc, Belgium, Jugoszlávia, Anglia, Norvégia, Görögország, Csehszlovákia, Ausztria, Hollandia, Franciaország, Svédország, Dánia, Kanada, USA és Olaszország. Ezekben a szerződésekben összesen 47 millió USD kártérítést vállalt a magyar állam. Ebből 22,0 millió az Egyesült Államokat, 12,5 millió Nagy-Britanniát illette. Minderről részletesen lásd Mihályi (1987). Az angol–magyar relációban történtekről lásd Hegedűs (2007) tanulmányát.
3	Beszélő, 1995. 24. szám.
4	A Német Szövetségi Köztársaság 1949-ben kezdett tárgyalni és 1953-ban állapodott meg Izraellel és 23 nyugati zsidó szervezettel az Izrael államnak nyújtandó kárpótlásról és a nácizmus üldözötteinek személyes anyagi kárpótlásáról. Az ún. luxemburgi jóvátételi szerződés volt az első jóvátételi megállapodás (Wiedergutmachung), amit mindkét ország parlamentje ratifikált. Ezt megelőzően Izraelben éveken át folyt a végletekig kiélezett politikai és teológiai (rabbinikus) vita arról, hogy helyes dolog-e „lepaktálni a nácikkal”. Erről a vitáról részletesen lásd Egység. Magyar Zsidók Lapja, 2018. márc. Ennek nyomán jött létre az izraeli székhellyel működő Central and Eastern European Fund for Holocaust Survivors (CEEF). Működése során a CC több mint 50 Mrd USD értékű kárpótlást juttatott el a holokauszt 500 ezer áldozatának, illetve az áldozatok leszármazottainak. Ezek a megállapodások 67 ország állampolgárait érintették. Az egyezményt 2012 novemberében, majd 2013 májusában újabb kiegészítésekkel látták el, amely tovább bővítette az érintett országok körét. A CC 1998 és 2014 között Budapesten is működtetett irodát. Elvi vagy erkölcsi alapon természetesen más országok is követelhettek jóvátételt Németországtól – például Görögország, ahol a megszálló német csapatok 1943-tól hatalmas károkat okoztak emberéletben és vagyonban, és jelentős teher volt a Németországba irányuló – soha ki ne fizetett – áruexport is. Attól kezdve, hogy Görögország 2010-ben de facto csődbe ment, a kárpótlási követeléseket folyamatosan napirenden tartotta a görög sajtó (The New York Times, 2013. okt. 6.). 2015 elején, az államcsőd közvetlen közelében a görög kormány felvetette, hogy Németország fizessen 160 milliárd € jóvátételt a II. világháború során elkövetett náci bűnökért. E cél elérése érdekében a görög parlament egy különbizottság felállítását is megszavazta, méghozzá 100%-os arányban! Mi több, a görög kormány 2021-ben ismét megerősítette, hogy Berlinnel szemben fenntartja kártérítési igényét. Hasonló volt a helyzet Lengyelországban, ahol a kártérítési igény mértékét 2019-ben 850 Mrd €-ban jelölték meg. Jogi értelemben viszont a kártérítéssel kapcsolatos összes jogvitát Németország a maga részéről az 1990. szeptember 12-én aláírt. ún. „Kettő plusz négy” békeszerződéssel már régen lezártnak tekintette (Népszava, 2021. ápr. 7.).
5	HVG, 2017. aug. 3., 41.
6	Erről viszonylag részletesen írt Honvári (2007: 10–12).
7	Ezeket a Pénzintézeti Központ tartotta nyilván. Néhányan – bizonyosan száznál is kevesebben – már a 60-as és 70-es évtizedben is lehetőséget kaptak, hogy Ausztriába vagy az NSZK-ba utazzanak, és ott adjanak be kérvényt a nyugatnémet hatóságokhoz. Az 1957-es igényekre alapozott, magyar–NSZK különmegállapodás végeredményben 100 millió DM (≈ 850 M Ft) jóvátétel megfizetését eredményezte, amit a magyar állam 1972–74 között három részletben kapott meg. Ebből a pénzből a koncentrációs táborok és a munkaszolgálat túlélői, egyszeri jóvátételként, fejenként 13 000 Ft-ot kaptak (örököseik az 50%-át), azok, akiktől értékeiket vették el, 3-4 000 Ft-ra, az orvosi kísérletek áldozatai 15 000 Ft-ra voltak jogosultak. Ily módon összesen kb. 70 ezer jóvátételi kifizetés történt, amibe beleértendő az is, ha egy személy több jogcímen kapott jóvátételt. Egy második körben a közvetlen károsultak kaptak még egy újabb, egyszeri ún. kártérítés-kiegészítést, fejenként 7500 Ft-ot (Győri (2009: 338–340). Ungváry (2006) tanulmányából az is kitűnik, hogy a pártállam illetékes hatóságai nyilvánvaló hazugságokkal próbálták felsrófolni a magyar igényeket annak érdekében, hogy az ország fizetésimérleg-pozíciója javuljon valamelyest. A német fél – nyilvánvalóan stratégiai megfontolásokból – úgy tett, mintha nem látott volna át a szitán.
8	Kevéssé ismert tény, hogy 1945-öt követően a német állam „tisztességes” nyugdíjat fizetett azoknak a hivatásos katonatiszteknek is, akik a Wehrmachttal szövetséges hadseregekben szolgáltak és hazájukból elmenekülve Németországban telepedtek le. Ez a szabály a Horthy-hadsereg tisztjeire is vonatkozott.
9	http://zsidok.network.hu/blog/zsido-kozosseg-hirei/bemutatkozik-a-claims-conference-a-karpotlasi-kifizeteseket-es-szocialis-segitseget-nyujto-szervezetunk
10	Mindez természetesen csak töredéke volt a világ minden tájáról benyújtott 332 ezer kárigénynek (Népszava, 2006. máj. 9.). A volt szocialista országok kárigényének elismerése megnyitott egy sor lezártnak hitt vitát, így pl. az Olaszországból Németországba hurcolt kényszermunkások kártérítésének igényét is. Erről még 2008 nyarán is folyt a jogi küzdelem a római bíróságok előtt (NSZ, 2008. jún. 9.).
11	Komoróczy (2012b: 574–578).
12	1939. évi II. tvc. a honvédelemről.
13	1939. évi IV. tvc. a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról.
14	Szakály Sándor történész becslése (ÉS, 2012. okt. 12.).
15	Karsai (2015).
16	Pelle (2017).
17	http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=3_2_4
18	Népszava, 2022. jan. 29.
19	http://www.origo.hu/nagyvilag/20160812-karpotlast-igenyelhetnek-a-nemet-mivoltuk-miatt-kenyszermunkara-hurcoltak.html
20	Újabb kutatások szerint 1944 nyarán és őszén több mint 55 ezer magyar zsidót deportáltak kényszermunkára Ausztriába (Frojimovics–Kovács, 2015).
21	A II. világháború utolsó évében, 1944-ben Ausztria területén 1 millió férfi és nő dolgozott kényszermunkásként, nagyobbrészt külföldiek (MaNcs, 2005. júl. 6., ÉS, 2009. ápr. 17.).
22	HVG, 2020. szept. 3. 21. o.
23	A magyar károsultak ügyét – elvben – az 1973. évi magyar–svájci vagyonjogi megállapodás már elrendezte. Mégis 2005 nyarán egy pécsi egyetemi tanár – Fichmann Zsigmond egykori számlatulajdonos örököseként – pert indított a magyar állam ellen, mondván, hogy e megállapodás szerint 325 ezer svájci franknak megfelelő összeg „jár” az egykori alvó számlák 37 magyar tulajdonosának. A Fővárosi Bíróság jogerősen elutasította a keresetet, s bár kérték, az Alkotmánybíróság nem foglalt állást (NSZ, 2005. jún. 28., NG, 2009. jan. 12.). 2012-ben viszont az ügyet felkarolta Szabó Máté ombudsman, aki szerint a magyar államot igenis terheli kártérítési kötelezettség (HVG, 2012. júl. 14.). Hosszú egyeztetések és viták után a történet 2009 elején ott tartott, hogy a magyar állam nevében a Külügyminisztérium azt tanácsolta az érintetteknek, hogy indítsanak pert a svájci állam ellen, mert rájuk az 1973-as megállapodás – magyar értelmezés szerint – nem terjedt ki. Ugyanitt tartott az ügy még 2015 májusában is (NSZ, 2015. máj. 5.).
24	http://zsidok.network.hu/blog/zsido-kozosseg-hirei/bemutatkozik-a-claims-conference-a-karpotlasi-kifizeteseket-es-szocialis-segitseget-nyujto-szervezetunk
25	HVG, 2014. dec. 13.
26	HVG, 2005. márc. 19. Lásd még www.HungarianGoldtrain.org
27	Minden jel szerint a CC-nek átutalt 8,4 M USD amerikai felhasználásáról készült elszámolás valóban hibás, pontatlan, illetve ellenőrizhetetlen volt (NSZ, 2011. nov. 25., HVG, 2011. dec. 17., www. index.hu, 2012. ápr. 12., aug. 27.).
28	Az MNB, az Erste Group Bank, az MKB, az OTP Bank és a Creditanstalt elleni gyűjtőkereset szerint az alperesek vagy elődeik részt vettek a népirtásban, bűnrészesek voltak benne, és felbujtottak rá azáltal, hogy kifosztották a zsidó áldozatokat, eltulajdonították a náluk őrzött vagyont. A felperesek, „a banki lopás holokausztáldozatai” 1944-es árfolyamon számolt 2 Mrd USD vagyoni kár és a kamatok megtérítésére tartottak igényt – ez 2012-es árfolyamon kb. 75 Mrd USD-nek felelt meg. Az OTP és az Unicredit korábban azt közölte, hogy nem jogutódja a vészkorszakban Magyarországon működő hitelintézeteknek. Az MKB 2011 februárjában nyújtotta be a bíróságra a kereset elutasítására irányuló kérelemét, melyben előadta, hogy a keresetet mind alaki, mind tartalmi szempontból megalapozatlannak tartja (www.portfolio.hu, 2011. febr. 4.). Ezzel a beadvánnyal az MKB – feltehetően – elismerte, hogy önmagát a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank jogutódának tekinti (◊6.9.6.). A bankok keresetét a bíró 2011 májusában elutasította, így a per megindult (NSZ, 2010. máj. 20.). 2012 augusztusában egy chicagói szövetségi fellebbviteli bíróság viszont helyt adott az OTP és az MKB érvelésének, miszerint egyik banknak sincs olyan szoros kapcsolata az Egyesült Államokkal, hogy az indokolttá tenné egy amerikai bíróság beavatkozását. Ugyanez a bíró az Erste-bankcsoport, az MNB és a MÁV elleni kártérítési perek folytatását viszont – különböző megfontolások alapján – első fokon engedélyezte (HVG, 2011. szept. 10.). Az OTP és az MKB ügyében az elsőfokú döntést 2011-ben hagyta jóvá egy másodfokú amerikai bíróság – vagyis nem lett per (MTI, 2011. nov. 20.). A magyar vasúttársaságok és az MNB ügyében a chicagói körzeti szövetségi bíróság 2013 nyarán elutasította a keresetet. A bíró szerint a felperesek nem tudták bizonyítani, hogy a magyarországi jogi fórumok nem megfelelőek. Ezért előbb ott kell jogorvoslatot keresni, mielőtt követeléseiket az Egyesült Államokban próbálnák meg érvényesíteni (MTI, 2013. aug. 14.). A döntés ellen a felperesek fellebbezést nyújtottak be (MN, 2013. okt. 22.), de egy ideig nem jártak sikerrel (NSZ, 2015. jan. 26.). Később egy másik szövetségi bíró mégis lehetségesnek tartotta a per lefolytatását a vagyoni károk ügyében a MÁV Zrt., illetve jogutóda, a Rail Cargo ellen. Ebben a perben 7 izraeli, 4 amerikai, 2 kanadai, 1 pedig osztrák állampolgár ügye szerepelt (MTI, 2016. febr. 4.). 2018. december 28-án a Washington állambeli fellebbviteli bíróság engedélyezte a per folytatását. 2021 elején az üggyel foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság is: a 2018-as ítéletét hatályon kívül helyezte, és utasította az elsőfokú bíróságot az ügy érdemi elbírálására. (https://444.hu/2021/02/05/iteletet-hozott-az-amerikai-legfelso-birosag-a-simon-ugyben-amiben-a-holokauszt-aldozatok-orokosei-perelik-a-mav-ot-es-a-magyar-allamot). Ez a per 2024 végén zárult le. Az amerikai bíróságok nem fogadták el a felperesek érvelését.
29	Szerbül Bačko Petrovo Selo, Tisza-parti bácskai falu (http://www.huffingtonpost.com/2012/07/16/matyas-fischer-banks-holocaust_n_1665765.html?utm_hp_ref=money http://srbija.blog.hu/2012/07/18/egy_vajdasagi_holokausztaldozat_zsido_csaladja_38_millio_dollarra_perli_a_magyar_nemzeti_bankot_erst?utm_source=ket).
30	HVG, 2003. aug. 30.
31	http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=9_1_4
32	http://nol.hu/belfold/balog-a-roma-holokauszt-es-a-szamhaboru-1478325, Karsai (2018).
33	A rendszerváltás hajnalán ennél sokkal magasabb számok kerültek a nyilvánosság elé. Így – például – a magyarországi deportálások 45. évfordulója alkalmából rendezett országgyűlési megemlékezésen az elnöklő Szűrös Mátyás 30 ezer „halálba indított cigányember”-ről tett említést (Ogy. Napló, 1989. máj. 10.). A Karsai (2018) által mértékadónak nevezett becslések szerint az Európa-szerte meggyilkolt cigányok száma 150 ezer lehetett, de ennek csak töredéke volt a mai magyar országterület lakosa.
34	Más források a romáknak 2004 októberéig kifizetett összeget 8,2 Mrd Ft-ra (33 m €), az igénylést beadók számát 7300-ra teszik. Már ez utóbbi is gyanúsan nagy szám, miután a levéltári források az Ausztriába hurcolt romák számát legfeljebb 8 ezerre becsülik. A kirobbant botrány miatt tehát az osztrákok az igények ismételt benyújtását rendelték el, a magyar rendőrség több megyében nyomozást indított, az Országos Cigány Önkormányzat holokausztbizottsága beszüntette működését, az Országgyűlés pedig különbizottságot állított fel (Roma Holokauszt Nemzetközi és Hazai Kárpótlását Vizsgáló Bizottság). Lásd 134/2003. (XII. 17.) OGY határozat a Holokauszt roma áldozatainak nemzetközi és hazai kárpótlását vizsgáló parlamenti vizsgáló bizottság felállításáról. A magyarországi rendőrségi vizsgálat 348 személy ellen indult, akiknek többsége ügyészségi megrovásban részesült. Közel 50 személy ellen viszont 2006 januárjában csalás miatt vádat is emeltek. A vád szerint több mint 300 család részére 212 M Ft-ot – vagyis átlagosan 600 ezer Ft-ot – csaltak ki jogtalanul az osztrák alaptól. Az elsőfokú ítélet 2009 végén született meg. A bíróság 5 vádlottat ítélt letöltendő börtönbüntetésre, további 35 vádlottat felfüggesztett börtönbüntetésre, 8 vádlottra pénzbírságot rótt ki, egy ember pedig megrovást kapott. A vádlottak egy részét – 150 ezer és 20 M Ft közötti összegű – vagyonelkobzásra is ítélte a bíróság. Később a szegedi ítélőtábla a büntetéseket enyhítette (NSZ, 2006. jan. 16., www.index.hu, 2007. okt. 4., 2009. dec. 18., 2010. nov. 19.).
35	Ennek keretében a Magyar Baptista Szeretetszolgálat például élelmiszerből, ágyneműből, mosószerekből álló csomagot juttatott el idős romáknak. A Marschall Mikós volt budapesti főpolgármester-helyettes által alapított Mediátor Alapítvány idősek gondozását végzi, a Szex Edukációs Alapítvány pedig egészségügyi tájékoztatókat, felméréseket készít. Ebbe vonta be alvállalkozóként az alapítvány a Társutas Egyesületet, amely azt megelőzően kérdőíves felmérést végzett a romák között, s ami miatt a Rádió C az adatvédelmi ombudsmanhoz fordult. Sokakban az is visszatetszést keltett, hogy a válaszadóknak 2 ezer forintos élelmiszercsomagot helyeztek kilátásba. Sokan amiatt panaszkodtak, hogy komoly kárpótlást ígértek nekik, amiből csak ez a csomag maradt (HVG, 2003. aug. 30., ÉS, 2003. aug. 29.).