A klasszikus reakcióút beindításának legismertebb példája a C1 komplex antitestek által történő aktivációja. Emberben az IgM és IgG izotípusú antitestek képesek kötni és aktiválni a C1 komplexet, ám ez a folyamat teljes egészében még ma sem ismert. A C1 komplex C1q alegysége egy 6 szálból álló tulipáncsokorhoz hasonlítható (minden szál 3 láncból áll, így összesen 1 C1q alegységet 18 lánc alkot, 3.5.5. ábra). A csokor „nyaka” körül mintegy gallért képez egy 4 alegységből álló, az enzimatikus funkciót hordozó rész, a C1r2-C1s2 komplex, melyet kalciumionok stabilizálnak. A „tulipánok” feje kötődik az antitestek Fc régiójához, és ha ez a kapcsolat elég szoros (azaz több antitest helyezkedik el egymás mellett, és a C1q-molekula több fejrésze kötődött), akkor a tulipánok „szárai” (melyek kollagénszerű struktúrát mutatnak) konformációs átalakulást szenvednek. Ennek az átalakulásnak eredményeként elsőként a C1r aktiválódik és hasítja a C1s-t, ez utóbbit nevezzük C1-észteráz enzimnek. A klasszikus reakcióút aktiválódásának folyamatát a C1qr2-C1s2* komplex C1s* alegysége viszi tovább. Az antitesteken kívül számos további molekula is ismert, melyek direkt módon képesek a C1q kötésére és a klasszikus reakcióút beindítására. Ezek közül talán a legfontosabb az apoptotikus testek C1q kötése, hiszen ezen testek eltávolítása alapvetően a komplementmediált folyamat. C1q kötésre képes továbbá a C-reaktív fehérje, a szérum amiloid-P, egyes vírusok (pl. HIV), mycoplasmák, Gram-negatív baktériumok és intracelluláris komponensek, mint pl. DNS, hisztonok és mitokondriumok. A klasszikus reakcióút aktivációja során a saját, illetve nem saját megkülönböztetése az antitestek vagy akutfázis-fehérjék általi felismerés alapján biztosított.

Függetlenül attól, hogy egy antigén antitesteken, akutfázis-fehérjéken keresztül vagy direkt módon kötötte és aktiválta a C1-komplexet, a C4-fehérje hasad el a következő lépésben. A nagyobb fragmentum (C4b*) kötődik az aktivátor felszínhez, míg a kisebb C4a a keringéssel tovasodródik. Magnéziumionok jelenlétében az aktív C1qr2s2C4b* komplex képes a C2 kötésére és a C1s* alegység elhasítja a C2-t. Ennek nyomán a keletkező nagyobb fragmentum (C2b) kötődik a komplexhez. Ezzel létre is jött a klasszikus reakcióút C3-konvertáz enzimkomplexe (C4b2b*), ami instabil, félélet-ideje percekben mérhető. A komplex bomlása a C2b leválásával indul meg. Fontos hangsúlyozni, hogy akár néhány immunglobulin-molekula is nagyszámú C3-konvertáz komplex kialakulását eredményezheti a kötődés környezetében, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a keletkező C4b és C2a fragmenseknek csak töredéke kötődik a felszínhez. A C3-konvertáz komplex működésének lényege a C3 hasítása, melynek nyomán a C3b ismét a felszínhez kötődik, és a komplex újabb enzimatikus funkciót nyer: képes lesz a C5 hasítására (C5-konvertáz, azaz C14b2b3b*), ami elindítja a terminális, vagy lítikus reakcióutat. A lehasadó kisebb fragmens (C5a) igen hatásos gyulladáskeltő molekula fontos szabályozó szereppel, ami az aktiváció helyéről továbbsodródik, és távolabb fejti ki hatását.