Falus András, Buzás Edit, Holub Marianna Csilla, Rajnavölgyi Éva (szerk.)

Az immunológia alapjai


11.1. Természetes autoimmunitás

 
TÖRTÉNETI HÁTTÉR
A természetes autoantitestekből álló protektív hálózatot Irun Cohen 1989-ben immunológiai homunculus néven írta le. Polotaev az eredeti koncepciót továbbfejlesztve 2002-ben „immunculus”-nak nevezte a fenti, természetes autoantitest-repertoárt, mely egészségesekben meglepően állandó (életkortól és nemtől függetlenül), és csak minimális interindividuális különbség jellemzi. Ugyanakkor a különböző megbetegedések klinikai megjelenését megelőző metabolikus eltérések könnyen tetten érhetők az immunculus természetes autoantitest hálózatának torzulásaként.
 
Sok jel utal arra, hogy a nem saját/saját antigén megkülönböztetése nem jelent igen/nem választ. A mérőmódszerek érzékenységének javulásával egyre több saját antigénnel reagáló (vagy azokkal is reagáló) autoantitestet mutattak ki teljesen egészséges emberek és állatok vérében. Kimutatták, hogy a B-lymphocyták nemspecifikus stimulációja (pl. bakteriális endotoxin, LPS, 7., 13.4. fejezetek) során autoantitestek termelődnek. Sikerült az autoreaktív T-sejtek jelenlétét is igazolni. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a saját-specifikus lymphocyták, akár inaktív vagy (egyesesetekben) szuppresszált, alacsony aktivitású állapotban is, de jelen vannak a szervezetben.
A természetes autoimmunitás nem kóros jelenség, nem mérési műtermék, nem az autoimmun betegségek jelenségeinek mennyiségileg alacsonyabb szintű („küszöbalatti”) megnyilvánulása, hanem a jól működő immunrendszer része. Mai immunológiai szemléletünk egyre inkább eljut arra a nézetre, hogy a természetes autoimmunitás az egészséges immunrendszer alapvető sajátja. A természetes autoimmunitás az a mechanizmus, amellyel az immunrendszer aktív, pozitív szerepet játszik az alapvetően fontos, nélkülözhetetlen biológiai rendszerek és molekulák védelmében.
 

Az immunológia alapjai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 710 5

Hét év telt el a „Az Immunológiai alapjai” című tankönyv kiadása óta. A természettudományok számára hét év nagyon hosszú idő, különösképpen így van ez az élettudományok egyes diszciplináival, köztük az immunológiával is. A jelen kiadásban a helyenként nagyon jelentős módosulások, kiegészítések, sőt cáfolatok két forrásból fakadnak, részben a szűken vett immunológiai tudás gazdagodásából, másrészt a társtudományok (pl. a sejtbiológia, genetika-genomika, bioinformatika) immunrendszerre is vonatkozó eredményeiből. Csak pár példa, a 2007-es kiadásban alig esett szó az extracelluláris vezikulák feladatairól, ezek, az intercelluláris kommunikációs struktúrák mára a sejtbiológia tudományának egyik „forró pontjává” váltak. Akkor sokkal kevesebb hangsúlyt fordítottunk az epigenetikai módosítások jelentőségére és alig esett szó a velünk élő mikrobiális flóra szerepéről. Ma már nem csak sokkal több citokin és kemokin vált ismertté, de funkcióikat is mélyebben értjük. Emellett a CD antigének azonosítása és funkcionális jelentőségükkel kapcsolatos tudásunk is markánsan kibővült.

Hivatkozás: https://mersz.hu/falus-buzas-holub-rajnavolgyi-az-immunologia-alapjai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave