Falus András, Buzás Edit, Holub Marianna Csilla, Rajnavölgyi Éva (szerk.)

Az immunológia alapjai


1.4. Az immunválasz legfőbb alapfogalmainak rövid áttekintése

Az immunválasz során antigénnek nevezünk minden olyan sajátként vagy idegenként felismert anyagot, amelyre az immunrendszer reagál. Tehát az antigén funkcionális fogalom, és ide tartozik minden olyan anyag, amely legyen bár sejtes vagy szolubilis eredetű, különféle kémiai összetételű (fehérje/peptid, szénhidrát, nukleinsav stb.), valamilyen választ idéz elő az immunrendszerben. Az már az immunrendszer további „döntése”, hogy ez a reakció eliminációt, védelmet vagy éppen toleranciát jelent-e. Az antigének felosztásáról, elnevezéséről és szerkezetéről az 5. fejezetben esik részletesen szó.
Az antigént felismerő molekulák kétfélék lehetnek, antitestek és T-sejt-receptorok.
Az antitestek (ellenanyagok) (lásd bőven a 4.1. fejezetben) immunglobulin-molekulák, amelyek jellegzetes négyláncú szerkezetet mutatnak.
Két-két, diszulfidhidakkal kovalensen összekapcsolt nehéz- és könnyűláncból állnak. A molekula N-terminális végén találhatók az antigént kötő variábilis szakaszok, ezek hordozzák az antitestek fajlagos tulajdonságát. A C-terminális rész konstans, ez a terület az antitestmolekulák egyéb, nem fajlagos sajátosságait (pl. komplementaktiváció, receptorkötés) biztosítják. Az immunglobulin-molekulák jellegzetes ismétlődő globuláris szakaszokból, az ún. „domén”-ekből épülnek fel, ez a szerkezeti elem még sok más molekulában kimutatható (immunglobulin szupergéncsalád). Az antitestek natív nem feldolgozott antigéneket ismernek fel.
A legnagyobb mennyiségben az ellenanyagok szolubilis formában találhatók, de ugyanezek a molekulák mutathatók ki a B-lymphocyták felszínén is.
 
A T-sejt-receptorok (TCR) (lásd bőven a 4.2. és 6. fejezetben) a T-lymphocyták felszínén található kovalensen kötött heterodimerek, a plazmamembrántól távolabb eső, N-terminális végeik hordozzák a fajlagos (antigénspecifikus) tulajdonságokat, míg a C-terminális rész itt is konstans. A T-sejt-receptorok a T-lymphocyta membránjában egy többláncú szerkezet, a CD3-komplex társaságában találhatók. Kétfajta T-sejt-receptort (és ennek megfelelően kétféle T-lymphocytát) ismerünk, az ab-, illetve a gd-receptorokat, ezek különböző T-sejteken fordulnak elő, melyek feladata is eltérő. A T-sejt-receptorok legtöbbje a másik sejten MHC-molekulákkal együtt megjelenő peptideket ismerik fel, melyek az antigénekből keletkeznek.
A lymphocyták (nyiroksejtek) (részletesen lásd 2. fejezet) jellegzetes kerekmagvú sejtek, melyeknek zöme két csoportba osztható.
A B-lymphocyták (részletesen lásd 7. fejezet) plazmamebránjukon felszíni immunglobulinokat (BCR) hordoznak és differenciálódásuk nyomán ellenanyagokat szecernáló plazmasejtekké differenciálódnak. A B-sejtek felelősek a humorális (ellenanyag-közvetített) immunválaszért.
A T-lymphocyták (részletesen lásd 6. fejezet) legtöbbje egyedfejlődésük során átkerül a thymus (csecsemőmirigy) szelekciós folyamatain, felszínükön T-sejtreceptort hordoznak. Sok szubpopulációjuk ismert, receptoruk szerint ab és gd T-sejtekről beszélünk. Feladatuk kettős, a Th („segítő” T-sejt) sejtek citokinjeik révén szabályozási, a Tc (citotoxikus T-sejt) sejtek pedig elsősorban effektor feladatot látnak el. Rendkívül jelentős regulációs szerepük van az ún. Treg-sejteknek, egy napról-napra bővülő T-sejt szubpopulációs repertoárnak is. Elsősorban a T-sejtek felelősek a sejtközvetített immunválaszért.
Az NK-sejtek (lásd 6. fejezet) nem-B, nem-T-lymphocyták, citotoxikus effektor feladatokat látnak el.
A mononukleáris phagocytasejtek (részletesen lásd 3.3. fejezet), a monocyták és a macrophagok feladatukat az immunválaszban fago- és pinocitózisuk révén látják el. Részt vesznek az antigének feldolgozásában (lásd 5. fejezet), és egyes igen lényeges aktív molekulák (citokinek, komplementfehérjék) szintézisében.
A fő hisztokompatibilitási komplex (MHC) molekulák (lásd 3.6. fejezet) kodominánsan öröklődő alloantigének (azaz olyan antigének, melyek a faj genetikailag eltérő egyedeiben immunválaszt váltanak ki). Az emberben HLA-nak nevezett sejtfelszíni fehérjéknek két típusuk van, az MHC-I osztályú antigének minden magvas sejt felszínén kimutathatóak és egy genetikailag meghatározott polimorf, valamint egy konstans láncot tartalmaznak. Az MHC-II osztályú molekulák csak egyes – általában az immunválaszban részt vevő – sejtek felszínén találhatók meg, és két polimorf láncból állnak. Az MHC-molekulák ma ismert legfontosabb feladata az antigénpeptidek bemutatása a T-sejtek számára.
A citokinek szolubilis, nem antigénspecifikus molekulák (lásd 3.4. fejezet). Ezek a fehérjék, bár viszonylag kis koncentrációban fordulnak elő a testnedvekben, nagy hatású molekulák, és az immunválasz szabályozásában, a sejtek együttműködésében kiemelkedő szerepük van. Hatásukat általában egymással összefüggő módon, parakrin/autokrin, ritkábban endokrin úton, hálózatban fejtik ki.
A komplementrendszer (részletesen lásd 3. fejezetben) fehérjéi ugyancsak a nem fajlagos immunválasz részét képzik. A fehérjebontó enzimekből álló rendszer kaszkádszerűen aktiválódik. A komplementaktiváció eredményeképpen az aktiváló sejt feloldódik, de emellett számos biológiailag igen aktív, más effektor és szabályozási rendszerekben is szereplő molekula keletkezik. A komplementaktivációnak kiemelt jelentősége van a mikrobák elleni immunitásban.
A természetes immunitás (3.7. fejezet) az immunválasz veleszületett részét foglalja magába. Döntő szerepe van az immunválasz beindításában, szabályozásában és a végrehajtó fázisban egyaránt.
Az adaptív (szerzett) immunitás klonálisan aktiválódó, antigénreceptorral rendelkező lymphocytákon (6., 7. fejezetek) alapszik. Ez az immunválasz az egyedi élet során alakul ki, memóriája van. Különleges érzékenységét jelentős erősítési mechanizmusok biztosítják. Funkcionális-szabályozási szinten (8. fejezet), az immunválasz során elválaszthatatlanul összefügg a természetes immunitással.
 

Az immunológia alapjai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 710 5

Hét év telt el a „Az Immunológiai alapjai” című tankönyv kiadása óta. A természettudományok számára hét év nagyon hosszú idő, különösképpen így van ez az élettudományok egyes diszciplináival, köztük az immunológiával is. A jelen kiadásban a helyenként nagyon jelentős módosulások, kiegészítések, sőt cáfolatok két forrásból fakadnak, részben a szűken vett immunológiai tudás gazdagodásából, másrészt a társtudományok (pl. a sejtbiológia, genetika-genomika, bioinformatika) immunrendszerre is vonatkozó eredményeiből. Csak pár példa, a 2007-es kiadásban alig esett szó az extracelluláris vezikulák feladatairól, ezek, az intercelluláris kommunikációs struktúrák mára a sejtbiológia tudományának egyik „forró pontjává” váltak. Akkor sokkal kevesebb hangsúlyt fordítottunk az epigenetikai módosítások jelentőségére és alig esett szó a velünk élő mikrobiális flóra szerepéről. Ma már nem csak sokkal több citokin és kemokin vált ismertté, de funkcióikat is mélyebben értjük. Emellett a CD antigének azonosítása és funkcionális jelentőségükkel kapcsolatos tudásunk is markánsan kibővült.

Hivatkozás: https://mersz.hu/falus-buzas-holub-rajnavolgyi-az-immunologia-alapjai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave