A komplement, mint a szérum hőlabilis baktériumölő komponense, először az 1880-as években került felismerésre. Magyar kutatónak, a nemzetközi hírnévvel is rendelkező orvos-higiénikusnak, „közegészségünk első apostolának”, Fodor Józsefnek elévülhetetlen szerepe volt az immunizált nyulak vérének baktériumölő hatásának kimutatásában. Első dolgozatait („Bacteriumok az élőállat vérében”, 1885; „Újabb kísérletek az erekbe fecskendezett bacteriumokkal”; 1886; „A vérnek bacteriumölő képességéről”, 1887) Budapesten publikálta, melyekkel megalapozta a fiatal tudományág, a bakteriológia-immunológia fejlődését. Bajor bakteriológus, Hans Büchner írta le elsőként 1889-ben, hogy a vér baktériumölő képességéért felelős anyag a sejtmentes szérumban van jelen, melyet alexinnek (görög eredetű: ’elhárít’) nevezett el. Paul Ehrlich híres oldallánc-elméletének későbbi kidolgozása során fordult figyelme az ’immun-testek’ biológiai hatásainak jellemzésére. Vörösvértestek lízisét vizsgálta, melynek során megfigyelte, hogy a szérum tartalmaz egy anyagot, amely az immuntestekhez (a későbbi antitestek) kötődve oldja fel a vörösvértesteket. Ezt az anyagot először ’Addiment’-nek nevezte el, majd később komplementnek (francia eredetű: ’kiegészít’), mellyel arra utalt, hogy a két anyag (immuntest és komplement) együttes, kiegészítő hatása szükséges a biológiai hatás, a vörösvértestek lízisének eléréséhez. Bordet és Gengou munkássága nyomán hamar kiderült, hogy a két megközelítésből (baktériumölő képesség és vörösvértestlízis) felfedezett anyagok, az alexin és a komplement ugyanaz, később az immunológiában kizárólagosan a komplement megnevezés terjedt el.

 

 

A XX. század első évtizedeiben felismerésre került, hogy a komplement nem egy anyag, hanem több komponensből áll, melyek között enzimek is találhatóak. A komplementkutatás aranykora az 1950-es és 60-as években érkezett el, amikor a biokémiai módszerek fejlődésével párhuzamosan azonosítani és jellemezni lehetett a komplement komponenseket, melyek nyomán leírásra került a „klasszikus” (az immun-testek hatását kiegészítő) reakcióút, majd a „properdin rendszer”, a későbbi alternatív reakcióút. Feltétlen meg kell említeni ebből az időből Hans J. Müller-Eberhard professzor nevét, aki számos, mai napig aktív tanítványt nevelt fel, melynek nyomán több, rendkívül aktív komplement-kutatócsoport alakult Európában és a tengerentúlon. Csupán az 1990-es években ismerték fel a lektin reakcióutat, mellyel kapcsolatban még az utóbbi években is alapvető, új eredmények láttak napvilágot. A komplementkutatásra lényeges hatást gyakorolt a genom projekt befejezése, több betegség hátterében is felismerésre került a komplement központi szerepe, napjainkban a komplement genetika képezi a legizgalmasabb kutatási területet. Örvendetes, hogy a terápiás fejlesztések elérték a komplement célzott gátlását, és korábban nem jól kezelhető betegségek váltak szinte „gyógyíthatóvá”.

 

 

 

A hazai komplement kutatás újabb kori történetében kiemelendő Füst György munkacsoportja, amely az 1960-as évektől kezdődően napjainkig fejleszti és alkalmazza a klinikai gyakorlatban a komplement orvosi vizsgálatát, Závodszky Péter munkacsoportja, amely egyes komplement fehérjék szerkezetének és funkciójának összefüggéseit vizsgálja, valamint Gergely János és Erdei Anna csoportja, amely a B-sejtek és a komplement összefüggését tanulmányozza.