Falus András, Buzás Edit, Holub Marianna Csilla, Rajnavölgyi Éva (szerk.)

Az immunológia alapjai


13.8. Autoimmunitás

Írta: Buzás Edit
 
Tágabb értelemben az autoimmunitás fogalma magába foglalja a természetes autoimmunitást is, mely aktív védőmechanizmus a legfontosabb az evolúció során megőrzött molekulák védelmére. Ebben a fejezetben a kóros autoimmunitás, azaz az autoimmun megbetegedések legfontosabb vonatkozásait foglaltuk össze.
A lymphocyták érése során a sejtek igen korán kapcsolatba kerülnek a saját antigénekkel, ekkor különösen érzékenyek az erős antigén stimulációra, mely jelenlétében elpusztulnak vagy inaktiválódnak. Az állandó magas antigén koncentráció inkább a saját antigének jellemző sajátossága. Ezzel szemben az idegen patogénekkel hirtelen kerül kapcsolatba az immunrendszer, ebben az esetben igen hirtelen nő meg az antigén koncentráció, melyre a lymphocyták aktivációval reagálnak. A természetes immunitás kapcsán áttekintettük, hogy a veleszületett immunitás kulcsfontosságú kostimulációs molekulák expressziójának indukciójával járul hozzá a saját–nem saját, veszélyes–ártalmatlan antigének elkülönítéséhez. Az autoimmun megbetegedések esetében a saját antigénekkel szembeni immuntolerancia elvesztése vezet a kóros autoimmunitáshoz.
 
TÖRTÉNETI HÁTTÉR
Az immunrendszer működésének tanulmányozása során korán nyilvánvalóvá vált, hogy az immunrendszer a szervezet saját antigénjeivel szemben kóros, szövetkárosodáshoz vezető immunreakciókat alakíthat ki, melyet Paul Ehrlich a XX. század elején horror autotoxicusnak nevezett. Az immunológiai homunculus teória (Irun Cohen, 1989) értelmében az immunrendszer protektív természetes autoimmunitás formájában képezi le a szervezetünk antigénjeit. Mára az is ismertté vált, hogy a kisfokú autoreaktivitás a normál perifériás lymphocytarepertoár sajátossága.
 

Az immunológia alapjai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 710 5

Hét év telt el a „Az Immunológiai alapjai” című tankönyv kiadása óta. A természettudományok számára hét év nagyon hosszú idő, különösképpen így van ez az élettudományok egyes diszciplináival, köztük az immunológiával is. A jelen kiadásban a helyenként nagyon jelentős módosulások, kiegészítések, sőt cáfolatok két forrásból fakadnak, részben a szűken vett immunológiai tudás gazdagodásából, másrészt a társtudományok (pl. a sejtbiológia, genetika-genomika, bioinformatika) immunrendszerre is vonatkozó eredményeiből. Csak pár példa, a 2007-es kiadásban alig esett szó az extracelluláris vezikulák feladatairól, ezek, az intercelluláris kommunikációs struktúrák mára a sejtbiológia tudományának egyik „forró pontjává” váltak. Akkor sokkal kevesebb hangsúlyt fordítottunk az epigenetikai módosítások jelentőségére és alig esett szó a velünk élő mikrobiális flóra szerepéről. Ma már nem csak sokkal több citokin és kemokin vált ismertté, de funkcióikat is mélyebben értjük. Emellett a CD antigének azonosítása és funkcionális jelentőségükkel kapcsolatos tudásunk is markánsan kibővült.

Hivatkozás: https://mersz.hu/falus-buzas-holub-rajnavolgyi-az-immunologia-alapjai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave