Falus András, Buzás Edit, Holub Marianna Csilla, Rajnavölgyi Éva (szerk.)

Az immunológia alapjai


3.6.2.2. Az MHC-II-molekulák szerkezete
Az MHC-II-molekulák két, nem kovalensen kapcsolódó, polimorf MHC-gének által kódolt polypeptid láncból állnak (3.6.4. ábra). A két lánc mérete hasonló, az α-lánc 32-34 kDa, a β-lánc pedig 29-32 kDa (az N-glikoziláció eltérő mértéke mindkét esetben módosíthatja a molekulatömeget). Az α- ésa β-láncok membránhoz közeli konzervatív doménjei az MHC-I α-lánc szerkezetéhez hasonlóan az Ig-szupergéncsaládba tartoznak. Ez a régió, bár nem polimorf, jelentősen eltér az egyes MHC-II lókuszok (DR, DP, DQ) által kódolt fehérjék között. A molekulának ez a szakasza vesz részt a segítő T-sejteken kifejeződő CD4-lánccal kialakított kölcsönhatásban. Ugyancsak ez a régió felelős az α- és β-lánc között létrejövő nem kovalens kapcsolat kialakításáért, amely jelentősen stabilabb egy adott izotípus láncai (pl. DRα és DRβ) között, mint az eltérő MHC-II lókuszok által kódolt „hibrid” (pl. DRα/DQβ) lánckombinációk esetén, ami bizonyos esetekben a sokféleséget növelve létrejöhet. A két lánc transzmembrán része kb. 25 aminosavból áll, amelyet egy rövid intracelluláris szakasz követ.
A peptidkötő régiót az MHC-II-molekulákban az α és a β-lánc N-terminális régiói (α1- és β1-szakaszok) együttesen alakítják ki. Az MHC-I-molekulák peptidkötő helyéhez hasonló térszerkezettel rendelkező felszíni mélyedés két oldalát a két lánc α-helikális szakaszai, alját a nyolc hajlatú β-lemezek alakítják ki. Ellentétben az MHC-I-molekula peptideket befogadó molekuláris felszínével, az MHC-II fehérjék peptidkötését lehetővé tevő felszíni árok a két végén nyitott és így hosszabb, 12-25 aminosavból álló peptidek megkötésére is képes. A peptidek oldalláncait az MHC-II-molekula kötőhelyében elhelyezkedő négy – öt „zseb” fogadja be, a genetikai polimorfizmust előidéző aminosav cserék – amelyek meghatározzák az adott molekula peptidkötő képességét – elsősorban a β-lánc szekvenciában halmozódnak (3.6.3A ábra, 3.6.3B ábra).
Az MHC-II láncokhoz az ER-ben egy harmadik, az ún. invariáns lánc (Ii) is kapcsolódik, amely megvédi a molekulát az endogén peptidek kötődésétől és a trimereket a vezikuláris rendszerbe irányítja. Az endo- és lizoszóma-rendszerre jellemző savas pH hatására aktiválódó proteázok az Ii-láncot lebontják, de a kötőhelyben visszamaradó Ii-lánc eredetű CLIP peptid tovább védi a kötőhelyet. Ebben a degradáló környezetben a CLIP peptidet az exogén fehérjékből helyileg képződő peptidek leszoríthatják. Ezt a folyamatot segítik elő az intracelluláris, szintén MHC-gének által kódolt HLA-DM és HLA-DO fehérjék, aminek eredményeként a stabil MHC-II-molekulák a sejtfelszínen exogén peptidekkel „feltöltve” jelennek meg (lásd 5. fejezet). Így az MHC-II-molekulák nyitott, peptidek befogadására alkalmas konformációja az endo- és lizoszóma környezetben, az Ii-lánc lehasadását követően válik hozzáférhetővé a lokálisan képződő peptidek számára, a végleges konformációt a legjobban kötődő peptidek illeszkedése stabilizálja. Röntgenkrisztallográfiai adatok szerint az αβ-dimerekből felépülő MHC-II-molekulák párt képezve (a „dimer dimerjeként”) jelennek meg a sejt felszínén.
 

Az immunológia alapjai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 710 5

Hét év telt el a „Az Immunológiai alapjai” című tankönyv kiadása óta. A természettudományok számára hét év nagyon hosszú idő, különösképpen így van ez az élettudományok egyes diszciplináival, köztük az immunológiával is. A jelen kiadásban a helyenként nagyon jelentős módosulások, kiegészítések, sőt cáfolatok két forrásból fakadnak, részben a szűken vett immunológiai tudás gazdagodásából, másrészt a társtudományok (pl. a sejtbiológia, genetika-genomika, bioinformatika) immunrendszerre is vonatkozó eredményeiből. Csak pár példa, a 2007-es kiadásban alig esett szó az extracelluláris vezikulák feladatairól, ezek, az intercelluláris kommunikációs struktúrák mára a sejtbiológia tudományának egyik „forró pontjává” váltak. Akkor sokkal kevesebb hangsúlyt fordítottunk az epigenetikai módosítások jelentőségére és alig esett szó a velünk élő mikrobiális flóra szerepéről. Ma már nem csak sokkal több citokin és kemokin vált ismertté, de funkcióikat is mélyebben értjük. Emellett a CD antigének azonosítása és funkcionális jelentőségükkel kapcsolatos tudásunk is markánsan kibővült.

Hivatkozás: https://mersz.hu/falus-buzas-holub-rajnavolgyi-az-immunologia-alapjai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave