Falus András, Buzás Edit, Holub Marianna Csilla, Rajnavölgyi Éva (szerk.)

Az immunológia alapjai


3.6.2.1. Az MHC-I-molekulák szerkezete
Az MHC-I-molekulák két, nem kovalens kötéssel kapcsolt láncból épülnek fel: a 44 kDa (egérben 47 kDa) tömegű genetikailag polimorf α-láncból, és a 12 kDa tömegű, kevés allotípus sokféleséggel jellemezhető β2-mikroglobulinból, melyet a 15. kromoszómán elhelyezkedő β2-mikroglobulint gén kódol (3.6.2. ábra). Az α-lánc három szerkezeti egységre osztható: a membránhoz közeli, az immunoglobulinok (Ig) konstans doménjeivel homológ szerkezettel rendelkező α3-domén, valamint a hősokkfehérjékhez hasonló konformációval jellemezhető, kb. 90 aminosavból álló α2- és α3-domének, amelyek jellegzetes háromdimenziós térszerkezetet alakítanak ki. Az α-lánchoz emberben egy (egérben két) N-kapcsolt szénhidrátlánc kapcsolódik.
 
3.6.2. ábra. Az MHC-I fehérje szerkezete
Az α-lánc két, a β2-mikroglobulin egy diszulfidhidat tartalmaz. A genetikailag polimorf, peptidek befogadására képes molekuláris felületet az α1- és az α2-láncszakaszok alakítják ki. A polimorf α-lánc membránhoz közeli doménje a β2-mikroglobulinhoz hasonlóan lg-domén, a molekula az immunoglobulin szupergén család tagja.
 
Az α3-szakasz szerkezete konzervatív, nem kovalens kapcsolatba lép a szintén Ig-szerű monomer β2-mikroglobulinnal és ehhez a doménhez kötődik a citotoxikus T-sejteken megjelenő, szintén Ig-doménekből álló CD8-dimer. A β2-mikroglobulin csekély polimorfizmust mutat és egyike a minor hisztokompatibilitási antigéneknek. Biológiai feladata az MHC-I-molekulák konformációjának stabilizálása, a fehérje hiánya vagy metasztatizáló tumorsejtekben kimutatott mutációja a peptidkötő hely instabilitását eredményezi, aminek következtében az MHC-I-molekula a proteolitikus enzimek célpontjává válik és nem juthat el a sejtfelszínre. A transzmembrán régió α-helixet formál, a bázikus aminosavak közvetlen kapcsolatot teremtenek a membrán foszfolipidek feji csoportjaival. A citoplazmatikus szakasz számos intracelluláris enzim szubsztrátja, a cAMP-függő kinázok foszforilálják, a glutamin-oldalláncok pedig a transzglutaminázok célpontja. E folyamatoknak feltehetően a sejtfelszíni MHC-I-molekulák és a citoszkeleton fehérjéinek összekapcsolásában és a receptor internalizációban van szerepe. A plazmamembránon egy kb. 25 aminosavból álló hidrofób rész halad át, intracellulárisan egy kb. 30 aminosav hosszúságú szakasz képezi az α-lánc C-terminális végét.
Az extracelluláris szakasz N-terminális α2 és α1 szerkezeti egységei a molekula külső felszínén egy árokszerű, oldalt két antiparallel a-hélixekkel, alul pedig 8 hajlatból álló β-lemezekkel határolt bemélyedést kéapeznek. A molekula felszínén kialakuló, kb. 25X10X11 A méretű „vályat” 8–10 aminosavból álló peptidek befogadására képes (3.6.2. ábra).
Az MHC-I-molekulák genetikai polimorfizmusát biztosító aminosavcserék az α-helikális szakaszokon és a molekuláris horpadás „padlóját” kialakító β-lemezekben találhatóak. E szerkezeti sajátságokból következően az MHC-I-molekulák nem képesek kapcsolódni nagy molekulatömegű, natív konformációval rendelkező fehérje antigénekhez, csak azok degradációs termékeivel, azaz a lebontott fehérjék egyes szakaszait magában foglaló peptidekkel. A különböző MHC-I-gének alléljai eltérő aminosav-szekvenciával rendelkező α2- és α1-doméneket kódolnak, melyek eltérő peptidek megkötését teszik lehetővé. Egy adott MHC-I-molekula – eltérően pl. a peptidhormonokat kötő nagy specificitású receptoroktól – nem csak egy adott szekvenciával rendelkező peptid megkötésére képes, hanem kb. 100–300 eltérő aminosav-szekvenciájú, de hasonló méretű és aminosav motívumokat tartalmazó peptidek illeszkedését teszi lehetővé. A peptidek megkötését nem kovelens kölcsönhatások biztosítják, az MHC-I-molekulák hidrofób vagy töltéssel rendelkező peptid kötő „zsebei” fogadják be az illeszkedő peptid aminosav oldalláncait. Az MHC-I-molekulák különböző allotípusaihoz kötődő 8–9 aminosavból álló peptidek szigorú méret korlátozását a kötőhely két végét lezáró konzervatív aminosavak és a peptidek N- és C-terminális aminosav-oldalláncait befogadó nagyméretű „zsebek” határozzák meg (3.6.3A ábra, 3.6.3B ábra). A „degenerált” peptidkötő képesség ellenére adott időpontban egy adott MHC-I-molekula csak egyetlen peptiddel teremthet kapcsolatot, de a sejten belül a kötött peptidek még lecserélhetők a nagyobb mennyiségben megjelenő és/vagy erősebb kölcsönhatás kialakítására képes peptidekkel.
Az MHC-I-molekulák endoplazmatikus retikulumban való maradását és a laza, sokféle peptid megkötésére képes konformáció fenntartását a szénhidrátkötő, Ca-függő, membránba ágyazott lektin, a kalnexin támogatja.
 
3.6.3A ábra. Az MHC fehérjék peptidkötő régiójának felépítése (oldalnézet)Az MHC allotípus által genetikailag meghatározott peptidkötő molekuláris „zseb” MHC-I-molekula esetén 8-9, MHC-II-molekulánál 12-23 aminosavból álló peptideket köt meg.
 
3.6.3B ábra. Az MHC fehérjék peptiddel alkotott komplexeinek felülnézeti képeA TCR az MHC fehérje peptidkötő helyébe illeszkedő peptiddel együtt kialakított molekuláris felszínt ismeri fel. Az MHC-I-kötő helybe illeszkedő peptidnek csak a középső szakasza, míg az MHC-II-kötő helybe illeszkedő peptidnek jelentős felülete vesz részt a kölcsönhatásban
 
A β2-mikroglobulinnal létrejövő kapcsolat hatására a kalnexin leválik és szerepét az oldott kalretikulin- és tapazinmolekulák veszik át. A tapazin a TAP-1 transzporter fehérjével teremt kapcsolatot és a peptidek befogadására alkalmas nyitott szerkezetű α-láncot a peptid beáramlás felé irányítja. Az adott kötőhelybe jól illeszkedő peptidek stabilizálják az MHC-I dimer szerkezetét, aminek eredményként a peptidkötő hely mintegy bezárul, és a stabil komplex vezikulákba zárva a Golgi-rendszeren át a sejtmembránba transzportálódik, ahol a peptidkötő hely már nem hozzáférhető a külső térben található peptidek számára. Így a sejtfelszínen megjelenő MHC-I membránfehérjék mindig telítve vannak endogén eredetű, az MHC-I-molekula stabilitását biztosító peptidekkel, jelenlétüket a kristályosított MHC-I fehérjékben is kimutatták. A különböző MHC-I allotípusok egy adott fehérje különböző peptidszakaszait kötik meg, de előfordul, hogy ugyanazzal a peptiddel több eltérő MHC-molekula is kapcsolatba lép, de ilyenkor a kötés erőssége jelentősen különbözhet. Ezek az eltérések képezik az összetett fehérje antigénekre adott immunválasz („high vagy low responder”) genetikai meghatározottságának molekuláris alapját.
 

Az immunológia alapjai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 710 5

Hét év telt el a „Az Immunológiai alapjai” című tankönyv kiadása óta. A természettudományok számára hét év nagyon hosszú idő, különösképpen így van ez az élettudományok egyes diszciplináival, köztük az immunológiával is. A jelen kiadásban a helyenként nagyon jelentős módosulások, kiegészítések, sőt cáfolatok két forrásból fakadnak, részben a szűken vett immunológiai tudás gazdagodásából, másrészt a társtudományok (pl. a sejtbiológia, genetika-genomika, bioinformatika) immunrendszerre is vonatkozó eredményeiből. Csak pár példa, a 2007-es kiadásban alig esett szó az extracelluláris vezikulák feladatairól, ezek, az intercelluláris kommunikációs struktúrák mára a sejtbiológia tudományának egyik „forró pontjává” váltak. Akkor sokkal kevesebb hangsúlyt fordítottunk az epigenetikai módosítások jelentőségére és alig esett szó a velünk élő mikrobiális flóra szerepéről. Ma már nem csak sokkal több citokin és kemokin vált ismertté, de funkcióikat is mélyebben értjük. Emellett a CD antigének azonosítása és funkcionális jelentőségükkel kapcsolatos tudásunk is markánsan kibővült.

Hivatkozás: https://mersz.hu/falus-buzas-holub-rajnavolgyi-az-immunologia-alapjai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave