A különböző antigéneket specifikusan felismerő antitestek termelésének magyarázatára szolgáló első átfogó elméletek – a klónszelekciós teória, majd a „hálózat” elmélet – az 1950–1960-as években születtek (Sir Frank Burnet és Niels Kaj Jerne, Nobel-díj, 1960, illetve 1984). Az ellenanyag-molekulák szerkezetét szintén az 1960-as években sikerült megfejteni (Rodney Porter és Gerald Edelman, Nobel-díj, 1972). A lymphocyták heterogenitására, a sejtfelszíni immunglobulinokat hordozó B-sejtek létezésére 1968–72 között elsősorban Martin C. Raff munkássága nyomán derült fény. Az ellenanyagok szintézisének molekuláris genetikai hátterét pedig az 1980-as években tisztázta Susumo Tonegawa (Nobel-díj, 1987).

 

A B-lymphocyták csontvelői érése jellegzetes, már más fejezetekben (2., 4.1, 4.3. és 4.4. fejezetben) tárgyalt haematopoeticus szakaszokat tartalmaz. Az immunglobulin gének variábilis szegmentjeinek random átrendeződése (7.1. ábra A), a megfelelő konstans szakasz „melléjük kerülése”, majd a B-sejt további érése eredményeképp érett, immunkompetens B-lymphocyták jelennek meg, felszínükön IgM és IgD izotípusú felszíni immunglobulinokkal. A felszíni immunglobulinok variabilis régiói biztosítják a B-sejt klonalitását, vagyis azt, hogy ezek a sejtek egy adott epitópra specifikus felszíni antigénreceptoraik révén szelektíven (fajlagosan) aktiválódnak. Az érett B-sejt a csontvelőből a perifériás nyirokszervekbe, elsősorban a nyirokcsomók germinális centrumaiba vándorol, ahol a specifikus epitópot tartalmazó antigénnel való találkozása a sejt aktiválódását, klonális felszaporodását és differenciációját indítja meg. A B-sejtből B-lymphoblast lesz, majd nyolc-kilenc osztódás után a B-sejt plazmasejtté vagy B-memóriasejtté differenciálódik (7.1. ábra B és C). Az érés említett szakaszában alapvető a Th-sejtek „segítő” hatása, amely elsősorban citokinek révén, valamint a CD40–CD40-ligandum (CD154) kölcsönhatásban valósul meg. A szöveti környezet jellegzetességei, a lokális citokineloszlás döntően hatnak a B-sejt válaszára. Így például a nyálkahártyával kapcsolatos nyirokcsomókban sokkal nagyobb az IgA-t termelő B-lymphocyták aránya, ezért a mucosalis vírusfertőzések esetén IgA típusú neutralizáló ellenanyagok keletkeznek.

 

 

Jellegzetes mozzanat a B-lymphocyták életében, hogy amennyiben a perifériás nyirokszervekben nem jön létre a specifikus antigénnel való kölcsönhatás, a B-lymphocyta elpusztul. Az elpusztult sejteket (a nyirokszervekbe került B-sejtek 90%-a erre a sorsra jut) újonnan bekerült, szűz immunkompetens sejtek helyettesítik. Így az érett B-sejt-repertoár jó része 3–5 naponként szinte teljesen megújul. Az érett B-lymphocyták fenotípusos markereit a 7.1. táblázat foglalja össze. Az egyik B-lymphocyta-alcsoportot (B1) a CD5-marker jellemzi. Mai tudásunk szerint ez a B-sejt-populáció alacsony affinitású, polispecifikus antitesteket termel. A B1-sejtek szerepe a mucosában igen jelentősnek látszik. A CD5+ B-sejtek feltételezett biológiai jelentőségére a 11. fejezetben térünk ki, azt azonban ehelyütt említjük meg, hogy számos adat arra utal, hogy az embryonalis májból (de nem a felnőtt csontvelőből) származó B-prekurzor-sejtek egy része fagocitózisra képes macrophag jellegű sejtekké képes differenciálódni. Nem lehetetlen, hogy ezek a sejtek „élő fossziliák” és (talán hasonlóan a γδ T-sejtek „antitestszerű” működéséhez) egy ősi immunológiai sejtfunkciót tükröznek, ami a „mai” B2-típusú B-sejtek, illetve az αβ T-sejtek „korszaka” előtt alakult ki, és az evolúció során máig fennmaradt. A másik, jobban ismert és a felnőtt szervezet B-sejt készletének mintegy 98%-át kitevő alcsoport (a B2-típusú vagy konvencionális B-sejtek) az egyedfejlődés során is később jelenik meg, néhány felszíni markerében is eltér a B1-sejtektől. Az eltérés eredete vitatott, egyesek két, eredetében különböző B-sejtvonalról, mások eltérő típusú antigéningerek következtében másképpen differenciálódó két (vagy több) B-sejtcsoportról beszélnek.

 

 

A B1-sejtek ellenanyag-termelésének vizsgálata, a B2-lymphocytákéval összehasonlítva, szintén a két sejttípus eltérő eredetére és funkciójára utal. A B1-sejtek által termelt IgM izotípusú, sokszor multi-, illetve polispecifikus (azaz többféle saját és nem saját struktúrával reagáló), ún. természetes autoantitestek variábilis régióit általában csíravonal DNS-szekvenciák kódolják, amelyekben szomatikus mutációk és N-nukleotidok meglehetősen ritkán fordulnak elő. Ezek az ellenanyagok főként az evolúció során konzerválódott antigéneket: foszfolipideket, poliszacharidákat, nukleinsavakat, hősokk- és citoszkeletális fehérjéket stb. ismernek fel.